FőképSzaggatott morgás, mintha egy gigantikus, mesebeli lény ébredezne. A hang egyre erősödik, aztán megállapodik egy orgona-harmónián, végül megszólal egy gitár és egy basszusgitár, valamint egy kolomppal kiegészített dobfelszerelés.
Egy hamarosan híressé váló szerző- és zenészpáros első közös kísérlete ez, az „And The Address”, melyben már tökéletesen hallható, hogy a kemény alap kiváló táptalaja a billentyűs és gitáros improvizációknak, a dobok mögött pedig egy rendkívüli tehetség ül.
 
A klasszikus képzettségű Hammond-virtuóz, Jon Lord és a kenyerét addig stúdiózenészként kereső Ritchie Blackmore gitáros egy Roundabout nevű együttesben találkozott 1967-ben.
Az alapító Chris Curtis azonban nem sokkal később távozott a csapatból, de Lord és Blackmore nem akarta ennyire könnyen feladni a tervet, és meghívták a zenekarba Nick Simpert, aki korábban Screaming Lord Sutch Savages-ében játzott együtt Blackmore-ral. A formáció a Maze-ből átcsábított Rod Evans énekessel és Ian Paice dobossal egészült ki, hogy hamarosan Deep Purple-re átkeresztelve magukat rock-történelmet csináljanak.
 
Első slágerük egy Joe South-dal, a „Hush” elképesztően eltalált feldolgozása volt, amely második számként került fel az albumra. Mások szerzeményeinek előadása és lemezre rögzítése akkoriban még bevett szokásnak számított, mi több, a slágerek rendszerint nem a saját alkotások közül kerültek ki, hanem biztosra igyekeztek menni mind a lemezcégek, mind az együttesek.
 
Így lehetséges, hogy a Shades Of Deep Purple-ön hallhatunk még egy sajátos arculatúra formált Beatles-dalt, a Glenn Gouldosan lelassított, merengő „Help”-et, valamint a Manuel de Falla balettzenéjének, A háromszögletű kalapnak legismertebb motívumával indító, „Hey Joe”-t, egy tradicionális-hangzású bluest, melyet sok más előadó mellett Jimi Hendrix is megszólaltatott, és alig egy esztendővel korábban lemezre rögzített.
 
A legeredetibb, legjellegzetesebb szerzemény mégis a „One More Rainy Day”, a maga tipikusan Jon Lordos futamaival és akkordfelbontásaival, míg a koncerteken később is sokszor játszott „Mandrake Root” már a Deep Purple makacs riffekre épülő, blues-rock-jellegű dalainak első artikulációja.
Benne a sokszor uniszónó előadott témák az akkoriban formát öltő hard rock stílusjegyeit viselik magukon, az absztrakt, klasszikus és keleties beütésű szólók pedig szintén a Deep Purple nagy korszakát (vagyis nagy korszakait) előlegezik meg.
 
Nem lehetett véletlen, hogy a rockzene nagy ünnepére, a woodstocki fesztiválra a hatvanas évek végén került sor. Úgy tűnik, erre az időszakra esett az aranykor, amikor a legkiválóbb zenészek kreativitása kiapaszthatatlannak mutatkozott, és sorra adták ki a jobbnál jobb lemezeket, melyek a mai napig túlhallgathatatlanok maradtak.
Ezek közé a rendkívüli teljesítmények közé tartozik a Deep Purple debütáló albuma, egy olyan korong, amely ha meg nem is rengette a világot, egy egész korszakot meghatározó zenekar emlékezetes bemutatkozása volt.
 
Az együttes tagjai:
Rod Evans – ének
Jon Lord – ének, orgona
Nic Simper – ének, basszusgitár
Ritchie Blackmore – gitár
Ian Paice – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. And The Address
2. Hush
3. One More Rainy Day
4. (a) Prelude: Happiness (b) I’m So Glad
5. Mandrake Root
6. Help
7. Love Help Me
8. Hey Joe
 
Diszkográfia:
Shades Of Deep Purple (1968)
The Book Of Taliesyn (1968)
Deep Purple (1969)
Concerto For Group And Orchestra (1969) – koncert
Deep Purple In Rock (1970)
Fireball (1971)
Machine Head (1972)
Made In Japan (1972) – koncert
Who Do We Think We Are (1973)
Burn (1974)
Stormbringer (1974)
Come Taste The Band (1975)
Made In Europe (1976) – koncert
Live In London (1982) – koncert
Perfect Strangers (1984)
The House Of Blue Light (1987)
Nobody’s Perfect (1988) – koncert
Slaves And Masters (1990)
The Battle Rages On… (1993)
Come Hell Or High Water (1994) – koncert
Purpendicular (1996)
Abandon (1998)
Live At The Royal Albert Hall (1999) – koncert
Bananas (2003)
Rapture Of The Deep (2005)
Very Best Of (2008)