Főkép1. A Kincstár

Inchmale leintett neki egy taxit: azt a fajtát, ami mindig is fekete volt, amikor Hollis először ismerte ezt a várost.
Ez gyöngyházfényű ezüst. Berlini kék írásjelekkel reklámoz valami németet, banki szolgáltatást vagy üzleti szoftvert. Kisimultabb hasonmása fekete őseinek. Műbőr üléskárpitja ortopéd őzbarna árnyalatú.
– A pénzük nehéz – mondta Inchmale, és egyfontos pénzérmék ömlesztett, meleg kupacát ejtette Hollis kezébe. – Sok prostit vehetnek rajta. – Az érmék még most is őrizték a játékgép testmelegét, amiből Inchmale rutinosan, szinte futtában kifacsarta őket, miközben Hollisszal kifelé tartottak a King’s Izébizéből.
– Kinek a pénze?
– A honfitársaimé. Jó szívvel adják.
– Nincs rá szükségem. – Megpróbálja visszaadni.
– Taxipénz. – Megadja a sofőrnek a Portman Square-i címet.
– Ó, Reg – erősködött Hollis –, nem volt annyira szörnyű! Pénzpiacokon tartottam… a nagy részét.
– Épp elég szörnyű. Hívd fel a fickót!
– Nem.
– Hívd fel! – erősködött a férfi többszörösen hajtott, minden intuíciónak ellentmondóan összecsatolt, halszálkamintás, japán Gore-Texbe burkolva.
Becsukta a taxi ajtaját.
Hollis megfordult, és a hátsó szélvédőn keresztül nézte Inchmale-t, ahogy a taxi távolodott. A férfi – tagbaszakadtan és szakállasan – elmaradt mögötte a hűvös Greek Streeten. Néhány perccel múlt éjfél. Inchmale-nek vissza kellett térnie önfejű pártfogoltjához, Clammyhez a Bollardsból, aki a stúdióban várta, hogy folytathassák jövedelmező alkotói gyötrődésüket.
Hollis hátradőlt, és semmit sem fogott fel a külvilágból, amíg el nem hagyták a Selfridgest, ahol a sofőr jobbra fordult.
Az alig néhány éves klub a Portman Square északi oldalán volt. Hollis kiszállt, fizetett, és nagyvonalú borravalót hagyott a taxisnak. Kétségbeesetten próbált szabadulni Inchmale nyereményétől.
(Kimondatlan) Különlegességek (úgynevezett) Kincstára. Inchmale nem sokkal azután nyert tagságot, hogy ők hárman – a Curfew három, még élő tagja – eladták a Hard to be one jogait egy kínai autógyártó cégnek. Lévén, hogy Los Angelesben már csináltak egy Bollards-albumot, és hogy Clammy a következőt Londonban akarta fölvenni, Inchmale meg volt győződve róla, hogy a kincstári tagság végeredményben olcsóbbnak bizonyul majd, mint egy hotel. És olcsóbb is volt – de csak ha egy nagyon drága hotelről beszélünk.
Hollis most fizetővendégként lakott itt. A pénzpiacok helyzete (bármilyen is volt), és a könyvelőjével még New Yorkban folytatott beszélgetései alapján tudta, hogy jobban teszi, ha most szerényebb árfekvésű szálláshelyeket keres.
A – borsos ára ellenére szokatlanul szűkre szabott – Kincstár egy XVIII. századi lakóház függőleges kiterjedésének felét foglalta el; a ház homlokzata Hollist egy olyan ember arcára emlékeztette, aki épp kezd elbóbiskolni a metrón. Gazdagon, de mértékletesen burkolt előterét megosztotta az épület másik, nyugati felét elfoglaló ki tudja mivel – Hollisban idővel kialakult a körvonalazatlan sejtés, hogy ez valamiféle – talán emberbaráti jellegű, vagy a (mégoly távoli) közel-keleti béke elősegítésének szentelt – alapítvány lehet. Mindenesetre olyasmi volt, amit nem vertek nagydobra: úgy tűnt, hogy ennek az épületrésznek egyáltalán nincsenek látogatói. Sem a homlokzaton, sem az ajtón nem volt semmi, ami jelezte volna, hogy mi lehet – ugyanúgy, ahogy semmi sem jelezte, hogy a Kincstár a Kincstár.
Amikor először járt a szálloda bárjában, Hollis látta a híresen egyforma, ezüstcirmos izlandi ikerpárt; mindketten pintes poharakból itták a vörösbort, amit Inchmale íreskedő modorosságnak titulált. Nem voltak klubtagok, ezt a férfi fontosnak tartotta megjegyezni. A Kincstár tagjai az előadóművészetek terén valamivel kevésbé sztárnak számító figurák voltak, és Hollis feltételezte, hogy ez Inchmale-nek legalább annyira megfelel, mint neki.
