Főkép
Talán legjobb lesz azzal kezdenem, hogy felfedek néhányat a legnagyobb titkaink közül, hisz ezen beszámolót nem lenne könnyű nélkülük megérteni.A „végtelen” vagy az „örökkévaló” jele az egész multiverzumban mindenütt a fekvő nyolcas. Nem véletlenül, hisz eme szimbólum pontosan leképezi a világok eloszlását, minthogy azok csavart felhő alakzatban helyezkednek el, a végtelenített Möbius-szalaghoz hasonlóan. Sokan mondják, hogy a világok száma végtelen, sőt, napról napra gyarapodik. De azt is sokan mondják, hogy a világ eme sokszorozódásáról valamiképp Nagy Koryfosz császár tehet, aki defelől nefelé kezdett hódításba.
Ki-ki szabadon választhat, melyik elmélet tetszik neki: hogy a világok végtelen sokasodnak, vagy a számuk állandó. Én még nem döntöttem el.Két dolog azonban bizonyos: a világok nyolcas formájának az egyik fele varázslat szempontjából negatív, azaz „nefelé” esik, míg a másik fele pozitív, azaz „defelé” esik. Koryfosz birodalmának pedig, mely pont a csavar közepében terül el, mind a mai napig a végtelent jelképező nyolcas forma a jelvénye.
Ez a jel birodalomszerte mindenütt megtalálható; több van belőle, mint Nagy Koryfosz szobraiból. Megvan annak az oka, miért tudom ezt ilyen jól. Nagyjából egy évvel ezelőtt elhívtak a Birodalom fővárosába, Ifórionba, hogy részt vegyek egy bírói vizsgálatban. Némely ősrégi törvény megkövetelte, hogy egy promág is jelen legyen, különben bizonyára nélkülem is meglettek volna – én legalábbis egész biztosan meglettem volna nélkülük. A hozzám tartozó világok közül a Koryfón Birodalmat kedvelem a legkevésbé. A Birodalom ügyeivel hagyományosan a legfiatalabb földi promágnak kell foglalkoznia, és akkoriban történetesen én voltam az. Ráadásul fáradt is voltam. Pont az előtte való nap értem vissza Amerikából, ahol szinte egy szál magamban sikerült a megfelelő embereket a megfelelő irányba befolyásolnom, hogy végre megpróbáljanak békét teremteni a korábbi Jugoszláviában és Észak-Írországban. Azonban minden efelett érzett jókedvem és büszkeségem elpárolgott, mikor megláttam az idézést. Magamban morogva felvettem az előírásos krémszínű selyembrokát öltözéket a bíbor pántokkal, és elindultam, hogy elfoglaljam helyem a zárt tárgyaláson.
Első nyűgös, alváshiányos gondolatom ez volt: „Miért nem lehet ez valamelyik csinosabb teremben?” A hatalmas birodalmi palota egyes részei bő ezerévesek, és az ottani üléstermek és hallok között akad pár igazán gyönyörű. Ez a vizsgálat azonban egy új szárnyban folyt, egy erős szagú, lakkozott lambériával szegélyezett teremben, mely rideg volt, szögletes és bájtalan. Ráadásul a fapadok is gyalázatosan kényelmetlenek voltak. A nyolcas forma jelvény, ez a túlságosan rikító aranyszínűre festett dombormű ott tündökölt minden falon és ülésen, de még a császár számára fenntartott széles, fából faragott széken is; a hátam mögött is volt egy, és a vállamba vágott. Emlékszem, milyen ingerülten fordítottam tekintetem Nagy Koryfosz elmaradhatatlan szobra felé, amely az egyik sarokban magasodott. Az is új volt, rajta az aranyozás pedig túl fényesen csillogott. Koryfoszról azonban el kell ismerni: karizmatikus ember lehetett. Noha minden szobra egyforma és mind idealizált, tagadhatatlan, hogy van bennük valami, ami valódi emberre emlékeztet. A fejét enyhén oldalvást hajtja, kicsit úgy, mint a földi Nagy Sándor, és sejtelmesen, megfontoltan mosolyog, mintha azt mondaná: „Hallom, amit mondasz, de akkor is úgy fogom csinálni, ahogy nekem tetszik”. Látszik rajta, hogy bűn makacs.
