Főkép

A Grisham rajongóknak egy szava sem lehet, hiszen menetrendszerűen érkeznek a könyvek, és ha még az időnkénti újrakiadásokat is ide számítjuk, akkor bizony bőven van mit olvasniuk a tárgyalótermi, bírósági regények kedvelőinek. Most a 2013-as Sycamore Row került a fa alá, ami azért érdekes, mert ebben a történetben Grisham visszatért első regényének (Ha ölni kell) főszereplőjéhez, a védőügyvédhez. Három évvel később vagyunk ugyan, de azt nem mondhatjuk, hogy Jake Brigance élete sokkal jobbra fordult volna a nevezetes tárgyalás után…

 

Akkor felgyújtották a házát, de a biztosító a mai napig nem fizetett egy vasat sem, és a jelek szerint még évekig elhúzódhat a per. Mondjuk tény, minden ügyvéd szerint rossz ötlet, hogy saját magát képviseli a tárgyaláson, sőt, hogy egyáltalán pert indított. De ez még csak a kisebbik baj, sokkal fájóbb, hogy gyakorlatilag azóta is a gyengén fizető ügyfelek keresik fel irodáját, és bizony, tízdolláros óránkénti díjazásból nehéz kifizetni a százezres jelzálogot – feltéve, ha egyáltalán kifizetik a kuncsaftok a kiszámlázott összeget. Egyébként a Ford megye székhelyének tekintett Clanton (Klan town vagyis Klánváros, utalva a Ku-Klux-Klánra) városában nagy változás nem történt ez idő alatt, legfeljebb az ügyvédek száma nőtt.

 

A mostani történet egy öngyilkossággal kezdődik, és egy ítélettel végződik, szóval mondhatni „csak a szokásos”, de Grisham sokkal jobb író, semmint pusztán megismételné önmagát. Akárcsak Stephen King (a terjedelem miatt azonnal ő jutott eszembe), nemcsak egy jó sztorit kerekített az alapötletből, hanem – és szerintem ezért szeretik sokan – a szereplők, indokaik, pillanatnyi állapotuk bemutatására is szakított időt, legyen szó egy kisfiúról, aki olyat lát, amit nem kéne, vagy a részeges családapáról, esetleg az egyik esküdtről – amitől úgy éreztem, mintha ott lennék a városban, a rabszolgatartó múlttal terhelt Délen. Ráadásul nem kapkod el semmit, mindennek megadja a módját, könnyedén új szereplőt hoz be a sztoriba, míg másokat szívfájdalom nélkül kiír. Igazi mesemondó, aki talán egy picit beleszerelmesedett a saját hangjába - igazán írhatna rövidebb könyveket, neki az is remekül megy.

 

A faji véleménykülönbségeket leszámítva szerintem mindenki szívesen élne ebben a városban, hiszen egy olyan közösség része lenne, ahol mindenki ismer mindenkit, és bizony a jó emberek még törődnek is egymással. A pletykák révén pedig az is megtud mindent a szomszédokról, aki csak beül a főtéri kávézóba. Egy dolog mindenesetre biztos: a Platánsor olvasása közben és után kedvem támadt újra kézbe venni az itt, vagy a környéken játszódó könyveket, és még jobban elmerülni abban a hangulatban, amit olyan mesterien ír le könyveiben John Grisham.

 

A szerző életrajza