FőképEgy fesztivál hangulatát visszaadni írásban nem egyszerű feladat. Különösen akkor nem, ha az ember először vesz részt rajta. Nos, bárhogy is szánom-bánom tizenöt Szigettel, öt-hat mezőtúri Sör- és Rock (később már csak Rock) Fesztivállal a hátam mögött egyetlen EFOTT-ra sem jutottam még el, noha jópár ismerősöm hosszú évek óta rendszeres látogatója ennek az eseménynek. Szóval végre itt vagyok és akkor nézzük is gyorsan hogyan is alakult a 0. nap.

A helyi erőkkel (újvárosi barátok és ismerősök) kiegészülve kora délután baktattunk le a Szalki-szigetre átvenni jegyeinket. Ez egy kicsit döcögősre sikeredett, mivel előttünk kb. 8-10 kollega már várta, hogy megkaphassa a sajtópasszát és egy kis lokalizációs kavar miatt mindannyian rossz oldalán álltunk a konténernek; vagy fél órát. Ezután már csak a kerítést kellett megbontanunk, hogy hozzáférjünk a vasdoboz másik oldalán ücsörgő kedves kisasszonyhoz. Ő ura volt a helyzetnek és még egy fél óra elteltével végre megnyílhatott előttünk a rendezvény kapuja.
Azaz csak nyílhatott volna. Egyrészt meg kellett kerülnünk az egész szigetet, mivel a bejárat pont az ellenkező oldalon volt, mint sajtópasst magából kiokádó doboz. Másrészt kiderült, hogy az autóparkoló kb. fél óra gyaloglásra van helyszíntől.
De ezek se tudtak már bennünket eltántorítani attól, hogy bejussunk. És aztán hirtelen már bent is voltunk. Felcsaptuk sátrainkat, amik olyan előretolt helyőrség gyanánt szolgálnak pár cuccunk számára, majd azon nyomban el is hagytuk a helyszínt, hogy újabb ismerősökkel egészüljünk ki és némi barátkozódás után majd estefelé visszanézzünk.

Na, ez a barátkozódás olyan jól sikerült, hogy este kilenc felé döcögtünk le a buszmegállóba. Hála az égnek a szervezők EFOTT-buszt közlekedtetnek a városban, ami jelentősen megkönnyíti a látogatók dolgát. Igaz este nyolc után már csak óránként és persze mi ezt nem tudtuk és persze az orrunk előtt ment el a járat, de végül is egy óra várakozás után feljutottunk a buszra, majd be a szigetre.

Ami kicsit furi nekem, hogy elég sok belső kordon bontja részekre a helyszínt. Ráadásul mindenhol ellenőrzik a karszalagot (hiába lóg a nyakadban a pass). Ez meg idegesítő egy idő után.
Az biztos, hogy tegnap a legnagyobb hangulat az a lakókörletben található vendéglátóipari egység környékén volt, ahol a már nem teljesen józan fiatalok önfeledten próbálkoztak különféle nép- és egyéb dalok előadásával, kórusszerűen kivitelezve mindezt. Magyarán szólva mindenki torkaszakadtából üvöltve énekelt. Mindezzel osztatlan sikert arattak maguk és a nagyszámú nézőközönség soraiban.
Mi futottunk két-három kört, terepfelmérés gyanánt. Azt meg kellett állapítanunk, hogy nem az EFOTT a legolcsóbb hely a városban. Kajálni legalábbis valószínű, hogy nem ott fogunk. A gyrostál itt drágább, mint a pesti Nagykörúton. Ez azért szerintem vicc. Magát a helyszínt viszont tényleg sikerült rendbe tenni, dacára az előzetes negatív híreknek. Igaz majdnem sikerült öt-hat kisebb gödörbe és két csatornafedélbe pofára esnem, de ez már kicsiség ahhoz képest, hogy mi volt itt két hónapja.
A rövid felderítés után visszatértünk a lakókörletbe kifújni magunkat, majd nekivágtunk az éjszakának és hazagyalogoltunk.

Másnap (szerda) megérkezett az erősítésünk egy jelentős része Zalából. Az így elég szépre duzzadt társasággal kocogtam be a Café Színpadhoz, ami egy elég hangulatosan és igényesen berendezett műanyag sátor voltaképpen. Az hagyján, hogy szinte jó idő van bent, hála a normálisan működő légkondicionálásnak, két italpult, internetezési lehetőség és kerthelyiség is rendelkezésre áll. A padlón meg szőnyeg van, csikket lehet a szép számban elhelyezett hamutartókba dobálni. Szóval a mi kis társaságunk ide libbent be a Péterfi Bori & Love Band nevű formációt megtekinteni.