Emlékszem, azon töprenkedtem, miért imádja annyira
Koryfoszt a Birodalom. Alig húsz évig uralkodott bő két millenniummal ezelőtt, és többnyire távol volt, hogy más világokat hódítson meg. A Birodalom lakói mégis csökönyösen aranykornak tekintik azt az időszakot. Aztán fel kellett állnunk, mert belépett az akkori császár. Ő egészen más ember volt, mint Koryfosz: alacsony, szürke, rideg. Az ember elcsodálkozik, miképp lehetséges, hogy egy császár a birodalom leányainak legszebbikét választja feleségül, és aztán ilyen gyereket nemz, mint IX. Timosz, akit az utcán aligha vennénk észre. Aki ránéz, azt hiheti, csak egy rövidlátó, hepciás tökmag. IX. Timosz a Birodalomban azon kevesek közé tartozott, akiknek szemüveg kell. Emiatt aztán zavarba is jöttem, ahogy felálltam, mivel a teremben rajta kívül egyedül én viseltem szemüveget – mintha a császárral egyenrangúnak akartam volna mutatni magamat. Persze egy promág sok szempontból valóban egyenrangú bármely uralkodóval, ám a szóban forgó vizsgálatban mindössze megfigyelőként vettem részt, az előírásnak megfelelően, csakis azért, hogy megállapítsam, a vádlott valóban megsértette-e a törvényt. Egész a döntéshozatalig meg se kellett szólalnom.
Ezt az egyéb jogi tényezőkkel egyetemben mind a tudomásomra hozták a kimerítő bevezető beszédben, miután mind leültünk, a foglyot pedig bekísérték és a terem közepére állították. Kellemes külsejű fiatalember volt, huszonegynéhány éves, a neve Timotheo. Nem tűnt bűnözőnek. Attól tartok, azon kívül, hogy kissé meglepetten vettem tudomásul, hogy a Timotheo csak álnév, és hogy a valódi nevét különféle homályos jogi akadályokra hivatkozva nem fedhetik fel, képtelen voltam rávenni kialvatlan elmémet, hogy rendesen odafigyeljen. Emlékszem, a gondolataim visszatértek Nagy Koryfoszhoz. Az volt a benyomásom, az ő személye helyettesíti az egységes vallást. Ez a nyamvadt hely zsúfolásig tele van különféle vallásokkal; vagy ezer istenkét és istenecskét tartanak számon, de ezek imádata tisztán magánügy. Például: IX. Timosz nagyjából tizenöt éve egy kifejezetten kevéssé szeretetreméltó istennőt kezdett tisztelni, aki egy halott híve sírjára ültetett bokorban él, és aki követőire egyedülállóan örömtelen erkölcsi normákat erőltet. Ez talán némiképp magyarázza, a császár miért vágott mindig olyan bánatos, fancsali képet. Mindenesetre az udvar egyetlen tagja sem érezte szükségét, hogy áttérjen az uralkodó hitére. Koryfosz személye volt, ami egyesítette az embereket.
Ekkor valami hirtelen felrázott. Maga a császár olvasta fel a vádakat a fiú ellen, csiszolt bikkfanyelven. Ha lehántjuk róluk a jogi műszavakat, megállapítható, hogy még birodalmi mércével mérve is felháborítóak voltak. Az úgynevezett Timotheo nem volt más, mint Timosz legidősebb fia, a megsértett rendelet pedig azt mondta ki, hogy a császár egyetlen valódi feleségétől, nemes hölgyétől vagy ágyasától született gyermeke sem tudhatja, kik a szülei. Ha valamelyikük felfedezi, ki is ő, a büntetése halál. Ahogy halál a jussa annak is, aki segíti a császári utódot a nyomozásban.
