FőképAmíg Richards Strausstól Arnold Schönbergen át Karlheinz Stockhausenig, Luigi Nonóig és Ligeti Györgyig a zenei modernizmus jeles képviselői szisztematikusan szedték, feszítették szét a funkcionális zene kereteit és szabályait, addig a posztmodern – amellett, hogy végleg megkérdőjelezte a zene esztétikai alaptételeit – bizonyos fokig visszatért egyfajta tonalitáshoz, de legalábbis tonális centrumhoz.

Az amerikai és brit minimalisták Steve Reich, Philip Glass és Michael Nyman vezetésével legalább részben visszaadták a muzsika szórakoztató funkcióját.
Jóllehet darabjaik a kevésbé értő fül számára elsőre éppoly zagyvaságnak hathatnak, akár a kísérleti elektronikus kortárs zenék, vagy a kizárólag zörejekre és felhangokra épített késői avantgárd kísérletek, vagy az aleatorika, mégis könnyebben emészthetők e komoly elméleti és koncerttermi felkészültséget igénylő műveknél.

E minimalistákkal együtt, az ő örökségüket továbbfejlesztendő indult útjára a worcesteri (Massachusetts állam) születésű John Adams is (akit kontextusból kiszakítva sokan hajlamosak a hasonló nevű amerikai elnökkel keverni).
Ám Adams mai darabjai sokkal több rokonságot mutatnak az angol Gavin Bryars, a dzsesszt és a musicalt a klasszikus zenébe ültető Leonard Bernstein, vagy akár a késő romantikusok politonalitásba hajló, bonyolult harmóniákat és ritmusokat alkalmazó, ámde jól beazonosítható hangnemi központú zeneműveihez.

E megnyugodottabb kompozíciók közé tartozik az experimentalitása ellenére könnyen érthető The Dharma At Big Sur, amely a hajlításokkal és glisszandókkal játszó dzsesszes hegedű és a nem temperált hangolású zenekar izgalmas concertálásával nyűgözi le a hallgatót, valamint a népszerűnek ható fúvós melódiák csalfa játékából kibontakozó My Father Knew Charles Ives.

Adamsre talán legközismertebb, mindenesetre leginkább közönségbarát műve, a Grand Pianola Music óta jellemző, hogy olyan dallamokkal téveszt meg, melyekre bárki rögtön rávágná, hogy ismeri, ám ha neki szegeznék a kérdést, hogy pontosan honnan, biztosan nem tudná beazonosítani a forrást.
És nem is lehet, hiszen Adams tudatosan él a szimuláció eszközével, és nem kölcsönöz, ahogy sok posztmodern komponista társa teszi, hanem megközelít, az „olyan mintha, de mégsem egészen” érzéssel fogja meg hallgatóságát.
Különösen igaz e kitétel a My Father Knew Charles Ives fiktív populáris idézeteire.

A felvételek különös értékét az adja, hogy a karmester: maga a zeneszerző, akinél jobban egyértelműen senki sem ismerheti saját szándékait, és a bonyolult ritmusképletek és ellenpontok megvalósításában sem nyújthat senki több segítséget a zenekar tagjainak.

Előadók:
Tracy Silverman – elektromos hegedű (The Dharma At Big Sur)
Bill Houghton – szóló trombita (My Father Knew Charles Ives)

BBC Symphony Orchestra

John Adams – karmester

A lemezen elhangzó tételek listája:
CD 1
The Dharma At Big Sur
1. Part I: A New Day
2. Part II: Sri Moonshine

CD 2
My Father Knew Charles Ives
1. I. Concord
2. II. The Lake
3. III. The Mountain

Eddig John Adams alábbi műveiről írtunk:The Dharma At Big Sur / My Father New Charles Ives (2 CD)
Grand Pianola Music (CD)