FőképTűzcsillag

Ravi Chandrára mesés gazdagság várt.
Már a gondolatba is beleszédült. A következő néhány órában több pénzt fog keresni, mint az elmúlt húsz évben összesen: fantasztikus summa üti a markát adómentesen, készpénzben. Végre új életet kezdhet. A felesége kap majd szép ruhákat, autót és igazi gyémántgyűrűt a vacak aranykarika helyett, amit az esküvőjük óta visel. A két gyereket elviszi a floridai Disneylandbe. Ő maga pedig elutazik Londonba, és megnézi az indiai krikettcsapat meccsét a Lord`s-ban – ez régi álma volt, de nem hitte, hogy egyszer valóra válik.
Mostanáig nem hitte.
Ravi, csakúgy mint hosszú-hosszú évek óta minden nap, az ablak mellett kuporgott a buszon, ami munkába vitte. Pokoli hőség volt. A szellőző megint elromlott, s a cég persze nem sietett megjavítani. A tetejébe június volt, az az időszak, amit Dél-Indiában agni nakshatramnak, azaz tűzcsillagnak neveznek. A nap könyörtelenül szórta forró sugarait, levegőt venni is kínszenvedés volt. A nyirkos forróság pirkadattól késő estig kitartott, és bűzlött az egész város.
Ha meglesz a pénz, elköltözik. Otthagyja azt a szűk, kétszobás lyukat Peramburban, a város legforgalmasabb és legzsúfoltabb részében, és választ egy előkelőbb, csendesebb negyedet, ahol egy kicsit jobban elterpeszkedhet. Lesz hűtőszekrénye tele sörrel, és hatalmas plazmatévéje. Ezek igazán nem túl nagy igények.
A busz lassított. Ravi olyan sokszor megtette már ezt az utat, hogy becsukott szemmel is tudta volna, hol járnak. A várost már maguk mögött hagyták. A távolban meredek oldalú, buja zöld növényzettel borított dombok rajzolódtak ki. Ezzel szemben az a vidék, ahol most a busz járt, kietlen pusztaság képét mutatta: csak egy-egy magányos pálmafa állt ki itt-ott a köves talajból, annál több volt viszont köröskörül a távvezetékoszlop, jelezve, hogy Ravi munkahelye már nincs messze. Még egy perc, és megállnak az első ellenőrzőkapunál.
Ravi üzemmérnök volt. Fényképes azonosító kártyáján ez állt: Ravindra Manpreet Chandra üzemkezelő. A munkahely, ami felé tartott, az egykor Madrasz néven ismert Csennajtól, India negyedik legnagyobb városától öt kilométerre északra elhelyezkedő Jowada atomerőmű volt.
Ravi felemelte tekintetét, és az erőmű sok kilométernyi dróttal övezett hatalmas, színes tömbjeire nézett. Néha úgy érezte, a Jowadát a drótok teszik azzá, ami. A sok pengedrót, szögesdrót, drótkerítés és telefondrót. Az elektromos áram, amit itt termeltek, szintúgy többezer kilométernyi drótban futott szét India távoli vidékeire. Milyen furcsa belegondolni, hogy ha valaki bekapcsolja a tévéjét Pondicseriben vagy felkattintja az asztali lámpáját Nelloréban, akkor ezzel a hellyel lép kapcsolatba.
A busz megállt az ipari kamerákkal és fegyveres őrökkel biztosított ellenőrzőkapunál. A New Yorkot és Washingtont ért szeptember tizenegyedikei támadások után a világ ráébredt, hogy az atomerőművek terroristacélpontok lehetnek, ezért itt is, mint mindenhol, újabb védelmi vonalakkal és megerősített őrséggel igyekeztek fokozni a biztonságot. Igencsak idegesítő volt a kezdeti nagy buzgalom, a tudat, hogy tízen ugranak rád, ha csak eltüsszented magad, de aztán lecsengett a dolog, és az emberek ellustultak. Ott volt például az öreg Suresh, ennek a külső ellenőrzőpontnak az őre. Mindenkit ismert a buszon, nap mint nap látta őket, mindig ugyanakkor: fél nyolckor befelé menet, fél hatkor kifelé jövet. Néha a városban is találkozott a dolgozókkal, ha a boltokkal teli Rannganatha utcán sétált. Még azt is tudta, kinek ki a felesége, a barátnője. Eszébe se jutott volna igazoltatni őket vagy ellenőrizni, mit visznek be az erőműbe. Ma is csak intett a busznak, hogy továbbmehet.
