Főkép

Amikor idén év elején végül bekövetkezett a régóta várt könyvpiaci átrendeződés, mindenki azt leste, vajon milyen következményekkel jár az Alexandra-hálózat kiesése, kikhez kerülnek a boltok, mi lesz a csoportba tartozó kiadókkal, szerzőkkel. Nos, hónapokkal később a helyzet rendeződni látszik, bár számos, a háttérben lévő fejleményről még nincs hivatalos infónk. De ami ezúttal érdekes, és ami számomra a legmeglepőbb változást jelenti, az az Agatha Christie-kiadás jogainak új kiadóhoz kerülése. Olvasói szemmel nézve az Európa Könyvkiadó hatalmas munkát végzett: egységesítette a korábban futó különféle formátumokat, minőségi fordításokra cserélte le a előző, időnként kifejezetten vitatható minőségű magyarításokat, s végül, de nem utolsó sorban, mindent kiadott, nem csak az üzletileg kifizetődő címeket. Úgy gondolom minden Christie-rajongó nagyon sokat köszönhet a sorozatszerkesztő Katona Ágnesnek.

 

Idén nyártól azonban mindez már a múlté, hiszen a jövőben a Helikon égisze alatt jelennek meg Agatha Christie könyvei. Ez új formátumot – keménytábla helyett puhát és eltérő méretet – jelent, amitől, azt hiszem, első sorban a gyűjtők kaptak idegbajt, hiszen hogy néz ki így a sorozat a polcon. További változást jelent, hogy az ígéretek szerint a jövőben évente két alkalommal, öt-öt kötet kerül a boltokba. Mivel tapasztalatom szerint az AC-rajongók száma nem csökken az országban, valószínűleg üzleti kockázatot nem igazán jelent az életmű gondozása, így jó eséllyel, aki elég kitartó, az pár év alatt begyűjtheti az életművet az új formátumban. Bár nem végeztem alapos összehasonlítást, első ránézésre úgy tűnik, megtartották Az ABC-gyilkosságok utolsó fordítását (Vermes Magda).

 

További információként érdemes megnézni az alábbi videót:

 

 

Mindezen felvezetés után pedig jöhet az ajánló:

 

Túl egy sikertelen nyugdíjba vonuláson, és számtalan sikerrel megoldott bűnügyön, Hercule Poirot válogatóssá vált. Már nem elégítik ki az egyszerű lopások, hamisítások vagy szerelmi gyilkosságok, többre, izgalmasabbra, bonyolultabbra, egyszóval új kihívásra vágyik. Amit abban a névtelen levélben talált meg, amelyet nagy izgalommal, és meglehetősen különös lelkiállapotban mutatott meg a dél-amerikai birtokáról rövid kiruccanásra hazautazott Hastings kapitánynak, amikor találkoztak.

„Mr. Hercule Poirot,
ugyebár azt képzeli, hogy megoldja a rejtélyeket, amelyekkel a mi szegény, nehézfejű angol rendőrségünk nem birkózik meg? Nos, hadd lássuk, nagyszerű Poirot úr, mennyire jut azzal a híres nagy eszével? Talán ez sem lesz a számára kemény dió. Figyelje Andovert f. hó 21-én.

Tisztelője

ABC”

 

A kapitány azonban, ahogy tőle megszokhattuk, kissé értetlenül nézett a szokatlanul felindult Poirotra és a furcsa levélkére. Szerinte (és mint kiderül, ebben Japp felügyelővel egyet értenek) ugyanis abszolút nem az évszázad bűnügyéről, hanem egy kissé zavart elme feltűnési viszketegségéről van szó. Hiszen a levélből még az sem derül ki, mi fog történni Andoverben folyó hó 21-én. Ám amikor Andoverben a megadott napon holtan találnak egy trafikosnőt, Alice Aschert, a kétkedők kissé megszeppennek. Amikor pedig megérkezik a következő levél, és benne egy újabb város neve és egy újabb időpont, elrendelik a teljes rendőri készültséget. Ám hiába minden erőfeszítés, Bexhillben ismét csak az áldozat, Betty Barnard megtalálása marad számukra. Ha ez így megy tovább…

Mindenki sorozatgyilkost emleget, csak Poirot „mosolyog” sokat sejtetően a világba. Úgy tűnik, ismét (mint már oly sokszor az elmúlt évek alatt) ő az egyetlen, akinek akár csak halvány elképzelése is van arról, mi folyik valójában. És igazának bebizonyítása érdekében munkára is fogja azokat a híres neves szürke sejtecskéit… (hiába, ez a neki való feladat).

Véleményem szerint ez az egyik legjobb Poirot-történet (Nagy-Britanniában regényként 1936-ban, újságban folytatásokban viszont már 1935-ben megjelent, Magyarországon viszont ezzel a címmel csak 1975-ben, de Poirot és az ABC címmel, más fordításban már 1936-ban megjelent), amelyben a kis belga ország-világnak megmutatja, miért is őt tartják kora legjobb magándetektívjének. A szokatlanul feszes kompozíciójú mű történetét ezúttal is Hastings kapitány meséli el (akárcsak Sherlock Holmes esetében Dr. Watson), bár ezúttal Christie megbontja a szerkezetet azzal, hogy időnként egy harmadik fél szempontjából ismerjük meg az eseményeket, ahogy arra már a kapitány is utal előszavában. Azért nem kell megijedni, a szerző megmarad kedvelt szokásainál, így ezúttal is találhatunk visszautálást korábbi regényekre, amivel fenntartja a folytonosság illúzióját, illetve ezúttal is felbukkan az emlékezetkiesés motívuma, ami Christie magánéletében is szerepet játszott, gondoljunk csak a húszas évek közepén megesett kalandjára.

Mint az Agatha Christie történetek általában, ez is felkeltette a filmesek érdeklődését. Az első adaptáció egy 1966-os fekete-fehér mozifilm volt, ami sokkal inkább komédia, semmit komolyan vehető alkotás, de ezt egyetlen percig sem titkolta a forgatókönyvért felelős David Pursall és Jack Seddon, ráadásul az ő törekvéseikre rá is segített a rendező, Frank Tashlin, aki olyan színészeket választott a főbb szerepekre, mint Tony Randall (Poirot), Robert Morley (Hastings) és Maurice Denham (Japp). Ezt a filmet valószínűleg csak kevesen ismerik, ám az 1992-es angol tévéfilmet már annál többen, hiszen a Clive Exton forgatókönyve alapján, Andrew Grieve rendezésében készült alkotásban a jól megszokott szereplőkkel - David Suchet (Poirot), Hugh Fraser (Hastings) és Philip Jackson (Japp) - találkozhatunk.

A szerző életrajza

Kapcsolódó írások:

Hadnagy Róbert-Molnár Gabriella: Agatha Christie krimikalauz
Agatha Christie képregények
Interjú Mathew Prichard-dal, Agatha Christie unokájával – 2010. november