A férfit saját bevallása szerint a dekoráció főzte meg, és nagyon valószínű, hogy ez így is történt. Állítható, hogy a berendezés, akárcsak Inchmale, teljesen őrült volt.
Ahogy Hollis betaszította az ajtót – amin át az ember akár lóháton is beügethetett volna, és le sem kellett volna hajolnia, hogy be ne verje a fejét a szemöldökfába – Robert üdvözölte őt; egy nagydarab és megnyugtatóan krétacsíkos fiatalember, akinek az volt az elsődleges feladata, hogy a bejáratot felügyelje, anélkül hogy ez különösebben látszana rajta.
– Jó estét, Miss Henry!
– Jó estét, Robert.
A lakberendezők itt még visszafogták magukat, ami annyit jelentett, hogy még nem váltak nyilvánvalóan, dühöngően, totálisan eszementté. A bejáratnál egy óriási, díszesen faragott recepciós pult állt, amelyen valamilyen enyhén pornográf jelenet zajlott mahagóniindák és szőlőfürtök között. A pultnál a klub egyik vagy másik alkalmazottja ült, többnyire fiatal férfiak, akik gyakran olyasfajta teknőckeretes szemüvegeket viseltek, amikről Hollis gyanította, hogy valódi teknőcökből faragták őket.
A pult kellőképpen ódon aktatakarója mögött két, egymásra tükrösen szimmetrikus márványlépcső kígyózott fölfelé; mindkettő az emeletre vezetett, ugyanis az emelet, mint minden egyéb a recepció fölött, kettéoszlott a Kincstár és a feltételezett emberbaráti misztérium ikerbirodalmaira. A Kabinet oldaláról, az óramutató járásával ellenkező irányba csavarodó lépcső tetejéről most vízesésként zuhogtak le buzgó közösségi ivászat zajai; a nevetés és a hangos eszmecsere élesen pattant vissza az egyenetlenül áttetsző, méz-, vazelin- és nikotinárnyalatokban márványozott kőről. Az egyes lépcsőfokok sérült széleit jól passzoló, négyszögletű elemek beillesztésével hozták helyre, amelyek valamilyen kevésbé magasröptű anyagból készültek. A cucc fakó volt és mondén; Hollis gondosan ügyelt, hogy soha ne lépjen rá.
Egy teknőckeretes fiatalember, aki a pult mögött ült, kérés nélkül átnyújtotta neki a szobája kulcsát.
– Köszönöm.
– Szívesen, Miss Henry.
A lépcsőket kettéválasztó boltíves átjárón túl az épület alaprajza a tétovázás egyértelmű jeleit mutatta. Hollis arra gyanakodott, hogy ezt a ház eredeti funkciójának elfelezésével járó feszélyezettség okozhatta. Megnyomott egy kopott, de gondosan polírozott rézgombot, amivel lehívta a – még londoni mércével is – legöregebb felvonót, amit valaha látott. A gardróbméretű lift, ami nagyobb volt széltében, mint hosszában, komótosan eresztette le feketére zománcozott acélketrecét.
Hollistól jobbra, az árnyékban egy Edward-korabeli múzeumi lámpával belülről megvilágított terrárium állt, benne kitömött állatokkal. Hollis főleg vadmadarakat látott: egy fácánt, jó pár fürjet és másokat, amikhez nem tudott nevet társítani. Mindegyiküket úgy állították ki, mintha mozgás közben kapták volna le őket, átkelőben a kopott biliárdposztó-pázsiton. Némiképp viharvertnek tűntek, bár nem voltak rosszabb állapotban, mint ami feltételezett koruktól elvárható volt. Mögöttük, antropomorf helyzetben, két lábon állva, rajzfilm-alvajárók módjára kinyújtott mellső végtagokkal egy molyrágta vadászgörény trónolt. Fogai, amelyeket Hollis valószerűtlenül nagynak talált, a lány gyanúja szerint fából voltak és festettek; a száját viszont egyértelműen kifestették (már ha nem kirúzsozták). Ez az állatnak vészjóslóan ünnepi külsőt kölcsönzött; úgy nézett ki, mint valaki, akivel az ember nagyon nem szeretne összefutni egy karácsonyi partin. Inchmale, amikor először megmutatta Hollisnak a görényt, azt javasolta, hogy a lány válassza a teremtményt totemállatának, spirituális vezetőjének. Azt állította, hogy ő maga már meg is tette, és ennek köszönhetően felfedezte, hogy képes kedve szerint gerincsérvet bűvölni a gyanútlan zenei producerekre, amivel pokoli fájdalmat okozhat nekik, és elérheti, hogy teljesen tehetetlennek érezzék magukat.