Persze egy kis csúszással indult a buli, a beállás elég sok időt vett igénybe, így este kilenc helyett, olyan fél tíz felé csendült fel a „Tudok egy munkát” kezdetű Tankcsapda klasszikus. A közönség avatottabb része (é. tudja mi az a Tankcsapda) elégedetten vigyorgott és figyelte Boriék - Nick Cave-re emlékeztető – ballada szerű feldolgozását. A többiek? Nos, erről majd mindjárt esik még pár szó.
Csapda után aztán a húrok közé csapott a zenekar. A két vokalista lánnyal megerősített ének határozottan emelte a koncert fényét. Arról már nem is beszélve, hogy már az első pillanatban lejött a színpadról, itt most minket bármi áron szórakoztatni fognak és ezért mindent meg is tesznek. Nem csoda, hogy szinte azonnal robbant a sátor, indult a csápolás, a tánc, az éneklés. Borinak egy-két perc alatt sikerült a közönséget a befolyása alá vonni. Ő maga is végig ugrálta és táncolta a koncertjét, látszott rajta, hogy minden pillanatát élvezi, akárcsak mi.

Anno, amikor még fiatalembernek számítottam, sok más korombelivel egyetemben ismerkedtem a nagy magyar alternatív zenei paletta szereplőivel. Meg akkoriban – rendszerváltás környéke – ugye ennek a zenei irányzatnak elég jelentős, aktív tábora volt. Ekkortájt ismerkedtem meg a számomra egyik meghatározó és máig kedves zenekarral, az Új Nemmel.
Ha jól emlékszem mindössze egyetlen lemezt adtak ki, azután a zenekar feledésbe merült. Így el lehet képzelni, hogy mekkorát koppanhatott az állam a csodálkozástól, amikor a „Vissza a katakombába” című Új Nem nóta feldolgozása szólalt meg. Ekkor azért körbepillantottam, nem titkoltan azzal a gonosz szándékkal, hogy kárörvendve kiélvezzem a pillanatot, én tudom miről van itt voltaképpen szó. Aztán ez a pillanat ahogy jött, el is tűnt és valamifajta szomorúság lett úrrá rajtam, hogy itt állok x ezer ember közt az EFOTT-on és talán egy tucatnyian – a zenekaron kívül – tudjuk, hogy ez most egy valaha volt szépreményű zenekar nótája.
Ezzel oké, még megbékél az ember, az Új Nem nem volt egy slágerzenekar. De amikor a Bizottságtól jött egy feldolgozás, ráadásul pont egy olyan számé, amelyet az legalább hírből illik ismerni és mindenki csak állt mellettem, mint a hülyegyerek, bambán bámulva ki a fejéből, akkor fel tudtam volna robbanni. Azt hiszem ez ismét remekül példázza a mai magyar fogyasztói társadalom defektusait, jelen esetben fókuszálva a fiatalságra.

Na, de térjünk vissza Péterfi Borihoz, aki szemlátomást nem szenvedett a fentebb vázolt dolgoktól. Az mindenféleképpen nagyon pozitív volt és kihangsúlyozandó, hogy egy másodpercre sem ült le a koncert és végig 110%-on pörgött mindenki a színpadon. Még a rájátszás előtti rövid szünetben is forrt a levegő, egyértelművé téve a már addigra bőven sejthető dolgot: a közönség nagyon is szereti ezt a zenekart. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy a jelenlegi legnagyobb slágerükkel – „Hajolj bele a hajamba” – búcsúztak
A koncert után arra még emlékszem, hogy betértünk Dévényi Tibi bácsi pöttyös labdás diszkójába, ahonnan azonban rövid úton távoztunk és hullafáradtan hazaérve azonnal elaludtam.

Kapcsolódó írások:Fesztivál: EFOTT nulladik és első nap (2008. július 15-16.)
Fesztivál: EFOTT második nap (2008. július 17.)
Fesztivál: EFOTT harmadik nap (2008. július 18.)
Fesztivál: EFOTT negyedik nap (2008. július 19.)