A császár megkérdezte Timotheót, hogy megsértette-e a rendeletet.
A fiú idáig nyilvánvalóan nem is hallott erről a törvényről, ahogy én sem. Az arcán ugyanolyan döbbenet és düh tükröződött, mint amilyet én is éreztem. Legszívesebben megtapsoltam volna, mikor szárazon azt felelte:
– Felség, ha eddig nem tettem volna, akkor most sértettem volna meg azzal, hogy végighallgattam, amint felolvassa előttem a családfámat.
– De megsértette a rendeletet? – erősködött a császár.
– Igen – mondta Timotheo.
Huszonkettes csapdája, gondoltam. Majd szétvetett a
düh. Szép kis előadás!
Mindennek a tetejébe Timotheo nemcsak daliás volt, hanem intelligens is. Sokkal jobb császár lett volna, mint az apja. Nyilvánvalóan nem kevés találékonyság kellett ahhoz, hogy kiderítse, ki ő. Három másik fogadott gyermekkel együtt nevelkedett egy vidéki nemes házában. A vizsgálat előrehaladtával világossá vált, hogy mostohatestvérei és a nemes is segítettek neki egy keveset. Timotheo persze ragaszkodott hozzá, hogy ő végezte a kutatómunkát, és egyedül tette a felfedezést. Utána viszont elkövette azt a hibát, hogy írt az édesanyjának, a császár első ágyasának, hogy megtudja, igaza van-e.
– Arra nem gondolt, hogy ha kiderül, kicsoda ön, az ellenségeim elrabolhatják, hogy megfenyegessenek? – kérdezte a császár.
– Nem akartam elmondani senkinek – válaszolta Timotheo. – És tudok magamra vigyázni.
– Akkor hát magának akarta követelni a Birodalom trónját? – vetette fel a császár.
– Nem, dehogy! – tiltakozott Timotheo. – Csak utáltam, hogy nem tudom, ki vagyok. Azt hiszem, ezt jogomban áll tudni.
– Nem áll jogában. És ezzel magára bizonyította a felségárulás bűnét – szögezte le elégedetten a császár.
Rám nézett; még mindig a magas, kényelmetlen padon ültem.
– A törvény az törvény – mondta. – Promág úr, ön is tanúsíthatja, hogy ez az ember megsértett egy birodalmi rendeletet.
Fejet hajtottam. Meg se bírtam szólalni.
Ezután még hosszas szószaporítás következett, melynek során újabb méltóságok álltak fel csodás selyemruháikban, hogy ők is tanúságot tegyenek. Az egész olyan volt, mint egy udvari tánc. Én a helyemen maradtam, és azt számolgattam, mikor lenne legalkalmasabb eltüntetni Timotheót. Csak az alváshiánnyal tudom magyarázni, hogy nem tettem meg azon nyomban. A fiú végig döbbenten állt. Úgy ítélték halálra, hogy hat férfi parádézott az orra előtt, akik rózsaszín köpenyük fehér szegélyét lobogtatták felé; mintha egy csokor petúnia bíráskodott volna felette. Képtelen voltam komolyan venni. Arra gondoltam, akkor lesz a legcélszerűbb lépnem, amikor visszaviszik a fiút a cellájába. Befelé egy elit szakasz kísérte, a biztonság kedvéért egy mágussal a nyomukban, és úgy véltem, senki nem hinné, hogy ilyen óvintézkedések mellett bárki is hozzáférhet a fogolyhoz. Vártam az alkalmas pillanatot.
Melyet aztán elszalasztottam. A petúniák a helyükre mentek. A császár viszonylag közönyösen bejelentette:
– Most pedig végrehajtatik az ítélet. – Felemelte gyűrűktől csillogó kezét. Az egyik ékszer nyilván egy miniatűr sugárfegyver volt. Timotheo halkan felhördült, majd oldalvást a földre bukott, és vér csordult ki a száján.
