Főkép

Agatha Christie-nek volt néhány kiemelten fontos témája, melyekre a többinél komolyabb hangsúlyt fektetett. Ilyen volt például az ifjúság és a bűnözés kapcsolata, ami az írónő szerint legalább háromféle lehetett: gyermekkorban elkövetett bűncselekmény, kiskorúak ellen elkövetett bűntett vagy a bűneset kinyomozása fiatalkorú segítségével. Véletlen lenne, hogy éppen az akkor kilenc éves unokájának ajánlotta a regényt, mely – több másik művével együtt – 1952-ben jelent meg első ízben Nagy-Britanniában? Nem hiszem.
 
Joggal merülhet fel bárkiben a kérdés, hogy miért is mondtam el mindezt? A válasz rendkívül egyszerű: a Nem csalás, nem ámítás (korábban: Tükrökkel csinálják) az ezzel a témával foglalkozó regények közé tartozik. Ezt ugyebár egy kis kutatómunkával bárki megtudhatja, ha elég időt és energiát áldoz rá. Bár az már a hátsó borítón olvasható szövegből is kiderül, hogy a történet színhelye egy ifjúsági javítóintézet, de ettől még nem egyértelmű, hogy ebben az esetben a három lehetőség közül vajon melyiket alkalmazta a szerző – erre a kérdésre csak a történet elolvasása után kapunk választ.
 
Persze a regény nem csak ezért különleges, hanem azért is, mert ezúttal nem egy bűnügy felderítése, hanem egy esetleges bűntett megelőzése az éltes korú, határozott véleménnyel, nyitott elmével és hatalmas élettapasztalattal rendelkező vidéki hölgy feladata, a megbízás pedig nem mástól érkezik, mint egy réges-régi olaszországi iskolatársnőtől. Ebben nem is lenne semmi különleges, ha a megbízó húga nem egy olyan ember felesége lenne, aki a fiatalkorú bűnözők átnevelését tartja életcéljának, és ennek megfelelően javítóintézetté alakította át a hatalmas családi birtokot. Ide érkezik meg Miss Marple, aki a fedőtörténete szerint egy elszegényedett úrinő, hogy kiderítse, mi zajlik a falak között.
 
Mivel általában a hullamerevség beállta után szokták a segítségét kérni, Miss Marple nem igazán tud mit kezdeni a preventív hozzáállással, így érthető, ha némileg zavartan téblábol az új szerepben, ám remek emberismerete és kíváncsi természete kapcsán számos információra szert tesz. Arról például teljesen és tökéletesen meggyőződik, hogy a Stonygatesben, ezen a világtól elzárt helyen, a rokonok, alkalmazottak és barátok olyan halmaza található, amely inkább kedvez a laboratóriumi fehéregeres kísérleteknek, mintsem a békés együttélésnek. A túlságosan zárt környezet sokuk idegállapotát károsan befolyásolja, így nagyjából egyetlen házbéli sem tekinthető normálisnak. Aztán felbukkan egy titokzatos látogató, célt téveszt egy pisztolygolyó, és Miss Marple nekilát, hogy megkeresse az összefüggéseket.
 
Egyértelműen formabontó történet, melyben a bájos öreg hölgy meglepően ritkán kerül előtérbe, helyette inkább Curry felügyelő és a helybéliek szerepelnek aránytalanul sokat. Olvasás közben végig olyan érzése van az embernek, hogy egy színdarab átiratát olvassa, pedig tudomásom szerint a történetet sosem vitték színre, ellenben három filmes adaptációja is létezik.
 

A szerző életrajza

Kapcsolódó írások:

Hadnagy Róbert-Molnár Gabriella: Agatha Christie krimikalauz
Agatha Christie képregények
Interjú Mathew Prichard-dal, Agatha Christie unokájával – 2010. november