Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Andrzej Sapkowski: Vaják – Tűzkeresztség

Szeretem azokat az írókat, akik jól láthatóan fejlődnek: egyfajta megértő optimizmus száll meg, s ilyenkor még a régebbi írásaikat is mintha jobb színben látnám. Szeretem a fejlődést, mert ez mutatja, hogy az adott szerző nem hiszi magát (és műveit) tökéletesnek, hanem benne van a belső vagy legalábbis az olvasói kényszer, hogy még jobbat alkosson – ez pedig olyan erény egy írónál, amit nem tudok nem díjazni. Andrzej Sapkowski esetében sajátos helyzetnek néztem elébe: az első két novelláskötetét nagyon szerettem, de aztán, amikor a regényei is elkezdtek megjelenni, mintha már nem találtam volna a közös hangot az írásaival, mintha a szerző sem érezte volna otthon magát a hosszabb terjedelemben. Most, a Tűzkeresztség olvasása után kénytelen vagyok kiegészíteni magam: Sapkowski talán valóban nem a regény műfajának mestere, de érezhetően fejlődik – ettől pedig újra ott van a szememben a kortárs fantasy legjobbjai között.

 

Egyelőre azt még sajnos nem sikerült elérnie, hogy hamar belerázódjak a történetbe (ez még mindig annak köszönhető, hogy könnyen el lehet kavarodni a sok név és politikai csoport, illetve az ő motivációik között, amit ezúttal újabb figurák feltűnése is súlyosbít), ráadásul most az sem kedvezett az olvasóknak, hogy a magyar kiadás közel másfél éves szünet után veszi fel újra a fonalat, de amint elkapott a ritmus, hirtelen le se akartam már tenni a kiadványt. Az a furcsa helyzet állt ugyanis elő, hogy bár látszólag egyik szereplő szálán sem történt sok minden (egyébként Sapkowski még mindig előszeretettel kísérletezik azzal, hogy éppen kinek a nézőpontjába helyezkedik bele a főbb karakterek mellett, így aztán nem egyszerű „szálakat” megkülönböztetni), mégsem tűnt úgy, hogy akár csak egy pillanatig unatkoznánk – erre pedig csak nagyon kevés szerző képes.

 

Geralt története tehát nem sokat haladt előre: a Ciri iránt érzett szeretete végül egyértelmű állásfoglalásra kényszeríti a hatalmasok játszmájában – csak hogy aztán megint ő járjon pórul. Brokilon erdejében bár testi sebeit meg tudják gyógyítani, a lelkieken nem segíthetnek: útnak indul hát, hogy megkeresse Cirit, ám a hosszú mérföldek legyőzése nem bizonyul egyszerű feladatnak a háború sújtotta területeken át. Társául pedig olyan emberek... akarom mondani, lények szegődnek, akikkel korábban el sem tudta volna képzelni a közös utat: Milva, a fiatal, kívülről erős, ám lélekben rendkívül törékeny lány; Zoltán Chivay, a törpe és kompániája, akik menekült embereket kísérnek; egy titokzatos nilfgaardi, aki azt állítja magáról, hogy nem is nilfgaardi; végül pedig Regis, aki mindig gyógyfüveket áraszt magából, de Geraltnak meggyőződése, hogy valamit titkol az idős férfi. Vajon meddig tud eljutni a kis csapat?

 

Az útjuk akkor is sokáig tartana, ha az ellenség, az időközben megindult nilfgaardi hadsereg, illetve a rendszeresen feltűnő Scoia`tael kommandók, a Másfajúak gerillaosztagai nem fenyegetnék őket – és akkor még ki tudja, hogy mit terveznek a boszorkányok (akik nyilván mindig terveznek valamit)... Sapkowski olyan izgalmasan csavarja a szálakat, hogy szinte fel sem tűnik, Geralték tényleg csak mennek előre az egész könyv folyamán. Pedig nem is a pergő eseményeken, a feszült csatákon van a hangsúly: a kis apróságok, az érdekes részletek, a látszólag senkinek sem fontos morzsák töltik meg élettel ezt a történetet. Az életről való beszélgetések Geralt és Zoltán között, Milva lelki sebei, a humoros jelenetek Regisszel, a megbocsátás nehézségei a nilfgaardival vagy épp Geralt jellemének apró rezdülései: ezektől pulzál a szöveg, ezek miatt érzem azt, hogy itt nem valami egyszerű fantasy-történetet olvasok, hanem régi ismerősökről, akik elevenek, mozognak, zsörtölődnek és nevetnek – ha úgy tetszik, hús-vér figurák. Ennek érzékeltetésében még mindig nagyon erős a lengyel szerző.

 

Nem mintha másban nem lenne az: briliáns, ahogy a boszorkányokról ír – az előző részben is hozzájuk kapcsolódott a kedvenc jelenetem, de most is nagyon élveztem az ő intrikáikat, apró, szurkálódó megjegyzéseiket, sajátos világlátásukat. És ha már világlátás: Ciri olyan helyzetbe került az előző kötet végén, ahol a személyiségének jelentős átalakuláson kell átmennie – most pedig ezt meg is kaptuk, olyan erős hangulattal, olyan magával ragadó lendülettel, aminek köszönhetően a kötet csúcspontja is hozzá köthető (aki már olvasta, nekik üzenem, hogy ilyen tánc-leírást se látni gyakran a macsó fantasy-ben). És még lehetne hosszan sorolni, mert minden „középső rész”-jellege ellenére is kiváló volt a Tűzkeresztség: nem mondom, hogy nem lehet még tovább fejlődni (hiszem, hogy Sapkowski még mindig képes fokozni), de már most sem tudok mást javasolni, mint hogy kezdjen bele a sorozatba mindenki, aki még nem tette (aki pedig igen, azt szerintem nem kell biztatnom a folytatásra). Én pedig reménykedem abban, hogy a regénysorozat negyedik részére nem kell újabb másfél évet várnunk.


Szabó Dominik - 2015. szeptember 23.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!