FőképA forradalminak éppenséggel nem mondható, de a Rainbow második nagy korszakának minden stílusjegyét karakteresen, kiegyensúlyozottan és stabil színvonalon felvonultató Straight Between The Eyes utáni soralbum már első ránézésre is kísérletezőbb vállalkozásnak tűnik. Az első hallgatás után pedig rögtön kiderül, hogy valóban az.
 
Ahogy azt a meghökkentő borítóból azonnal látni lehet, Blackmore – aki a lemezhez a jazz rockban is jártas Chuck Bürgire cserélte le korábbi dobosát –, inkább az amerikai közönséget megcélozva, az „I Surrender”, és általában véve Difficult To Cure sikerét igyekezett megismételni.

Ez bizonyos tekintetben sikerült is neki, hiszen az albumra felkerült dalok többsége kifejezetten hallgatóbarát muzsika, sokkal inkább az AOR, mintsem a klasszikus hard rock jellegzetességeivel, az összhatás viszont – akárcsak a mintaként vett korong esetében, csak ezúttal még hangsúlyozottabban – eklektikus.
 
A kezdés nem sodró tempójú rock and roll, utólagos tudással inkább a „Perfect Strangers”-t előlegezi meg. A „Stranded” nagyszerű AOR nóta, jól eltalált riffel és refrénnel, és még némi hard rockos ízt is visz bele a szóló előtti átvezető, no meg Blackmore absztrakt, expresszív játéka a gitárszólóban.
 
Mint már említettem, a Rainbow az „I Surrender”-hez hasonló slágert igyekezett összehozni, de Russ Ballard helyett most ők maguk írták meg azt, az „I Can’t Let You Go” pedig tökéletesre sikeredett.
A visszafogott tempó kiváló lehetőséget biztosít egyrészt Turnernek, hogy a szép ívű dallamban, és mindenekelőtt a refrénben megmutassa, mennyi érzelem kifejezésére is képes a hangjával, másrészt Blackmore-nak, hogy a gitárszólóban ugyanezt tegye. A dalhoz készült klip mai szemmel nézve még mindig furcsának, művészieskedőnek hat, ám mindenképp előrelépés a korábbi videókhoz képest.
 
A „Fool For The Night” ismételten jól megkomponált, ügyes kis dal, noha a szokás szerint remekbeszabott gitárszóló kivételével nem kiemelkedő siker. Furcsamód tempósabbnak érződik az első két számnál, és kihallható belőle némi neoklasszikus beütés is; mintegy felevezeti a tényleg tüzes „Fire Dance”-t, ami egyértelműen az album legjobb dala.

A számot Turnerrel, Blackmore-ral és Gloverrel közösen jegyző Rosenthal játéka egyszerűen lenyűgöző, és ez alkalommal érződik a közös erőfeszítés, a közös alkotás ereje is.
Itt már inkább a House Of Blue Light előképeit fedezhetjük fel: a szöveg misztikus, ál-mitologikus, a klasszicizáló riffek magukkal sodornak, a billentyű-gitár kettős szóló ismételten a Deep Purple legszebb pillanatait idézi fel. Huszonnégy karátos darab.
 
Az „Anybody There” a „Maybe Next Time”-hoz hasonló, érzelmes, lassú, instrumentális szerzemény, és ugyan kivétel nélkül gyönyörű motívumokból áll, Blackmore pedig mindvégig csodálatosan játszik benne, meg sem közelíti a Difficult To Cure-ra felkerült, ténylegesen utánozhatatlan, már-már klasszikus zenei értékeket felmutatató számot.
 
Az eredeti kiadás első oldalával, ezzel az öt számmal még ki is békültem volna, hiszen változatos, viszonylag jól felépített anyag, a második rész ellenben meglepően zavaros.
Nem az a gond, hogy például a „Desperate Heart” ne lenne remek indító szám, kissé húzós, együtt énekelhető refrénnel, tipikusan Blackmore-os gitárszólóval, vagy a „Street Of Dreams” ne lenne igazi, kimondottan az amerikai piacra szánt AOR sláger, amit a csapat becsületesen ki is dolgozott.

Inkább az mellbevágó, hogy ezek után két tagadhatatlanul jól sikerült, habár meglehetősen lágy hangszerelésű rock and roll vesz közbe egy teljesen az albumba nem illő feldolgozást.
 
A „Snowman” a maga szintetizátorokkal felrakott alapjával, kizárólag hangszeres megszólalásával olyannyira elüt minden mástól, amit eddig Blackmore-tól és a Rainbow-tól hallottunk, hogy voltaképp nem is lehet mit kezdeni vele.
Önállóan, mondjuk kislemezként, kifejezetten emlékezetes lehetett volna, hiszen tökéletesen megformált újraértelmezés, hibátlan szám, de teljesen megbontja az album egységét.

A „Make Your Move”-val, egy igazán lendületes, és kivételesen dallamos, ragyogó rock and rollal lekerekíteni egy lemezt pedig éppannyira érthetetlen, mint amennyire rendhagyó a korábbi Rainbow-produkciók fényében.
 
A sok hiba ellenére azért nem rossz lemez a Bent Out Of Shape, vagyis helyesebb úgy fogalmazni, hogy önmagában minden száma ütős, jól megírt, többnyire azonnal megszerethető, az egészre valahogy mégis a koncepciótlanság a jellemző: mintha Blackmore nem is albumban, csupán dalok kusza gyűjteményében gondolkodott volna.

A lemez mégsem ezért lett a Rainbow feloszlása előtti utolsó sorlemez, hanem mert megérett az idő arra, hogy ismét összeálljon a legendás Deep Purple, Ritchie Blackmore és Roger Glover pedig váltott, hogy megalkossák korábbi, újjáéledt csapatuk egyik legjobban sikerült albumát, a Perfect Strangerst.
 
Az együttes tagjai:
Ritchie Blackmore – gitár
David Rosenthal – billentyűs hangszerek
Roger Glover – basszusgitár
Chuck Burgi – dobok
Joe Lynn Turner – ének
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Stranded
2. Can’t Let You Go
3. Fool For The Night
4. Fire Dance
5. Anybody There
6. Desperate Heart
7. Street Of Dreams
8. Drinking With The Devil
9. Snowman
10. Make Your Move
 
Diszkográfia:Ritchie Blackmore’s Rainbow (1975)
Rising (1976)
On Stage (1977) – koncert
Long Live Rock’n’Roll (1978)
Down To Earth (1979)
Difficult To Cure (1981)

Straight Between The Eyes (1982)
Bent Out Of Shape (1983)

Finyl Vinyl (1986)
Stranger In Us All (1995)