Az egész olyan gyorsan történt, hogy azt hittem, trükk. Még ha a Koryfón Birodalomról is van szó, az nem lehet, hogy egy császár ne akarja életben tudni a legidősebb fiát! Mialatt lefelé másztam a lakkozott falépcsőkön és a terem közepe felé igyekeztem, még mindig biztosra vettem, ez csak szemfényvesztés, hogy a császár ellenségei azt higgyék, Timotheo meghalt. De nem trükk volt. Megérintettem Timotheót. A teste még meleg volt, mintha élne, de az ujjaim megsúgták, hogy már nincs benne lélek.
Hogy kimutassam a véleményemet, azonnal távoztam a test mellől.
Rettenetesen undorodtam, magamtól és a császártól egyaránt. Útban hazafelé azt mondogattam magamnak, hogy ostobaság volt együttérzésre vagy az élet iránti tiszteletre számítani azon a helyen. És bőven volt időm átkozni magam. A Föld a Birodalomtól nefelé található, vagyis az utazás olyan, mintha egy hegyre másznék lassan fölfelé. Fokról fokra lépegetve kellett végigvonszolnom magam a világok közötti térben, és mire a házam elé értem, már nem csak a Birodalmat utáltam, hanem a haszontalan, hülye ruhákat is, amelyeket magamra kellett vennem miatta. Épp lefelé ráncigáltam őket magamról a nappali közepén, amikor megcsörrent a telefon.
Csak arra vágytam, hogy leülhessek egy frissen főzött kávéval a kezemben, mielőtt felhívom a felettes promágot, és hivatalos panaszt teszek a császár ellen. Káromkodtam. Aztán felkaptam a kagylót.
– Mi van?
Will volt az, az idősebb bátyám.
– Rossz napod volt? – érdeklődött.
– Nagyon – feleltem. – Koryfón Birodalom.
– Akkor el is hiszem – mondta. – Örülök, hogy már nem rám tartozik. – Will is promág. – Viszont attól tartok, a mondandómtól egy  fikarcnyit se lesz jobb kedved. Stan Churning házából telefonálok. Beteg. Az akarja, hogy gyere ide.
– Te jó ég! Miért mindig egyszerre történik minden kellemetlenség?
– Nem tudom. De ez már csak így van. Mondjuk nem egy nagy titok, de akár az is lehetne. Rupert, azt hiszem, Stan haldoklik. Legalábbis ő azt állítja. Megpróbáltuk Sit is előkeríteni, de sehol nem találtuk. Mennyi idő alatt érsz ide?
– Fél óra – feleltem. Stan Newmarket határában akik,
én pedig a Weavers Enden, Cambridge túlsó peremén.
– Remek – mondta Will. – Akkor mellette maradhatok, míg ide nem érsz. – Ami úgy értendő, hogy szükség esetén életben tarthatja. Ha Stan tényleg haldoklik, át kell adnia nekem az ügyeit. – Siess! – köszönt el Will, majd letette.
Csak annyi ideig maradtam otthon, amíg főztem egy kávét és küldtem egy faxot a felettes promágnak, hogy szándékomban áll panaszt benyújtani a Birodalom ellen, szükség esetén akár a Felső Tanácshoz is. A főnökasszony jó pár világgal nefelé lakik, és általában elég sokáig tart átnyomni hozzá egy faxot. Aznap pillanatok alatt megvoltam. Öt dühöngő, csípős mondat, seperc alatt. Túlságosan is aggódtam Stan miatt. Amikor kocsiba vágtam magam, még mindig csak ő járt a fejemben. Általában ha beülök az autómba, lassítok kicsit és kiélvezem az utat – főleg, ha nemrég értem vissza valahonnan. Az egész járgány úgy gyönyörű, ahogy van, kissrác koromban pont ilyenről álmodoztam. A volán mögött gyakran végiggondolom, milyen jó is, hogy eleget keresek ahhoz, hogy ilyen kocsit tartsak. Nem aznap. Csak beültem és elindultam, menet közben a termoszból kávét kortyoltam, és egyre csak Stanen járt az eszem.