Két perccel később Ravi kiszállt. Alacsony, sovány férfi volt, ragyás arcú, s még a bajsza is testi hibának tűnt. Már otthon felvette overallját és acélbetétes munkavédelmi bakancsát, s magával hozta nehéz szerszámosládáját. Senki nem kérdezte meg tőle, miért vitte haza a szerszámokat – nyilvánvaló magyarázat volt, hogy valamit meg kellett javítania otthon. Vagy éppenséggel fusizott, azaz néhány plusz rúpiáért megbütykölt ezt vagy azt a szomszédoknak. És hát Ravi mindig mindenhova szerszámosládával járt. A láda úgy hozzátartozott, mint a keze vagy a lába.
A busz egy téglafal előtt állt meg, nem messze egy masszív acélajtótól. Mint minden ajtót a Jowadában, ezt is úgy tervezték, hogy adott esetben elzárja a füst és a tűz útját, de akár egy rakétatámadásnak is ellenálljon. A belépőket itt egy újabb őr és további kamerák figyelték. Az ajtón túl üres, fehérre meszelt falú folyosó vezetett az öltözőbe, ami az erőmű azon kevés helyiségeinek egyike volt, ahova nem építettek be légkondicionálót. Ravi kinyitotta a szekrényét (annak ajtaján Shilpa Shetty bollywoodi sztár képe díszelgett), s elővette belőle a sisakot, a védőszemüveget, a fülvédőt és a fluoreszkáló mellényt. Ezeken kívül magához vett egy kulcscsomót is. Ahogy az atomerőművek többségében, a Jowadában is a mechanikus zárakat részesítették előnyben a kulcskártyás és más típusú elektronikus zárakkal szemben. Ez is a biztonságot szolgálta: a hagyományos kulcs üzemzavar, áramkimaradás esetén is működik.
Ravi – elmaradhatatlan szerszámosládájával együtt – elindult egy újabb folyosón. Mikor újoncként először lépett az erőműbe, elámult a tisztaságon, ami itt fogadta. Nem ehhez volt szokva, hisz az utca, ahol lakott, tele volt szeméttel, sáros kátyúkkal és az autók meg a motoros riksák között faszekereket húzva ballagó ökrök potyadékával. Ravi befordult a folyosó végén, és máris megérkezett a következő ellenőrzőponthoz – az utolsóhoz, amin még át kellett haladnia, hogy beérjen tulajdonképpeni munkahelyére.
Most először szorongás fogta el. Arra gondolt, hogy mi van a ládájában. Arra, hogy mit készül elkövetni. Mi lesz, ha most lekapcsolják? Akkor börtönbe kerül, jó eséllyel örökre. Hallott már mendemondákat a Csennaji Központi Börtönről, a szűk, föld alatti cellákban senyvedő rabokról és a börtönkosztról, ami olyan undorító, hogy sok elítélt inkább az éhhalált választja helyette. De most már késő volt visszakozni. Ha bizonytalankodik vagy egyéb módon gyanússá teszi magát, akkor biztos lehet benne, hogy kiszúrják.
Masszív forgókereszthez ért, aminek a rúdjai olyan vastagok voltak, mint egy-egy baseballütő. A kapun egyesével lehetett csak bejutni, s az ember úgy érezte, mintha egy feldolgozógépen haladna keresztül. Itt már átvilágítógép és fémkereső is volt, no meg további őrök.
– Hé! Ravi!
– Ramesh barátom... Nézted este a krikettet?
– Néztem hát! Micsoda meccs volt!
– Az utolsó pillanatban jöttünk fel. Én már azt hittem, mindennek vége!
Krikett, futball, tenisz, akármi. A sport slágertéma volt az erőmű dolgozói között. Ravi előző este direkt megnézte a meccset, hogy be tudjon kapcsolódni a beszélgetésbe. Hiába volt kellemesen hűvös a folyosón, ő verejtékezett. Érezte, hogy gyöngyözik a homloka, gyorsan megtörölte hát a kézfejével. Egészen biztosan megállítják, és megkérdezik tőle, mit keres még a kezében a szerszámosláda. Ő is, mint mindenki, tudta, mit ír elő a szabályzat: az ilyesmit ki kell nyitni, ellenőriztetni kell a tartalmát.
