Főkép

Mindig örömmel tölt el, amikor kevésbé ismert Agatha Christie krimivel akadok össze, főleg, ha az már átesett egy kis „ráncfelvarráson”. Ez a kötet például 2006-ban esett át a szépészeti műtéten, így hosszú évtizedek után a kötet mindenkori fordítói között Kolozs Pál (1943) és Kósa Sándor (1992) után már Sipos Katalin neve is szerepel. Mi tagadás, ideje volt már ennek a lépésnek.
 
A Halál a Níluson és a Poirot karácsonya között megjelent regény kezdő mondata a következő: „Ugye, te is belátod, hogy meg kell ölni?” Nem az számít, ki, mikor vagy miért mondta, hiszen az elég gyorsan kiderül, hanem az, hogy egyáltalán mondta, hiszen általában nem békés szándékot jelent, arról nem is beszélve, hogy még egy hétköznapi emberben is felvet bizonyos kérdéseket, nem hogy egy zseniális detektívben, aki hiába igyekszik jól megérdemelt szabadságát élvezni egy közel-keleti társasutazáson, úgy tűnik, a bűnözés oda is követi. Persze az egész mindaddig csupán egy különös mondat tovaillanása az esti levegőben, amíg a Petra romjaihoz tett kiránduláson holtan nem találják a kíméletlen és rosszindulatú megjegyzéseivel az utasok ellenszenvét magára vonó Mrs. Boyntont, ekkor ugyanis Poirot akcióba lendül, és megmutatja, mire is képes, ha egy gyilkosság körülményeit kell tisztáznia – mindössze huszonnégy óra alatt.
 
Christie több regényében is (pl. Paddington 16.50, És eljő a halál…) azt a módszert választotta, hogy története középpontjába egy népes család szeretettel és gyűlölettel terhelt viszonyait állítja, ami remek lehetőséget kínál arra, hogy ne csupán a történet, hanem a szereplők jellemének megismerése is intellektuális élményt jelentsen, főleg, ha – mint például jelen esetben – a mélylélektani elemzéseket egy avatott specialistától kapjuk, aki ezúttal nem más, mint egy francia pszichológus, Dr. Theodore Gerard. Persze ez mind kevés lenne a sikerhez, de szerencsére jelen van a kiegyensúlyozott és erős jellemű, éppen a felbontott jegyességét felejteni igyekvő leendő orvos, Sarah King, aki empatikus észrevételeivel árnyalja a képet.
 
Mondjuk megismerve a szereplőket nem csupán az áldozat, Mrs. Boynton vívja ki a környezete, és egyben az olvasók ellenszenvét, hanem Lady Westholme is, akit abból kifolyólag, hogy az angol politikai élet kiemelkedő személyisége, sokan ismernek, és legalább ennyien utálnak is, de persze nem kell ahhoz erős egyéniségnek lennie valakinek, hogy az emberek idegeire menjen, elég, ha be nem áll a szája, máris eléri ugyanezt a hatást, lásd Amabel Pierce alakját.
 
Mint oly’ sok Christie történet, ez sem kerülte el a feldolgozásokat. Készült belőle színdarab, amerikai mozifilm, illetve angol tévéfilm is. A színdarabot maga a szerző adaptálta, ennek során pedig nem csupán a belga detektív alakját vette ki, hanem a végét is megváltoztatta, a mozifilmben Peter Ustinov alakította Hercule Poirot szerepét, de hiába volt jó a feldolgozás, a remek szereplők és a gyönyörű környezet, a film nem volt sikeres, ellentétben a húsz évvel későbbi angol verzióval, ami viszont számos változtatást tartalmaz, melyeket még David Suchet alakja sem képes teljesen feledtetni.

A szerző életrajza

Kapcsolódó írások:

Hadnagy Róbert-Molnár Gabriella: Agatha Christie krimikalauz
Agatha Christie képregények
Interjú Mathew Prichard-dal, Agatha Christie unokájával – 2010. november