Stan választotta ki promágnak Willt, aztán a testvérünket, Simont, majd végül engem. Ő tanított szinte mindenre, amit ma tudok. Fogalmam se volt, mi lenne velem nélküle. Folyamatosan imádkoztam, és reméltem, hogy ő vagy Will tévedett, és valójában nem is haldoklik. De a promágok életének egyik velejárója, hogy ilyesmiben nem tévedünk.
– A fene! – káromkodtam. Muszáj volt folyamatosan pislognom. Valójában nem is láttam az utat magam előtt, amíg fel nem koccantam a gazos felhajtóra Stan vityillója előtt.
Ócska egy vityilló volt. Koszfolt a tájban. Úgy nézett ki, mint egy nagy darab penészes stilton sajt, amit valaki ottfelejtett a hangás sík közepén. Mindig azzal ugrattuk Stant, milyen rusnya,  ő pedig mindig azt válaszolta, hogy neki éppen megfelel. Azok, akik ismertek engem, és különösen azok, akik ismerték mindhárom Venables fiút, amikor még mind Cambridge-ben laktunk, nem győztek csodálkozni, mit látunk egy ilyen ágrólszakadt, nyüzüge ex-zsokéban, mint Stan. Folyton azt kérdezgették, miért járunk olyan sűrűn ehhez az utálatos házhoz.
A válasz az, hogy minden promág kettős életet él. Hisz valamiből élni kell. Stan azzal kereste a kenyerét, hogy sejkeknek és más gazdag embereknek adott tanácsokat versenylovakat illetően. Jómagam számítógépes programokat tervezek, főleg játékokat.
A kocsimat Will járműve mellé parkoltam. Szürkületkor, ha hátulról kapja a fényt, nagyjából elmegy terepjárónak, azonban teljes nappali fényben, mint akkor, az ember félrenéz, és megállapítja, hogy csak képzelődött. Eloldalaztam mellette. Will kinyitotta nekem a vityilló palackzöld ajtaját.
– Jó időzítés – mondta. – Mennem kell kecskét fejni. Az első szobában van balra.
– És még…? – hebegtem.
– Igen – felelte Will. – Én már elbúcsúztam. Kár, hogy Si-t sehol se találtuk. Valahol kinn van a francban defelé, és nincs kapcsolatban senkivel, akit elértem. Stan írt neki egy levelet. Majd beszéljünk, jó? – Ezt mondván nagy komolyan elsétált mellettem, és bemászott furcsa járművébe.
Én bementem a házba. Stan teljes százötven centijével egy keskeny ágyon feküdt, az ablak mellett. Enyhén kifelé görbülő lábszárait gyerekméretű farmer fedte, a zoknija az egyik lábujjánál kikopott. Elsőre nem látszott rajta, hogy bármi baja lenne, ha nem számítjuk, hogy nem ügyködött semmin és nem járkált fel s alá a házban. De amint az arcára néztem, amit szinte azonnal megtettem, rögtön észrevettem, hogy bőre furcsán feszül a koponyáján. Magas homloka alatt, melyről lassan visszahúzódott ritkuló, ősz haja, a szeme úgy kidülledt, mint egy macskáé, és lázasan csillogott.
– Mi tartott eddig, Rupert? – zihálta tréfálkozva. – Will bő öt perce telefonált érted.
– A Koryfón Birodalom – feleltem. – Küldtem egy panaszt a felettes promágnak.
– Már megint az a banda! – hörögte Stan. – Szegény főnökasszony minden promágtól, aki a Birodalom környékére vetődik, folyton csak panaszokat kap. Hatalommal való visszaélés. Az emberi jogok semmibe vétele. Promágok manipulálása. Általános romlottság. Szerintem csak beteszi a panaszokat egy vaskos, K.B. feliratú mappába, amit aztán igyekszik elveszejteni.
– Hozhatok neked valamit?
– Nem sok értelme lenne. Alig egy órám van hátra; nem lenne időm bármit is megemészteni. De egy pohár vizet megköszönnék.