A lift megérkezett. Hollis már elég régóta vendégeskedett itt, hogy elsajátítsa a csuklós acélkapu minden csínját-bínját. Ellenállva a kísértésnek, hogy biccentsen a görény felé, beszállt a felvonóba, és lassan felvitette magát a harmadik emeletre.
A szűk, sötétzöldre festett falú folyosók idefent kuszán kanyarogtak. Hogy eljusson a szobájához, Hollisnak jó pár ajtót kellett kinyitnia; gyaníthatóan tűzgátló ajtókat, mert vastagok és súlyosak voltak, ráadásul maguktól záródtak. A köztük lévő rövid folyosószakaszok falán apró vízfestmények lógtak, tájképek emberalakok nélkül. Mindegyik egy távoli díszépületet ábrázolt. Pontosabban mindegyik ugyanazt a távoli díszépületet ábrázolta, ahogy azt Hollis már régebben megfigyelte, tekintet nélkül a megfestett tájra vagy vidékre. A lány nem volt hajlandó megadni Inchmale-nek az elégtételt, hogy a képekről kérdezze, úgyhogy nem is tette. Volt a képekben valami, ami abszolút a határokat feszegette. Valami, amit jobb nem bolygatni. Az élet már így is épp elég bonyolult volt.
A kulcs, amely egy gesztenyebarna selyemből font bojtrügyeket hajtó, súlyos rézkarikán lógott, könnyedén fordult el a zár téglanagyságú tömbjében. Ezzel Hollis bejutott a Négyes Szobába, és szembetalálta magát a Kincstár tervezőire jellemző sajátos gondolkodás koncentrált hatásával, ami színpadiasan tárult a szeme elé, amint rácsapott az amúgy otthonos guttaperka gombba ágyazott, gyöngyházszínű pontra.
A szoba valahogy túl magas volt, bár Hollis úgy képzelte, hogy ez egy nagyobb szoba felosztásának eredménye lehet, még ha ravaszul is hajtották végre. A fürdőszoba (Hollis gyanúja szerint) konkrétan nagyobb volt a hálónál – már ha ez nem csak érzéki csalódásból fakadt.
A tervezők remekül kihasználták a szoba magasságát: a falakat ornamentális, fényes fekete kártusokkal díszített, rendelésre nyomott, fehér tapétával borították. Közelebbről megnézve látszott, hogy ezek a kártusok rovarokról készült anatómiai rajzok felnagyított darabjaiból állnak. Éles csáprágók, tüskés, hosszúkás lábak és törékeny szárnyak (Hollis úgy képzelte, talán kérészeké). A szoba két legnagyobb bútordarabja közül az egyik az ágy volt, aminek masszív keretét mindenütt faragott rozmáragyarlapok borították, a fejénél pedig egy simabálna hatalmas, rendíthetetlenül templomi külsejű alsó állkapcsát erősítették a falhoz. A másik egy mennyezetről függő madárkalitka volt; akkora, hogy akár maga Hollis is belekucorodhatott volna. A kalitkát könyvekkel pakolták tele, a belsejébe pedig minimalista svájci halogénlámpákat szereltek, úgy, hogy minden egyes apró villanykörte a Négyes Szoba egyik vagy másik műkincsét világítsa meg. És a könyvek nem csak üres kellékek voltak, ahogy arra Inchmale büszkén rámutatott. Regények vagy szakkönyvek, egyre ment: úgy tűnt, hogy mindegyik Angliáról szól. Hollis eddig beleolvasott Dame Edith Sitwell Angol különcök című könyvébe, és átrágta Geoffrey Household Rogue Male-jének nagy részét.
A lány levette a kabátját, és felakasztotta egy kitömött, szaténnal borított vállfára a ruhásszekrényben, majd leült az ágy szélére, hogy levegye a cipőjét. „A Piblokto-ágy”, ahogy Inchmale nevezte.
– Heveny hisztéria – idézte most Hollis emlékezetből –, depresszió, koprofágia, érzéketlenség a hidegre, echolália. – A ruhásszekrény nyitott ajtaja felé rúgta a cipőjét. – Hagyjuk a koprofágiát – tette hozzá. Kabinláz, ez a kulturális eredetű, sarkvidéki betegség. Feltehetőleg étrendi eredetű. Összefügg az A-vitamin-mérgezéssel. Inchmale tele volt ilyesfajta információval, különösen, amikor a stúdióban dolgozott. Hollis javasolta, hogy adjon Clammynek egy vödör A-vitamint; a fiú úgy fest, mint aki tudna mit kezdeni vele.