De nem történt semmi. Fél perc múlva Ravi már túl volt a kapun. Senki még csak meg se szólította. Úgy ment minden, ahogyan remélte. Az őrök nem emelték le a szerszámosláda felső polcát, így nem is látták meg az alatta rejtőző tíz kiló C4-es plasztik robbanóanyagot.
Ravi eltávolodott a kaputól, majd megállt egy polcsor előtt. Ott elővett egy személyhívóhoz hasonló kis műanyag dobozkát, az EPD-t, azaz a személyes elektromos dózismérőjét, ami rögzítette az őt érő sugárzás mennyiségét és figyelmeztette, ha radioaktív anyaggal került kapcsolatba. A készülék egyúttal a személyi azonosítóját és biztonsági engedélyét is tartalmazta. A Jowadában négy biztonsági szintet különböztettek meg a sugárfertőzés veszélyének mértéke szerint. Ravi EPD-jét ezúttal a legmagasabb szintre állították be, mert ma az erőmű szívébe, magába a reaktorterembe készült.
Ez volt az a hely, ahol a Jowada halálos tüze égett. Magát a reaktort egy nyomás alatt álló tartály alkotta, amiben hatvanezer darab, egyenként 3,85 méter hosszú, kötegekbe rendezett urán fűtőanyagrúd kapott helyet. Éjjel-nappal minden percben húszezer tonna víz zúdult végig a csöveken, s a keletkező, másodpercenként két tonnányi gőz hajtotta a turbinákat, azok pedig a generátorokat, amelyek az elektromos áramot termelték. Dióhéjban így működött dolog – alapjában véve pofonegyszerű rendszer volt.
Az atomerőműnél nincs se biztonságosabb, se veszélyesebb hely a világon. Ott egy baleset olyan rettenetes következményekkel járhat, hogy egyszerűen nem szabad balesetnek történnie. A Jowada reaktortermét másfél méter vastag vasbeton falak zárták körül. A kupolatető mind magasságát, mind átmérőjét tekintve megfelelt egy nagyobbfajta katedrálisénak. Üzemzavar esetén a reaktort másodpercek alatt le lehetett állítani. Ami a teremben történt, annak a falakon belül kellett maradnia, semmi sem szivároghatott ki belőle a külvilágba.
Mind az épület szerkezetébe, mind a működési módjába ezernyi biztonsági elemet iktattak be. Most egy ember, aki arról álmodozott, hogy krikettmeccset nézhessen Londonban, mind az ezret félre akarta söpörni.
A dolog hat héttel korábban, Ravi lakásától egy sarokra kezdődött. Szóba elegyedett az utcán két férfival, akik közül az egyik európai, a másik Delhibe valósi volt. Az utóbbiról hamar kiderült, hogy Ravi unokatestvérének, az egyik ötcsillagos hotel konyháján dolgozó Jagdishnak a barátja. Miután ezt tisztázták, magától értetődő volt, hogy elmennek teázni és szamószát enni – már csak azért is, mert az európai fizetett.
– Mennyit keresel a Jowadában? Csak tizenötezer rúpiát havonta? Annyiból egy gyerek se élne meg, neked meg feleséged, családod van! Micsoda gazfickók ezek! Így megrövidíteni a tisztességes dolgozót! Ideje lenne móresre tanítani őket...
A beszélgetés hamar arra kanyarodott, amerre a két férfi akarta; és az első találkozás végén Ravi egy hamis Rolexet kapott tőlük ajándékba. Miért is ne? Jagdish többször megvendégelte őket a konyháról lopott finomságokkal, méltányos hát, hogy ők is jót tegyenek Ravival. A következő alkalommal, egy héttel később, az ajándék egy iPhone volt – egy igazi. De ezek az apró dolgok épp csak felcsillantották az igazi nagy gazdagságot, amiben Ravinak része lehet, ha vállalkozik rá, hogy elvégez egy munkát. A dolog nem veszélytelen. Áldozatok is lehetnek. – De számodra, barátom, az új életet jelenti majd. A tiéd lehet minden, amire valaha vágytál...
Ravi Chandra pontosan nyolc órakor belépett a Jowada atomerőmű reaktortermébe.