Hoztam hát egy pohár vizet a konyhából, aztán segítettem Stannek feltámaszkodni, hogy megihassa. Nagyon gyenge volt, és olyan szaga volt. Maga a szag leírhatatlan, de csakis a halálos betegek árasztják magukból, és aki egyszer találkozott vele, azután mindig felismeri. Én a nagyapám miatt tudtam, milyen. – Ne hívjam ide az orvost? – kérdeztem.
– Még ne! – mondta enyhén zihálva, miközben visszafeküdt. – Túl sok mindent akarok mondani.
– Időnk mint a tenger – feleltem.
– Elég a rossz viccekből! – vágott vissza. – Hát! Szóval. Mondom. Rupert, te vagy a legfiatalabb földi promág, vagyis rád hárul a feladat, hogy megtaláld és kitanítsd az új promágot, de ezt, remélem, már tudod.
Bólintottam. A promágok száma állandó. Ha valaki meghal, igyekszünk minél hamarabb betölteni a megüresedett helyet, mert rengeteg a dolgunk. Stan is így talált meg engem és a bátyáimat. Három promág halt meg fél éven belül, így Will még korántsem volt elég képzett ahhoz, hogy egyedül intézkedjen. Előtte Stan majdnem tíz évig volt újonc ezen a világon. Ahogy Willnek mondtam, minden rossz egyszerre történik.
– Erről sok mindent szeretnék mondani neked – folytatta Stan. – Először is, van egy listám a lehetséges jelöltekről. Az íróasztal bal felső fiókjában találod, a végrendeletem tetején. Légy jó fiú, és tedd el szépen, mielőtt még valaki meglátja!
– Hogy mi? Most? – lepődtem meg.
– Miért, mi bajod a mosttal? – kérdezte.
Csak a babona, gondoltam magamban, és az íróasztalhoz mentem. Nem akartam úgy viselkedni, mintha Stan máris halott lenne. De azért csak kihúztam a fiókot, és kivettem az összehajtogatott listát, amit benne találtam.
– Elég rövidke – jegyeztem meg, amikor rápislantottam.
– Bővíteni szabad. De ezekkel kezdd! Az elmúlt hónapot arra áldoztam, hogy kerítsek neked pár jó erős jelöltet. Kettő már volt korábban promág, előző életében.
– És az jó dolog? – kérdeztem. Stant túlságosan is izgatták az előző életek. Az én szememben ez volt az ő nagy gyengesége. Bármit elhitt, amit a reinkarnációról mondtak neki. És nem vette észre, hogy ha valaki azt állítja, emlékszik egy előző életére, soha nem hétköznapi életre emlékszik. Mind csupa király, királynő meg főpapnő.
Stan elvigyorodott, ezzel tovább feszítve amúgy is kinyúlt arcbőrét. Tudta, mi a véleményem.
– Hát, ha vették a fáradságot és újjászülettek, az azt jelenti, lelkesek. De majd meglátod, az újjászületés nagy előnye, hogy tudat alatt már tudják tudnivalók felét. Ráadásul többnyire borzasztóan tehetségesek. És a lista minden neve jó erős jelölt. A világ legjobb nyersanyaga. – Egy pillanatra elhallgatott. Időnként kihagyott a lélegzete. – És nem kell sietned a választással – folytatta. – Tudom, hogy elvileg gyorsnak kell lennünk, de annyira nem sürgős a dolog. Csináld, amit én: majdnem egy évet vártam veled. Magam is alig hittem, hogy egy családból három fiú mind alkalmas lehet. Aztán arra gondoltam: miért ne? Valamit a gének is biztos számítanak. De azt hiszem, azt nem meséltem, mi győzött meg.
– A nyilvánvaló felsőbbrendűségem? – találgattam.
Stan felkacagott.
– Á! Az a tény, hogy már legalább kétszer voltál promág előző életeidben.
Más körülmények között ezzel rendkívül felbosszantott volna.
– Én soha nem emlékeztem az előző életeimre, és még kevésbé emlékszem, hogy veled beszélgettem volna erről – mondtam hűvösen.
