FőképA Who Do We Think We Are vitathatatlanul a Deep Purple egyik legkevésbé közkedvelt albuma, aminek okai egyrészt a megjelenést kísérő túlzott elvárásokban, másrészt a rengeteg belső feszültségben keresendők. A kocarajongók szinte biztosan csupán a kislemezre kimásolt „Woman From Tokyo”-t ismerik az albumról, a megrögzött híveket ugyanakkor több döntés és megoldás meghökkentheti a Fireball-lal és a Machine Headdel való összevetésben tagadhatatlanul kevésbé sikerült szerzemények kapcsán.
 
A több mint egy éven át tartó turné után – a klasszicizáló átvezetéssel ellágyított, visszafogott tempójú rock and roll, a „Woman From Tokyo” éppen az első japáni fellépéseken szerzett benyomások sokszor egészen lírai dalba ültetése – meglehetősen szerencsétlen elhatározásnak bizonyult a menedzsment részéről tovább hajszolni az együttes tagjait, hogy mindenképp határidőre elkészüljenek az új nagylemezzel. Ugyan a riffekben és a kíséretben Blackmore szokás szerint hozza a legjobb formáját, a gitárszólók látványos hiánya sokat elárul a feszültségekről, melyek egyre inkább a művészi ellentétek, a széthúzás irányába terelték a csapatot. Igaz, ha tippelni kellett volna, ki hagyja majd el a zenekart – pontosan az előbb említett tradíciótörést figyelembe véve –, Blackmore tűnt volna a legesélyesebbnek a kiválásra. Mint tudjuk, helyette aztán Gillan és Glover távozott; az utóbbi még csak nem is a belső konfliktusok miatt, hanem abból a „megfontolásból”, hogy ha már együtt jöttek, együtt is lépjenek ki az együttesből.
 
Valójában sokáig én sem tudtam sokat az albumról, ám nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert annak idején nem számított könnyen hozzáférhetőnek. Aztán az egyik barátom megmutatott két számot a lemezről, és egy csapásra teljesen beleszerettem mindkettőbe. A lendületes rock and roll alapra épülő, fergeteges orgonaszólóval megdobott „Smooth Dancer”-ről és a Led Zeppelin-riffel nyitó, majd a szólóban egy csembaló-hangú szintetizátort, zongorát és Hammondot is bevető, zakatoló ütemű „Rat Bat Blue”-ról van szó, melyekben egyértelműen Lord billentyűs játéka dominál, méghozzá kétségkívül elképesztő színvonalon. Így aztán nem is értettem hirtelen, miért nem jött be oly sokaknak a korongon hallható – szokás szerint – hét Deep Purple-szerzemény.
 
A két nagylemez-oldal második számai azonban elsőre valóban némileg csalódást kelthetnek – még annak ellenére is, hogy a „Sooper Trooper”-től eltekintve kizárólag ezekben hallani valamirevaló gitárszólót az albumon. A „Mary Long” egy bugyuta lányról szóló, rettenetesen gúnyos rock ballada, ami a szám végén lassú bluesba vált, míg a „Place In Line” nagyjából ennek megfordítottja, vagyis a vontatott, háromnegyedes lüktetésű dal egyszer csak begyorsul, és kétszeres tempóban zakatol tovább. Azt mégsem tagadhatom, hogy a „Mary Long”-ot igazán könnyű megkedvelni, és pár meghallgatás után már könnyű felfedezni nem is annyira rejtett értékeit, a „Place In Line”-t azonban tényleg csupán Gillan döbbenetes énekesi teljesítménye, valamint Blackmore és Lord remekbeszabott kettős szólója menti meg. Sőt, ez a gyors bluesos levezetés voltaképp bármelyik Deep Purple-nagylemez dicséretére válna.
 
A két, eddig még nem említett szám közös eleme a különböző mértékű, ámde határozott pszichedelikus beütés; egyfajta visszatérés a Deep Purple kezdeteihez. A „Sooper Trooper”-ben ez leginkább az örvényszerű hatást keltően flangerezett refrén révén nyilvánul meg, az „Our Lady” viszont a teljes, tudatmódosító absztrakció dala. Legerősebben ebben a szólótlan számban felfedezhetők a Beatles kísérletező korszakából eredeztethető elborulás elemei: a kiszámíthatatlan akkordváltások, a helyenként metafizikai dimenziókba emelkedő szöveg, a vontatott, súlyos léptekkel haladó harmóniamenetek, a sűrű, szorosan egymásba fűződő szálakból felépített zenei szövet.
 
Ha előtte semmi mást nem produkált volna, a csapat ezzel a nagylemezzel bizonyára hatalmas sikert arat, azt azonban mégsem állíthatom, hogy az LP anyaga így nem jelentett relatíve komoly visszaesést a korábbi albumokhoz képest. Az egy igazán nagy sláger (a „Woman From Tokyo”) és a többi, lényegében kivétel nélkül szerethető hat másik nóta miatt viszont (melyek közül a „Smooth Dancer” és a „Rat Bat Blue” ténylegesen remek kis számok önmagukban is) feltétlenül ismerni kell a nemcsak címében furcsa Who Do We Think We Are albumot.
 
Az együttes tagjai:
Ritchie Blackmore – gitár
Ian Gillan – ének
Roger Glover – basszusgitár
Jon Lord – billentyűs hangszerek
Ian Paice – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Woman From Tokyo
2. Mary Long
3. Super Trouper
4. Smooth Dancer
5. Rat Bat Blue
6. Place In Line
7. Our Lady
 
Diszkográfia:
Shades Of Deep Purple (1968)
The Book Of Taliesyn (1968)
Deep Purple (1969)
Concerto For Group And Orchestra (1969) – koncert
Deep Purple In Rock (1970)
Fireball (1971)
Machine Head (1972)
Made In Japan (1972) – koncert
Who Do We Think We Are (1973)
Burn (1974)
Stormbringer (1974)
Come Taste The Band (1975)
Made In Europe (1976) – koncert
Live In London (1982) – koncert
Perfect Strangers (1984)
The House Of Blue Light (1987)
Nobody’s Perfect (1988) – koncert
Slaves And Masters (1990)
The Battle Rages On… (1993)
Come Hell Or High Water (1994) – koncert
Purpendicular (1996)
Abandon (1998)
Live At The Royal Albert Hall (1999) – koncert
Bananas (2003)
Rapture Of The Deep (2005)
Very Best Of (2008)