Öt másik üzemmérnök ment be vele együtt. Egyenként bocsátották be őket a légzsilipen keresztül, ami egy fehér falú, ívelt folyosó volt, a két végén egy-egy automata tolóajtóval. A berendezés akár egy űrhajón is lehetett volna, s a működése is hasonló volt. A kijárat nem nyílt ki addig, amíg a bejárat be nem csukódott. Ez is a tökéletes lezárást szolgálta. Az öt férfi egyforma, munkavédelmi sisakkal és szemüveggel kiegészített öltözéket viselt. Mind az öten szerszámosládát cipeltek. A nap folyamán egy sor feladatot kellett elvégezniük, köztük olyan egyszerűeket is, mint a szelepolajozás vagy az égőcsere. Hiába, időről időre még a legfejlettebb műszaki berendezések is karbantartásra szorulnak.
A légzsilipből a reaktorterembe lépő alakok szinte elvesztek a túlméretezett környezetben, hangyává zsugorította őket az élénksárgára festett állványok és függőjárdák, a csörlők, csigák és kábelek, a gépkolosszusok, a fűtőanyag-szállító tartályok és generátorok dzsungele. A kupola széle mentén ívlámpák sorakoztak, fényük beragyogta a termet, amelynek közepén létrákkal és emelvényekkel körülvéve rozsdamentes acéllemezekkel kibélelt üreg tátongott, akár egy tizenkét méter mély, üres úszómedence. Az volt a reaktor. Százötven tonnás acélteteje alatt uránatomok milliárdjai hasadtak szét minden képzeletet felülmúló mennyiségű hőt szabadítva fel. A teremben négy fémtorony állt őrt. Olyanok voltak, mint egy-egy kisebb űrrakéta – de olyan rakéták, amelyek sosem fognak repülni. Mindegyiket acélketrec védte és vastag, erős csövek sokasága kötötte össze a többi terembeli gépezettel. Ezek voltak a reaktorhűtő szivattyúi, ők tartották keringésben a pokol tüzét féken tartó vizet. Fémburkuk alatt egy-egy ötven tonna súlyú motor pörgött tizenötezres percenkénti fordulatszámmal.
A szivattyúk az égtájakról kapták nevüket: volt egy északi, egy déli, egy keleti és egy nyugati. Ravi célpontja a déli szivattyú volt.
A reaktortermen átvágva odasietett egy VÉSZKIJÁRAT feliratú ajtóhoz. A két férfi aprólékosan elmagyarázott neki mindent. A reaktortetőt nem volt értelme támadni: azon semmi sem hatolhatott át. Szintúgy értelmetlen lett volna bármit is lerombolni a teremben, amíg az le van zárva. Onnan se robbanás, se kiszabaduló sugárzás nem jutott volna ki. A cél eléréséhez először is meg kellett nyitni az utat, hogy a nukleáris reaktor ereje kijuthasson börtönéből.
A tervrajz, amit a két férfi mutatott Ravinak, elárulta a megoldást. A jowadai erődítmény Achilles-sarka a vészhelyzeti légzsilip volt. Ezt meg se kellett volna építeni. Nem volt rá szükség, nem használták soha. Az átjáró, ami a reaktorteremből indult, a turbinacsarnok hátsó fala mögött futott, és a külső kerítés közelében elterülő pusztaságra vezetett ki, egyedül azért épült, hogy a dolgozók tudják: szükség esetén gyorsan ki tudnak menekülni a létesítmény falai közül. Azonban ez a folyosó ilyenformán átjárást biztosított a reaktor és a külvilág között – akár egy ágyúcső, amiből csupán ki kell venni a dugót.
Senki nem vette észre, hogy Ravi odasétál a vészkijárathoz; de ha észreveszik, akkor se szóltak volna rá. Mindenki csinálta, ami a munkalapján állt, és feltételezte, hogy a többiek is így tesznek. Ravi kinyitotta a belső ajtó, és kiment a folyosóra. Ott, körülbelül félúton, kapcsolótábla volt magasan a falra szerelve. Ravi lábujjhegyre állt, és a magával hozott néhány szerszám egyikével leszerelte a fedőlemezt. Alatta vezetékek kusza szövevényét találta, de nem jött zavarba, pontosan tudta, mi a dolga. Elvágott két drótot, majd összekötötte egyiket a másikkal. A feladat egyszerűbb nem is lehetett volna. Azon nyomban kinyílt a külső ajtó, s Ravi megpillantotta a drótkerítést, azon túl pedig a kék ég egy szeletét. A levegő lustán áramlani kezdett a folyosón. Valaki valahol, esetleg a vezérlőteremben talán észrevette, hogy mi történt. Lehet, hogy az egyik konzolon villogni kezdett egy lámpa. De beletelik némi időbe, mire valaki lejön utánanézni a dolognak, és addigra már túl késő lesz.