– Az ilyesmit másképp is ki lehet deríteni – jelentette ki Stan nagyképűen.
Nem szóltam rá semmit. Ez nem a civakodás ideje volt.
– Rendben – egyeztem bele végül. – Minden jelöltet alaposan fel fogok mérni.
– És ne feltétlenül a leglelkesebbet válaszd! Teszteld őket! – figyelmeztetett. – És ha választottál, mindenképp vidd magaddal a nyertest egy nagyobb küldetésre, mielőtt tanítani kezded! Hogy lásd, hogyan fogadja a dolgokat. Ahogy veled csináltam abban a defelé eső pornográf ügyben, vagy Will-lel az olajválság alatt.
– Simonnak mi jutott? – kérdeztem. Addig senki se mondta el.
– Vele hibáztam – ismerte be Stan. – Valaki rabszolga-, illetve leánykereskedelmet folytatott, és a Földön keresztül szállított lányokat nefelől a Koryfón Birodalom felé. Engedtem, hogy Simon meglássa a rendőrosztagot, amit a Birodalom küldött a segítségemre. A fele társaság kentaur volt. Lehetetlen lett volna bemagyarázni neki, hogy földi emberek. Utána már kénytelen voltam Simont felvetetni promágnak. Túl sokat tudott. Szerencsém, hogy bevált. De ne aggódj, te nem fogsz ekkorát hibázni!
– Remélem is! – mondtam.
– Nem fogsz – ismételte meg Stan. – Mert ha ilyesmi készülne, megállítalak.
– Ööö… – kezdtem, de nem tudtam, hogy mutassak rá a kegyetlen igazságra.
– Itt leszek – mondta  ő. – Elrendeztem. A promágok test nélkül is végezhetnek jó munkát, és én is így tervezem, amíg el nem rendeződnek a dolgaid.
– Ezek szerint nem hiszed, hogy képes leszek mindent kézben tartani? – kérdeztem félig tréfálva, teljesen hitetlenkedve.
– Bízom benned – felelte Stan. – De alig két éve vagy promág. És régen megszokott volt, hogy minden új promágnak legyen egy testetlen tanácsadója. A feljegyzések közt írták. Úgyhogy megkértem a Felső Tanácsot, hadd maradjak, hogy rajtad tartsam a szemem, és úgy tűnt, egyetértenek. Úgyhogy nem megyek messzire. Ezt biztosra veheted. – Sóhajtott, és a messzeségbe bámult, túl a málló, sárguló plafonon.
Én is felsóhajtottam, és arra gondoltam: Stan, legyünk őszinték! Egyszerűen csak nem akarsz örökre elmenni. Ahogy én sem akarom, hogy ez bekövetkezzen.
– Bár… főleg arról van szó, hogy nem bírok elmenni – tette hozzá Stan. – Még csak nyolcvankilenc éves vagyok. Promágnak ez fiatal.
Nem gondoltam volna, hogy hatvannál sokkal idősebb, és ezt meg is mondtam neki.
– Hát, igen. Idáig jó formában voltam. A többségünk így van ezzel. Aztán egy nap megmondják: „Ennyi volt, pajtás! Holnap meghalsz.” És tudod, hogy úgy van. Napnyugtáig kaptam időt.
Önkéntelenül kinéztem az ablakon. November volt. Az árnyékok máris hosszúra nyúltak.
– Csak közvetlen naplemente előtt hívd az orvost! – mondta Stan. Ezután egy ideig nem szólt. Adtam neki egy kevés vizet, magamnak főztem még egy kávét, és vártam. Valamivel később megint beszélni kezdett, ezúttal inkább általánosságban, tűnődve.
