FőképKözel negyven év telt el azóta, hogy a Deep Purple első fénykorának legnagyobb slágerei – kiváltképp a „Highway Star” és a „Smoke On The Water” – valóban a frissesség erejével hatottak még. Elképzelni is nehéz egy olyan helyzetet, amikor ezek a dalok ténylegesen először hangzottak fel egy koncertturnén, és a rajongók alig várták már, hogy kitombolhassák magukat az élő változatokra, melyek ennél az öt zenésznél mindig valami – legalább részben – kiszámíthatatlant jelentettek.
 
Blackmore, mint tudjuk, soha nem törekedett arra, hogy pontosan ismételje önmagát, így a nagylemezeken hallható szólókhoz képest rendre remekbeszabott rögtönzésekkel töltötte ki a lemezvágási technikák miatti szűkös keretekbe immár nem igazán kényszerített időt. És persze Lord ugyanígy kitett magáért, s szólóiban a keleties skálák mellett imitt-amott megszólalt a Leslie-hangszórókon nyugvó, vagyis kibillentés után visszahuppanó Hammond összetéveszthetetlen, egy kicsikét mennydörgésre emlékeztető hangja is. És mivel 1972-t írtunk, a billentyűs-arzenál mindenféle szintetikus hangkeltő eszközökkel bővült ki már.
 
A koncertanyag nem meglepő módon a három biztos slágerrel nyit, melyeket a mai napig nem vett le műsoráról a zenekar, csupán azt a nem elhanyagolható különbséget tapasztalhatjuk meg e számok élő változatain, hogy közel negyven esztendeje még ténylegesen hatalmas, ifjúi energiával és lendülettel, s nem a több évtizedes rutin magabiztosságával szólaltak meg. Igen, néha sípol és köhög a gitár, de közben Blackmore olyasmiket rögtönöz, amiket sokáig hangról hangra igyekeztek másolni (méghozzá szinte kivétel nélkül sikertelenül) a hard rock világának önjelölt sztárjai.
 
Az igazi Purple-buli mégis a „Mule”-lal veszi kezdetét. Itt a lemezről ismert témák már kizárólag felvezetésül szolgálnak – mindenekelőtt Paice szédületes dobszólójához, melyben mindent hallhatunk, amit az akkori gyakorlat és technika megengedett. A visszavezetés gyors bluesos motívumának lényegében semmi köze az eredeti számhoz, amelyről úgy érezhetni, hogy mindvégig a szétesés határán lavíroz valahol, miközben mégis, méghozzá roppant feszesen, egyben marad.
 
A „Strange Kind Of Woman”-t addig csak kislemezen lehetett hallani, hacsak valaki nem a Fireball amerikai-kanadai-japán változatát szerezte be magának, melyen a „Demon’s Eye”-t erre a dalra cserélték le. A koncertfelvétel legizgalmasabb pillanatait Gillan és Blackmore hang-gitár párbaja szolgáltatja, melyben az ének meghökkentő hűséggel imitálja a gitárhangokat – vagy épp fordítva.
 
A „Lazy” az immár teljesen szabadjára engedett játszadozás, a stílusok izgalmas keverésének jellegzetesen Deep Purple-ös megnyilvánulása, melyben Blackmore és Lord is lenyűgöző teljesítményt nyújtanak. A „Space Truckin’ ” a maga improvizációktól hemzsegő közel húsz percével pedig ennek a felfogásnak a végletekig elmenő kiaknázása.

E két utolsó számban sokszor arról is elfeledkezünk, hogy rock koncertet hallgatunk, és inkább a jazz előadók vagy az utcazenészek felszabadult szórakozásának tűnik az egész, melynek során olyan ötleteket is hallhatunk, mint például a „Wild Thing” és a csak sok évvel később megszülető „Since You Been Gone” témáinak keresztezéséhez hasonlítható kis rögtönzést. Az egyszerű rock and rollnak induló, néhány hosszú pillanatra a „Fools”-zal is kevert „űrkamionozás” ugyanakkor a szintetizált, furcsa módokon gerjesztett hangoknak és a leleményes pedálhasználatnak köszönhetően valami egészen új irányban viszi tovább és egyben indítja is el a zenekart.
 
Ugyan a jubileumi dupla CD-s kiadáson még szerepel három ráadásszám, a „Black Night”, a „Speed King”, és a sokáig kedvenc feldolgozás, a „Lucille” is, ez a koncertlemez így kerek egész. Talán azért is érezhetjük ezt, mert a legelső soralbum és – érthető módon – a Concerto For Group And Orchestra kivételével az igazi nagy váltást jelentő Burnig minden Deep Purple album hét számból (jobban mondva hét trackből) állt össze, de az egész koncert íve is ugyanezt a sorrendet és lezárást követeli meg. Nem csoda, hogy a Made In Japan sokáig viszonyítási alap maradt mind a Deep Purple, mind általában a rock élő felvételeinek értékelésekor. Ha létezik korszakos koncertlemez, akkor ez az (eredetileg dupla) album egyértelműen az.
 
Az együttes tagjai:
Ritchie Blackmore – gitár
Ian Gillan – ének, szájharmonika, ütőhangszerek
Roger Glover – basszusgitár
Jon Lord – orgona, billentyűs hangszerek, elektromos zongora
Ian Paice – dob, ütőhangszerek
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Highway Star
2. Child In Time
3. Smoke On The Water
4. The Mule
5. Strange Kind Of Woman
6. Lazy
7. Space Truckin’
 
Diszkográfia:
Shades Of Deep Purple (1968)
The Book Of Taliesyn (1968)
Deep Purple (1969)
Concerto For Group And Orchestra (1969) – koncert
Deep Purple In Rock (1970)
Fireball (1971)
Machine Head (1972)
Made In Japan (1972) – koncert
Who Do We Think We Are (1973)
Burn (1974)
Stormbringer (1974)
Come Taste The Band (1975)
Made In Europe (1976) – koncert
Live In London (1982) – koncert
Perfect Strangers (1984)
The House Of Blue Light (1987)
Nobody’s Perfect (1988) – koncert
Slaves And Masters (1990)
The Battle Rages On… (1993)
Come Hell Or High Water (1994) – koncert
Purpendicular (1996)
Abandon (1998)
Live At The Royal Albert Hall (1999) – koncert
Bananas (2003)
Rapture Of The Deep (2005)
Very Best Of (2008)