FőképSzámítógépes játék alapján könyvet írni nem új keletű dolog, ám sajnos meglehetősen vegyes az elmúlt évtizedek termése alapján kialakult kép, a nagy többség pedig leginkább előítéletekkel közelít az ilyen művekhez. Ha egy kicsit közelebbről vesszük szemügyre a dolgokat, akkor páran biztos azt mondanák, hogy „érthető a dolog”. Abba most ne menjünk bele, hogy az előítéletről, mint olyanról folytassunk értekezést; úgy gondolom valamilyen szinten kényelmes egy kézlegyintéssel elintézni egy ilyen könyvet. Is.

Elég egy-két eddig megjelent művet megnéznünk és mindjárt láthatjuk, hogy mi is okozta ezt a helyzetet. Vegyük például a Doom regényeket. Nos, az biztos, hogy nem maradandó irodalmi alkotások és olyan nagyon nem növelték az írásnak, mint művészeti ágnak az ázsióját. Vagy egy viszonylag friss példát nézve, az Assasin’s Creed sem lett egy „hűde” valami. Ugyanakkor találunk számos ellenpéldát is; a Diablo könyvek vagy egynémely World of Warcraft regény, vagy Ian Watson Warhammer 40.000 sorozata. Mint látható, a kép igencsak vegyes. Talán pont ezért is kell(ene) odafigyelni és nem egy laza kézmozdulattal „elintézi”, ami éppen megjelenik.

Azt természetesen ne várja senki, hogy világklasszis mű született Andy McNab és Peter Grimsdale tollából. Ellenben kapunk egy szórakoztató, izgalmas, a véres valóságot elénk táró és gondolkodásra késztető könyvet. Röviden egy jó könyvet.

Hogy miért jó a Battlefield 3 – Az orosz című munka? Elsőként talán azt kellene megemlíteni, hogy Andy McNab az SAS-ben (gyk.: Special Air Service) szolgált. Tehát egyrészt rendelkezik némi belső információval, hogy ki-mit-hogy-merre-meddig-kivel-hány méter-stb. Másrészről megvan benne az a tehetség, hogy mindezt élvezhető formában papírra is vesse és egy hihető storyt kanyarítson belőle. Emellett nem elhanyagolható az sem, hogy a BF3-at fejlesztő Dice azért kérte meg őt, hogy segítsen, mert a meglévő történetszálakat valahogy egységgé kellett kovácsolni. Ehhez pedig azt hiszem jó választás volt egy többszörösen kitüntetett katonát felkérni, aki még írni is tud.

Úgy is tekinthetünk a könyvre, mint a játék történetének másik oldalára. Itt ugyanis Gyima (a különféle masinákon futó játékban Dima) viszi a prímet, vele kerülünk szorosabb kapcsolatba. Az nagyon nem elhanyagolható, hogy aki tisztában van az elmúlt korszakkal és/vagy netán élt benne, az még inkább meg tudja érteni őt, motivációit és persze az orosz helyzetet. Ennyi hozadéka biztosan van az előző érának. Persze a fiatalabb korosztály sincsen szerintem bajban ezzel, elég információ kering a fejük körül; talán egy kicsit hihetetlen nekik ez-az elsőre.

Szóval itt leginkább Gyima szemszögéből látjuk a dolgokat és a másik oldal „főszereplője” – aki a játékban a főszereplő –, Henry „Black” Blackburn tengerészgyalogos őrmester csak kiegészítő szerepre van kárhoztatva. Egyet kell értenem Németh Vladimir felelős kiadóval, akivel a regényről beszélgettem még annak olvasása előtt, de a játékot már végigjátszva. Bár egyértelmű, mit akar sugallni nekünk Blackburn figurája, mégis távol áll tőlünk, még akkor is, ha tisztában vagyunk és egyet is értünk minden indítékával és döntésével. Gyima sokkalta szimpatikusabb figura, noha sokkalta halálosabb és kegyetlenebb is, ha a helyzet úgy hozza. Viszont a fentiek miatt azt hiszem, hogy ő egyértelműen közelebb áll, vagy fog állni a magyar olvasó/játszó tábor szívéhez, mint amerikai „kollégája”.

Azt hiszem nem árulok el nagy titkot és lövöm le a „poént”, ha azt mondom, hogy a könyv nem úgy fejeződik be, ahogyan a játék. Na persze ez nem azt jelenti, hogy rossz a befejezés, csak más. A végjáték egyre rövidülő fejezetekben tárja elénk az orosz és az amerikai párhuzamosan futó történetét; ezzel a szerzők nagyjából annyira felpörgetik az olvasó adrenalin szintjét, mintha a gép előtt ülnénk. Úgy gondolom, hogy akinek tetszett a játék az egyrészről semmit sem veszít – sőt! –, ha kezébe veszi a könyvet, aki meg egy kis izgalomra vágyik, annak nagyon is megfelelő olvasmány Andy McNab és Peter Grimsdale könyve.

Részlet a regényből