Ravi visszament a reaktorterembe, és odasietett a legközelebbi hűtővízszivattyúhoz. Ez volt az egyetlen módja egy igazán nagyszabású szabotázsakció kivitelezésének. Amit most szándékosan okozni készült, azt a szakmában HVB-nek, hűtőanyag-vesztéses balesetnek nevezték. HVB állt a csernobili katasztrófa hátterében, és az vezetett kis híján hasonló tragédiához a pennsylvaniai Three Mile Islanden is. A vízszivattyút ketrec védte, de Ravinak volt kulcsa a zárhoz. Egyebek közt ezért is szemelték ki éppen őt a feladatra. Benne találták meg a megfelelő ember, aki bejut a megfelelő helyre.
Ravi megállt a több mint húsz méter magas henger előtt. A fémfal mögött rejtőző motor egyenletesen, fülsiketítően dübörgött. Ravinak kiszáradt a szája, mikor belegondolt, mire készül. Elment az esze? Mi lesz, ha kinyomozzák, hogy ő tette? De a mérleg másik serpenyőjében ott volt a krikett, a felesége, Ajala, Disneyland és az egész új élet. A családja ma nem volt Csennajban. Elküldte őket Bengaluruba, barátokhoz. Ott biztonságban vannak. Értük csinálja ezt. Muszáj megtennie ezt értük.
Néhány röpke másodpercig kétesélyes volt a pénzéhség és a félelem küzdelme a lelkében, de aztán billent a mérleg. Ravi letérdelt, a szerszámosládát elhelyezte a torony tövében, majd kinyitotta, és leemelte a felső polcot. Az egész ládát kitöltötte a plasztik robbanóanyag meg az időzítő: egy digitális kijelző, ami tíz percet mutatott, huzalok szövedéke, meg egy kapcsoló.
Tíz perc. Ennyi idő több mint elég ahhoz, hogy még a bomba robbanása előtt elhagyja a reaktortermet. Arra fog kimenni, amerről bejött, s ha maga mögött hagyta a légzsilipet, biztonságban lesz. Ha bárki kérdőre vonja, azt mondja, hogy ki kellett mennie vécére. A robbanás után kitör majd a pánik, megszólalnak a riasztók, megindul az épület jól begyakorolt kiürítése, mindenki sugárvédelmi öltözetet kap. Ő akkor szépen elvegyül a tömegben, és a többiekkel együtt elhagyja az erőművet. Sose fognak rájönni, hogy ő helyezte el a bombát. Nem lesz semmiféle bizonyítékuk ellene.
Emberek fognak odaveszni. Emberek, akiket ismer. Szabad ezt megtennie?
A kapcsoló ott volt az orra előtt. Milyen kicsi... Csak egy kattanás, és megkezdődik a visszaszámlálás.
Ravi Chandra vett egy nagy levegőt, kinyújtotta mutatóujját, és megnyomta a kapcsolót.
Ez volt élete utolsó mozdulata. Az utcasarkon megismert emberek hazudtak neki. Nem volt tízperces késleltetés. A kapcsoló megnyomásakor a bomba azonnal felrobbant, miszlikre szaggatva azt, aki működésbe hozta. Ravi meghalt, mielőtt még tudatosulhatott volna benne, hogy becsapták, hogy a felesége immár özvegy, hogy a gyerekei sosem fognak Miki egérrel találkozni. És azt sem láthatta, hogy milyen következményekkel járt, amit művelt.
A bomba a tervnek megfelelően felszakította a hűtővízszivattyú oldalát, és széttörte a keringtető motort. A szerkezet iszonyatos fémes sikoltással darabokra szakadt. Egy másik üzemmérnök – az, aki néhány perce még a krikettmeccsről áradozott – azonnal meghalt: a légnyomás hanyatt lökte, és belezuhant a reaktoraknába. A teremben tartózkodó többi ember először mozdulatlanná dermedt – arcukra kiült az iszonyat, mikor felfogták, mi történik –, aztán hanyatt-homlok menekülni kezdtek, fedezéket keresve. Elkéstek vele. Újabb robbanás következett, s a levegő megtelt repeszekkel, gépek és szerelvények leszakadt darabjaival, amelyek vérszomjas lövedékekké válva röppentek szanaszét. A két legközelebbi embert szétszabdalták a gyilkos fémdarabok. A többiek a légzsilip felé futottak.