– Sok változáson segítettem át ezt a világot. A század folyamán felhalmozódott politikai szemétből sokat segítettem eltakarítani. Megtisztítottuk a terepet a következő században esedékes változások előtt. De tudod, a legbüszkébb arra vagyok, hogy sikerült a Földet defelé bűvölnünk. Lassan. Fokozatosan. Kissrác koromban senkinek eszébe nem jutott volna, hogy létezhetnek más univerzumok, az meg pláne nem, hogy el is mehetnek oda. Ma meg az emberek könyveket írnak róla, varázslásról beszélnek meg az előző életeikről, és senki nem néz dilinyósnak, ha effélékkel hozakodsz elő. És azt hiszem, ez az én művem. Az enyém. Én indítottam el a világunkat a jó irányba. Arrafelé, ahol igazából lennünk kéne. A Föld a legelső világok egyike, tudod? Hát hogyne tudnád! Valójában sokkal defelébb kéne lennünk, mint ahol vagyunk.
– Tudom – mondtam, és szorongva figyeltem, ahogy az autóm árnyéka ráborul Stan gondozatlan gyepére.
– Segíts majd továbblökdösni! – kérte.
– Ez az egyik dolog, amiért itt vagyunk – feleltem.
Kicsit később, mikor sötétebb lett a szobában, Stan hirtelen így szólt:
– Tudod, valójában a honvágy hozott haza.
– Mire gondolsz? – kérdeztem.
– Amikor promág lettem, először messze defelé kezdtem dolgozni – suttogta. A hangja egyre erőtlenebbé vált. – Én akartam. Valahogy úgy, mint Simon. De én a kentaurok miatt akartam. Mindig is imádtam a kentaurokat, mindig is velük akartam dolgozni. És amint megtudtam, hogy az innen defelé eső világok nagy részén vannak kentaurok, már itt se voltam. Azt hittem, vissza se térek. A kentaurok csak mágikus körülmények között maradnak meg, ezt te is tudod, és nálunk mind kihaltak, amikor a Föld elsodródott nefelé. Három évig tökéletesen boldog voltam, kentaurokkal dolgoztam, tanulmányozhattam őket. Nem hiszem, hogy van olyan, amit ne tudnék róluk vagy a szokásaikról. Aztán honvágyam támadt. Csak így. Nem tudom, mi hiányzott. Az érzés túl általános volt. Egyszerűen csak a világ, ahol voltam, nem ez volt. Más volt a szaga. A szél nem ugyanúgy fújt, mint itt. A fű másféle zöld volt. Csupa apróság, mint például, hogy a víz íze túl tiszta volt. Haza kellett jönnöm.
– Hogy zsoké legyél – mondtam.
– Ennél közelebb senki nem kerülhet ahhoz, hogy megtudja, milyen kentaurnak lenni – magyarázta. Hosszú szünet után hozzátette: – Kentaurként szeretnék újjászületni. Remélem, el tudom intézni. – Aztán, újabb hosszú szünet után, rám szólt. – Ideje lenne telefonálni az orvosért.
A telefon a konyhában volt. Kimentem; az orvos száma ott volt, gondosan odakészítve, a készülék mellett. Amíg bepötyögtem a számot, emlékszem, arra gondoltam, milyen igazságtalan ez a fiatal Timotheóval szemben. Rajtam kívül nem sokan gyászolhatták a halálát, most mégis egyedül Stan miatt tudtam bánkódni. A következő pillanatban ismét megfeledkeztem a fiúról. Stan mindent gondosan előkészített. Meglepetésemre az orvos maga vette fel a telefont, és megígérte, hogy tíz perc múlva ott lesz. Letettem a kagylót és visszamentem a hálóba.
– Stan?
Nem jött felelet. Amikor meghalt, Stan félig lecsúszott a földre, és nem akarta, hogy ennek bárki is tanúja legyen. Gyengéden visszafektettem az ágyra.
– Stan? – ismételtem a halotti félhomálynak.
Nem volt ott semmi. Nem éreztem semmit.
– Ennyit arról, hogy nem mész messzire! – mondtam fennhangon. De erre sem történt semmi.

© 2011, Metropolis Media Group Kft.

Eddig a szerző alábbi műveiről írtunk:Diana Wynne Jones: A vándorló palota
Diana Wynne Jones: Az égi palota
Diana Wynne Jones: A másik palota