FőképImmár ez a harmadik lemez, amelyről a Donald Byrd / Pepper Adams vezette bandák sorában írok. 1959 és 1962 között öt albumot készítettek, a The Cat Walk a negyedik, és ismételten azt példázza: milyen fantasztikus volt az egység a két zenész között.

Nem ritka, hogy két zenész egymásra talál, a korban - és persze azóta is - több muzsikus állt hosszabb, rövidebb időre párba, aminek a végeredménye a legtöbbször valami mágikus, megfoghatatlan csoda.
A leggyakoribb párosítás utólagos: két, már eleve nagynevű zenészt szerződtetnek egy projektre, s ha az bejön, akkor máris készül a folytatás.

A 60-as évek egyik leghíresebb ilyen párosát az orgonista Jimmy Smith és a gitáros Wes Montgomery alkotta.
A másik a spontán szerveződő páros, amikor a pályájuk elején járó zenészek mintegy ösztönösen találnak egymásra. Ne menjünk tovább Herbie Hancocknál és Wayne Shorternél, akik évtizedekig nehezen szabadultak egymás szorításából.

Byrd és Adams a második csoportban tartoznak. Byrd ugyan már az 50-es évek végére a hard bop egyik nagy neve volt - Lee Morgan és Freddie Hubbard mellett a Fiatal Oroszlánok egyik tagja -, de korántsem számított akkora szupersztárnak, mint Smith vagy Montgomery.
Adams pedig pár, saját néven megjelent lemez után a szélesebb ismertség felé indult.

Kettejük párosa több szempontból is kivételes. Először a két hangszer. A trombita és baritonszaxofon együttes hangzása, közös játéka annyira pikáns, annyira fűszeres, annyira kontrasztos, hogy öröm hallgatni.
A másik pedig a két zenész. A Blue Note istállójának névsorát olvasva azonnal szemet szúr, hogy a zenészek mintegy 95 százaléka fekete volt. Nincs ebben semmi csoda, semmi faji kérdés: a jazz alapvetően a feketék zenéje.
Azzal a muzikalitással kevés fehér rendelkezik, amivel fekete társaik.

De nem is a muzikalitás számít, hanem valami sokkal megfoghatatlanabb. Ez pedig a tempó. Fújni mindenki tud, a technikát mindenki el tudja sajátítani, a tempót azonban nem lehet. És ez nem is feltétlenül a közös játéknál bukik ki, hanem a szólónál.
Ezzel a tempóval születik az ember, megtanulni képtelenség. Adams pedig a jelek szerint valami csoda folytán ezzel a tempóval született.

Nagyon kevés fehér zenésznek van ilyen remekbeszabott, tökéletes tempója. A fújása meg isteni, egyszerűen fantasztikus hallgatni, hogy valaki úgy fújja a baritonszaxofont, ahogy a csövön kifér: tökösen, férfiasan, keményen.

Ha sorrendet kellene állítani az öt album között, bajban lennék. De szerencsére nem kell. Ugyanis ez az öt lemez egy az egyben a hard bop legfényesebb fejezetének lapjaira tartozik.

A The Cat Walk azért emelkedik ki mégis a többi közül, mert a zongora mögött Duke Pearson ül, a leheletfinom játékáról ismert, de még ma sem eléggé elismert pianista/zeneszerző/arranzser.
Az ő légies játéka több helyen is rányomja bélyegét az albumra, ami nem csoda, hiszen a hat nótából hármat ő szerzett.

Azt hinné az ember, hogy a félénk Pearson háttérbe szorul a két maszkulin alak mögött, de erről szó sincs. Pearson játéka megtévesztő, hisz valóban finom a billentése, és olyan harmóniákat tudott írni, hogy az csoda. Viszont ha kell, van ő annyira kemény és kreatív legény, mint a két tesztoszteronbomba.
Ez az összjáték és egymásra hatás a lemez legszebb élménye. Pearson trükkös, légies harmóniáit Byrd és Pepper tökéletes stílusérzékkel adják elő, ugyanakkor a lemez címadó számában - ami Byrd szerzeménye - bizony Pearson is odarakja magát.

