John Grisham: A csaló
Írta: Galgóczi Tamás | 2013. 07. 08.
Lassan egy éve, hogy utoljára Grisham könyv volt a kezemben, ami az ő esetében elég hosszú idő a hiányérzet kialakulásához, ezért amikor az idei Könyvhét előtt megláttam a Geopen Kiadó tervezett újdonságai között A csalót, úgy éreztem, elérkezett az ideje egy újabb találkozásunknak.
A regény valamivel több, mint négyszáz oldal, amit sikerült három nap alatt elolvasnom, de csak azért tartott ilyen sokáig, mert közben dolgoznon és aludnom is kellett valamennyit. Grisham még mindig piszok jól ír, ez a történet pedig egyenesen letehetetlen. A kezdés nyomokban hasonlít egy korábbi regényére, hiszen itt is az a kiinduló pont, hogy egy ügyvéd büntetését tölti, és azon filózik, hogyan tudna legálisan távozni a szövetségi fogolytáborból. Ebből a helyzetből, megfejelve egy kellőképpen bonyolult - de valójában zseniálisan egyszerű alapötlettel - Grisham olyan regényt kerekített, ami megerősíti azon vélekedésemet, a maga műfajában ő az egyik legjobb, ha nem a legjobb kortárs író.
Ebben a regényben minden megvan, amit a zsánerben szeretni lehet. Kellőképpen okos főszereplő, aki sérelmeiért nem erőszakkal kíván elégtételt venni, hanem a Poirot által annyit emlegetett szürke kis agysejtjei révén. Ráadásul mindezt úgy teszi, hogy olvasóként csak az utolsó fejezetekben értjük meg a történéseket. Rengeteg esze ellenére egyáltalán nincs elszállva magától, neki is szüksége van segítségre, és cseppet sem meglepő módon vágyik a szerelemre, társra.
A könyv legnagyobb erénye (a cselekményen kívül), hogy bennfentes érzést ad az olvasónak, amit egyébként soha az életben nem kapnánk meg, elvégre keveseknek adatik meg az amerikai börtönrendszer megtapasztalása, miként az ottani igazságszolgáltatás működését is kevés magyar ismeri közvetlen közelről (részemről nem is vágyom személyes élményekre). Ebben a regényben mindezt megkapjuk, kiegészítve ügyészekkel, börtönőrökkel, szövetségi ügynökökkel – ráadásul minden fontosabb szereplő olyan mélységig kerül bemutatásra, aminek köszönhetően életszerű és egyedi lesz.
A történet kellőképpen hosszú, azonban a manapság divatos több szálas megoldással ellentétben mindent a főszereplő, a 44861-127-es számú rab mesél el nekünk, úgy, mintha csak egy pofa sör mellett üldögélnénk a nyári naplementében, egy jól sikerült grillezés után, amikor a nők épp a rendrakással foglalkoznak, és hagyják a férfiakat az élet fontos dolgairól beszélgetni. Malcolm Bannister életében egyértelműen ez a sztori a legérdekesebb, és sorsára nézve a legmeghatározóbb. Az már csak hab a tortán, hogy remek mesélő, jó érzékkel tartja fenn az érdeklődést, ahol kell, bedob egy jövőre utaló félmondatot, máskor trükkösen elhallgat előlünk valamit (megjegyezem, a magyarítással Wertheimer Gábor újfent jó munkát végzett).
Az ilyen történetekért szerettem meg annak idején Grishamot, és az ilyen könyvekért merem nem csak az ügyvédi vonal kedvelőinak ajánlani, hanem mindazoknak, akik szeretik az amerikai elbeszélő stílust, amikor az érdekes cselekmény mellett azért a szereplők jellemzésére is marad idő. Arról már nem is beszélve, hogy azért a befejezésben tetten érhető Grisham véleménye a rendszerről, a kormányról, és arról, miként is kellene zajlania a törvénykezésnek. Jöhet a következő regénye.