Egyikük se ért célba. Mostanra megszólaltak a szirénák, villogni kezdtek a lámpák, s közben folytatódott a halálos láncreakció, fekete-vörös pokollá változtatva a reaktortermet. Egy elszabadult kábel szikraesőt okádva, ostor módjára csapkodott jobbra-balra. Három további robbanás következett; csövek szakadtak szét, gomolygó tűzgömbök törtek elő belőlük, majd velőtrázó robajjal, expresszvonat módjára megérkezett forró gőz. Bekövetkezett a legrosszabb. A kiszakadt fémdarabok repülő késekként felhasították a csöveket, s bár a reaktort leállító automatika már beindult, több tonnányi radioaktív gőz szabadult ki. Egy ember, akit telibe talált a tűzforró áradat, rövid, hátborzongató sikollyal semmivé vált.
A kirobbanó gőz az egész termet betöltötte. Normális körülmények között a betonfalak és a kupola megfékezték volna, de Ravi Chandra, élete egyik utolsó cselekedeteként, kinyitotta a vészhelyzeti légzsilipet, így a gőz, akár egy megvadult űrszörnyeteg, utat találva kisüvített a szabadba. A Jowada atomerőmű minden rendszere leállt, a folyosók kiürültek, a vészhelyzeti intézkedések mind életbe léptek – de hiába, mert a baj már bekövetkezett.
Csennaj lakosai hatalmas fehér füstfelhőt láttak a magasba emelkedni. Hallották a szirénákat. A jowadabeli dolgozók telefonáltak rokonaiknak, és rájuk parancsoltak, hogy meneküljenek. A városban azonnal kitört a pánik. Több mint egymillió férfi, nő és gyerek hagyott ott csapot-papot, az utcák és utak zsúfolásig megteltek, a forgalom megbénult. Verekedések törtek ki. A kereszteződésekben percek alatt tucatnyi karambol történt, s mielőtt akár egyetlen ember is kijuthatott volna Csennajból, már el is érte a várost az északi szél sodorta radioaktív felhő.
Az esti híradók világszerte vezető hírként számoltak be a történtekről.
A becslések szerint legalább százan haltak meg a robbanást követő egy órán belül. A Jowada atomerőműben is voltak áldozatok, de furcsamód sokkal több ember lelte halálát a fejvesztve menekülő csennajiak tömegében. Másnap reggel az újságok szalagcímei NUKLEÁRIS RÉMÁLOM-ról adtak hírt – természetesen csupa nagybetűvel. Az indiai hatóságok képviselői váltig bizonygatták, hogy a gőzfelhő csak alacsony szintű sugárzást hordozott, így nincs ok a pánikra, de szakértők serege állította ennek az ellenkezőjét.
Huszonnégy órával később elhangoztak az első felhívások Csennaj lakóinak megsegítésére. További áldozatokról érkeztek jelentések. Megkezdődött az üresen álló magánházak és üzletek kifosztása. Az utcákon továbbra is kaotikus állapotok uralkodtak, katonákat kellett bevetni a rend helyreállítása érdekében. A kórházak megteltek kétségbeesett emberekkel. Egy brit jótékonysági szervezet, amely ElsőSegély néven hirdette magát, átfogó tervvel állt elő az élelmiszerek és takarók szétosztására, valamint – ami még fontosabb – arra, hogy Csennaj mind a nyolcmillió lakosát ellássák kálium-jodát tablettákkal az esetleges sugárbetegség kezelése céljából.
A britek, mint mindig, ezúttal is készségesen a pénztárcájukba nyúltak, és adományaik összege a hét végén már negyedmillió fontra rúgott.
Persze egy ennél súlyosabb katasztrófa esetén még sokkal, de sokkal több pénz gyűlt volna össze az áldozatok megsegítésére.

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:
Az ötök ereje sorozat
Hollókapu
Égi háború
Leszáll az éj

Diamond testvérek sorozat:
A Sólyom gyémántja
Kettes számú közellenség
Titkos szolgálat
Homályos nyomok

Alex Rider sorozat:
Az első bevetés
Veszélyes iskola
Mély vízben
A sas lecsap
Láthatatlan Kard
Harmadik Erő
Kígyófej
Krokodilkönnyek
Az utolsó bevetés