Hollis tekintete három bontatlan barna kartondobozra esett, a ruhásszekrénytől balra feltornyozva. A dobozok egy könyv brit kiadásának zsugorcsomagolt példányait tartalmazták, amit Hollis írt, és nagyrészt hotelszobákban gyűjtött össze – bár egyik sem volt annyira felejthetetlenül egyedi, mint ez itt. A lány közvetlenül azután kezdte írni a könyvet, hogy megkapta a pénzt a kínai autóreklámért. Elment West Hollywoodba, a Staples irodafelszerelés-áruházba, és vett három könnyű, kínai összehajtható asztalt, amikre kiteríthette a kéziratokat és az illusztrációkat a Chateau Marmontban kivett saroklakosztályában. Most úgy tűnt, mintha mindez már nagyon régen történt volna, és Hollis nem tudta, mit kezdjen a könyvekkel. Eszébe jutott, hogy az amerikai kiadás példányait tároló dobozok még mindig ott vannak a Tribeca Grand Hotel poggyásztárolójában.
– Echolália – mondta, és felállt; levette a pulóverét, összehajtogatta, és betette a ruhásszekrény egyik mellmagasságban lévő fiókjába, egy apró, selyem potpourri-taposóakna mellé. Tudta, ha nem ér hozzá, nem kell éreznie az illatát. Felvett egy piszkosfehér kincstári köntöst, amiben több volt a velúr, mint a frottír, de valahogy elkerülte azt, ami miatt Hollis annyira ódzkodott a velúr fürdőköntösöktől. (Különösen) a férfiak alapjában véve megbízhatatlannak tűntek bennük – és itt még csak a hotelszobákról beszéltünk. Bármelyik férfi, aki az otthonában tartott ilyet, automatikusan lekerült Hollis listájáról.
A szobatelefon csörögni kezdett. Kollázs volt: masszív, hajókat idéző, gumibevonatú bronzkagylója bőrrel kipárnázott villán nyugodott, egy kocka alakú, sarkaiban rézzel díszített rózsafa doboz tetején. Csöngése gépies volt és cincogó, mintha az ember egy régimódi biciklicsengő hangját hallaná távolról, egy csöndes utcán. Hollis rámeredt, és megpróbálta az akaratával elhallgattatni.
– Heveny hisztéria – mondta.
A telefon tovább csörgött.
Három lépés, és a keze már a kagylón volt.
Fantasztikusan nehéz; nehezebb már nem is lehetne.
– Koprofágia. – Élénken, mintha egy nagy kórház egyik forgalmas osztályát jelentené be.
– Hollis – mondta a férfihang –, helló!
A lány lenézett a kagylóra. Nehéz volt, mint egy régi kalapács, és legalább annyira viharvert. Vastag, szőtt burgundi selyemmel fényűzően bevont drótja Hollis meztelen alkarján pihent.
– Hollis?
– Helló, Hubertus.
Maga elé képzelte, ahogy belevágja a kagylót a törékeny, antik rózsafába, és szétzúzza a belsejében az öreg elektromechanikus tücsköt. Túl késő. A tücsök már elhallgatott.
– Találkoztam Regdzsel – mondta a férfi.
– Tudom.
– Arra kértem, hogy kérje meg magát, hogy hívjon fel.
– Nem hívtam – felelte Hollis.
– Örülök, hogy hallom a hangját.
– Késő van.
– Akkor csak aludja ki magát! – javasolta a férfi szívélyesen. – Holnap beugrom reggelire. Ma éjjel autózunk vissza, Pamela és én.
– Hol van most?
– Manchesterben.
Hollis látta magát, ahogy kora hajnalban eltaxizik a Paddingtonra. A Kincstár utcája még teljesen kihalt. Elcsípi a Heathrow Expresszt. Elrepül valahová. Egy másik telefon csörög egy másik szobában. Bigend hangja.
– Manchesterben?
– Norvég black metál – mondta a férfi színtelen hangon. Hollis lelki szemei előtt skandináv népművészékszerek képe rémlett fel. Aztán rögtön helyesbítette magát: a zenei műfaj. – Reg úgy vélte, érdekes lehet számomra.
Jó neki, gondolta Hollis. Inchmale közel beteges szadizmusa néha megtalálta az arra érdemes célpontot.
– Úgy terveztem, hogy holnap sokáig alszom – mondta a lány, de csak azért, hogy kötözködjön. Már tudta, hogy semmiképp sem tudja elkerülni a találkozást a férfival.
– Akkor legyen tizenegy! – mondta Bigend. – Alig várom.
– Jó éjt, Hubertus.
– Jó éjt! – Letette a telefont.
Hollis visszarakta a kagylót. Vigyázva, nehogy a tücsöknek baja essen. Nem az ő hibája.
Nem is Hollisé.
Sőt, talán nem is Bigendé. Bármi is ő.

© 2010, Metropolis Media Group Kft.

Eddig a szerző alábbi műveiről írtunk:William Gibson: Idoru
William Gibson: Trendvadász
William Gibson teljes Neurománc univerzuma I.
William Gibson - Bruce Sterling: A Gépezet
William Gibson: A holnap tegnapja
William Gibson: Árnyvilág
William Gibson: Nyomtalanul