Főkép Eddig jellemzően gyermek/ifjúsági regényeket olvashattunk a márciusban elhunyt kiváló írónőtől, ám A trónörökös inkább ifjúsági és felnőtt könyv. Úgy értem, aki képes volt elolvasni a Harry Potter sorozatot, a benne lévő szörnyűségekkel együtt, az bírni fogja ezt a sztorit is, de azért 13-14 év alatt nem annyira adnám gyerek kezébe.
 
Pedig nem úgy indul. Diana Wynne Jones 1997-ben Hugo és World Fantasy díjra is jelölt The Tough Guide to Fantasyland című elméleti munkája a fantasy kliséit vette végig, majd írt két regényt is, amik ezeket parodizálják (a Mythopoeic díjat kapott Dark Lord of Derkholm-ot és a Year of the Griffin-t), és A trónörökös is tartalmaz jó pár vicces elemet. És amikor az események hirtelen szörnyű fordulatot vesznek, akkor meg is lepődik az olvasó (én legalábbis így voltam vele).

Az első kb. 100 oldal alatt amúgy nem is tudtam eldönteni, tetszik-e nekem ez a könyv. Ezalatt ismerjük meg a két főszereplőt, Rupertet, a kevéssé tapasztalt ifjú promágot (ami olyan varázshasználót jelent, aki a végtelen világok egyik-másikán teljesít szolgálatot, hogy fenntartsa a rendet és elősegítse a felsőbb hatalmak akaratának beteljesedését), valamint Maree Mallory-t, aki leginkább egy rakás szerencsétlenségnek tűnő egyetemista. Egyikük sem az a tipikus regényhős, aki azonnal szimpatikus lesz az olvasónak. Rupert kissé arrogáns, ugyanakkor sokat hibázik, Maree meg sokat nyíg, mert szerelme elhagyta, és fura álmai vannak, és Rupert agyára megy. A promágnak ugyanis az az egyik feladata, hogy új promágot találjon nemrég elhunyt mestere helyére, és a maroknyi jelölt mindegyike elég reménytelennek tűnik, de Maree köztük a legidegesítőbb. Ráadásul mintha folyton hátráltatná valami Rupertet, hogy találkozzon a jelöltekkel. Végül úgy oldja meg a problémát, hogy egy nagy erejű varázslattal mindőjüket egy helyre vonzza: egy sci-fi/fantasy találkozóra.
 
Rupert másik nagy feladata, hogy rendet tegyen a kissé fura Koryfón birodalomban, ahol meg kellene találnia a császár örökösét, ám a paranoid figura olyan jól elrejtette minden gyerekét, hogy jószerével senki nem tud semmit arról, hogy hol lehet bármelyikük.
 
A felvezetés hosszas, s jobbára csak DWJ remek humora oldja – ám ahogy az alaposan felvezetett majd összekeveredő szálakból elkezd kialakulni a történet, hirtelenjében úgy beindul, hogy onnantól tényleg nehéz letenni a könyvet. Diana írásainak nagy erénye, hogy remekül felépített, igazi jellemek a szereplői, és ez itt is így van. Az elbeszélés fonalát Rupert és Maree között váltogatja az író, sokszor mindkettejük nézőpontjából elmesélve a történéseket, és ettől ugyan kissé lassabb lesz a sztori, ellenben sok pluszt ad hozzá. De még így is az volt az érzésem, hogy az SF/F találkozó hangulatos és mókás, rengeteg apró poént, utalást tartalmazó leírása szinte altatás ahhoz képest, amilyen hirtelen vág aztán a dolgok közepébe Jones.
 
De hát DWJ könyveinek az is nagy erénye, hogy a tipikus fantasy, vagy akár népmesei kliséket, elemeket sajátosan képes újraértelmezni és alkalmazni. Ha megölnek valakit, akkor nyilván bűnhődnie kell az elkövetőnek, a jónak meg rossznak össze kell csapnia, és így tovább, de ahogy ő írja le mindezt, úgy csak nagyon kevesen képesek. Nem csoda, hogy Neil Gaiman (akire szintén elrejtett egy utalást Jones) is nagy kedvelői közé tartozik, és barátok is voltak.
 
A magyar kiadás borítójának majdnem semmi köze a sztorihoz. OK, több kentaurral is találkozhatunk a történetben, de egyik sem ilyen harcos. Na mindegy. Amúgy a fordítás megteszi, bár lehetne kicsit hangulatosabb. Jöhet a folytatás!
 
Részlet a regényből
 
A kötet itt is megvásárolható