A „The Cat Walk” maga a hard bop. Byrd és Pepper közösen fújnak az elején. Mit fújnak: berúgják az ajtót. A pattogós, kihagyós ritmus és a hallatlanul szellemes harmónia kellő teret biztosít mindenkinek a szólóhoz.
Byrd jó humorral és tempóval fúj, és ezt nem véletlenül emelem ki. A tempót. A kihagyásos ritmusképletben pont időben fújni - ezt képtelenség kiszámolni. Még akkor is, ha a dobok mögött a különösen kirobbanó formában játszó Philly Joe Jones ül.

Byrd szólóját Pepperé követi, és kérem szépen, ha ez az improvizáció nem bizonyítja Pepper tempóját, akkor semmi.
Pearson is belép a maga érzékeny billentyűkezelésével, csodálatosan szvingel, aztán a két bika megint beledöngöl a látszólagos nyugalomba, Pearson visszaveszi az átkötést, Pepper és Byrd tolják, közben a zongorista tökéletesen ellenpontoz, Jones meg teker, mintha nem lenne holnap.

Nehéz lenne a korból rossz albumot találni. Jót sokkal könnyebb. És tökéleteset is. Ez egyike azoknak. Nem érdemes azon keseregni, hogy Byrd és Pepper még egy albumot készítettek, és kész. Itt van nekünk ez az öt album, amik állandó örömet és élvezetet hoznak nekünk. 

Előadók
Donald Byrd - trombita
Pepper Adams - baritonszaxofon
Laymon Jackson - basszus
Philly Joe Jones - dob
Duke Pearson - zongora

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Say You’re Mine
2. Duke’s Mixture
3. Each Time I Think of You
4. The Cat Walk
5. Cute
6. Hello Bright Sunflowers

Diszkográfia:
First Flight: Yusef Lateef with Donald Byrd (1955)
Long Green (1955)
Byrd’s Word (1955)
Two Trumpets (1956)
September Afternoon (1956)
The Jazz Message Of... (1956)
Modern Jazz Perspective (Jazz Lab, Vol. 2) (1957)
Jazz Lab (1957)
Star Eyes (1957)
Three Trumpets (1958)
Jazz in Paris: Byrd in Paris (1958) koncert
Jazz in Paris: Donald Byrd Quintet Parisian Thoroughfare (1958) koncert
Off to the Races (1958)
Byrd in Hand (1959)
Fuego (1959)
Byrd in Flight (1960)
Donald Byrd at the Half Note Cafe, Vol.1 (1960) koncert
Donald Byrd at the Half Note Cafe, Vol.1-2 (1960) koncert
Donald Byrd at the Half Note Cafe, Vol. 2 (1960) koncert
Motor City Scene (1960)
Stardust (1960)
Chant (1961)
The Cat Walk (1961)
Royal Flush (1961)
Free Form (1961)
Groovin’ for Nat (1962)
A New Perspective (1963)
Up with Donald Byrd (1964)
I’m Tryin’ to Get Home (1964)
Mustang! (1966)
Blackjack (1955)
Slow Drag (1955)
The Creeper (1967)
Fancy Free (1969)
Kofi (1969)
Electric Byrd (1970)
Ethiopian Knights (1971)
Black Byrd (1972)
Street Lady (1973)
Stepping into Tomorrow (1974)
Places and Spaces (1975)
Caricatures (1976)
Thank You...For F.U.M.L. (Funking Up My Life) (1978)
Donald Byrd and125th St, NYC (1981)
Words, Sounds, Colors and Shapes (1983)
Harlem Blues (1987)
Getting Down to Business (1989)
A City Called Heaven (1991)
Touchstone (2000)
The Transition Sessions (2002)
At the Half Note Cafe, Vol.1 (2003) koncert
At the Half Note Cafe, Vol. 2 (2003) koncert
Out of This World (2003)
At the Half Note Cafe, Vol.1-2 [Bonus Tracks] (2004) koncert
In a Soulful Mood Music Club (2005)
With Strings [Bonus Tracks] (2006)