Főkép Ez már a harmadik (vagy inkább ötödik) kötet Frances Mayes-től, az Egyesült Államok déli részéről, Georgia államból származó költő-írónőtől és tanártól, amelyik toszkánai birtokukon zajló hétköznapjaikról szól. Az első ilyen könyve, a még a ’90-es években írt Napsütötte Toszkána tette őt híressé.
 
Annak egyenes folytatása volt az Édes élet Itáliában, s ez az új, angolul múlt évben megjelent mű is. Emellett írt egy rakás verseskötetet és egy Swan című regényt, amikről mit sem tudok, egy, a toszkán könyvekhez hasonló memoárt a világban tett utazásairól (Egy év a világban), és két képesalbumot Toszkánáról (ez utóbbiak szintén megjelentek magyarul). Erre a folytatásra 11 évet kellett várni, és az csak részben igaz, hogy ugyanolyan, mint az első két könyv. Mindenesetre amiért azokat szerettük, azok javarészt itt is megvannak.
 
Amiben hasonló azokhoz, az ugye maga a téma. Frances Mayes itt is ír más olasz helyekre tett utazásaikról, mindenféle apróbb-nagyobb eseményről, ami Bramasole nevű toszkán házukban, illetve a közeli Cortona városában történik, hétköznapokról és ünnepekről, lakomákról (amik persze mindig ünnepi alkalmak, köszönhetően a csodás toszkán mentalitásnak). Most is kapunk remek recepteket, és rengeteg különféle benyomást, élményt, amiket Frances talán a szokásosnál is csapongóbban tár elénk. Korábban is volt néha problémám azzal, amit meg ahogy írt, de most először éreztem azt, hogy nagyon kellett volna ide egy erős kezű szerkesztő. És persze pont egy ilyen jól ismert bestseller szerzőnél van ennek a legkisebb esélye…
 
Mi olyan zavaró? Pl. hogy sokszor egy adott bekezdésen belül vált témát, akár mondatról mondatra, mintegy fellebbentve egy-egy témát, benyomást, amit aztán kifejtetlenül hagy ott. De ennél is rosszabb, amikor túl hosszasan időz el valamin. Például a könyv igen nagy részét szentelte Luca Signorelli reneszánsz festő életének és műveinek bemutatásának (minthogy Ed nevű párjával igyekeztek Olaszország minden olyan szegletébe eljutni, ahol a művész is megfordult, illetve ahol művei láthatók). És amellett, hogy nagyra értékelem Frances nem múló lelkesedését, képek nélkül ilyen távon unalmas. És nem volt elég időm, hogy minden festménynek, minden felsorolt helynek utánajárjak a neten. Így aztán ezek a szövegek önmagukban bizony szinte semmit nem mondanak nekem.
 
Az is zavar, amin korábban könnyebben túl tudtam tenni magam, hogy Mayes stílusa olyan, mintha a Nők Lapját, vagy néhol mintha National Geographic képfeliratokat olvasnék (megintcsak: képek nélkül). Olyan kis könnyed, minden happy és élére vasalt és képeslapszerű, illetve sokszor minél több infót egyetlen mondatba sűrítő. Szinte örültem neki, mikor, úgy a 89. oldalnál belekezd annak elmesélésébe, milyen volt, amikor valami rosszindulatú helybéli gránátot és hozzá való fenyegető levelet helyezett el a kapujuknál. Nahát, végre történik valami, ami nem csupa szép és boldogság…

Amivel nem lenne semmi bajom, ha úgy is lenne, ha nem érezném az egész könyvben, elejtett megjegyzésekből Frances keserűségét sok gyermek/ifjúkori élményével, illetve félelmét az öregedéssel kapcsolatban. Amúgy a gránát nem robbant fel, de megmutatta, hogy nem minden olasz gondolja úgy, hogy az „amerikai betolakodóknak” van joga beleszólni az ő ügyeikbe (a szeretetcsomagot azért kapták, mert aláírásgyűjtésbe kezdtek egy amúgy utóbb tényleg elvetélt, értelmetlen építkezés ellen).
 
Az írónő továbbra is igen visszafogott a mélyebb, karcolóbb, illetve intimebb témák terén, de mondom, sok helyen jön át, hogy érzi az idő múlását, a halál közeledtét (nem tudom, igaz-e, hogy 1940-ben született, a wikipedia ezt írja, és persze lehetséges, csak fura belegondolni, hogy az élet örömeinek eme szerelmese már 71 éves). Korábban is hajlamos volt filozofikus fejtegetésekre, de a (számára) kényes témákat jobbára kerülte, most viszont csak el-elszólja magát. És számomra mégis ezek a momentumok teszik igazán értékessé a könyvet. Itt lesz az irigylésre méltó, csodás életükből nagyon is emberi.

Mert Frances Mayes-nél sosem olvashattunk arról, milyen szenvedélyek, milyen mély sebek és életre szóló csalódások formálják az ő életét, és az olaszokról is csak ritkán mesél ilyesmit, holott a velük kapcsolatos sztereotípiák közé tartozik forró vérük, ami a szerelemben épp úgy megmutatkozik, mint pl. az évszázados családi viszályokban. És ezt még így is hiányolom. Nem hiszem el, hogy minden olasz olyan jól nevelten viseli magát, és olyan csöndesen, szalonképesen (hovatovább néha már sznob módra) élvezi az élet örömeit, mint ahogy itt leírja. Ez nem illik a képbe.
 
De nem kárhoztatom mindezekért Frances Mayes-t. Annyi momentuma van a könyvének, amiken ő, az amerikai olyan dolgokra csodálkozik rá, ami nem csak az olaszok számára, de nekünk magyaroknak is teljesen természetes. És jobbára tényleg jó olvasni az ő kis meglátásait, az ellesett pillanatokat, az éjszakába nyúló, nagy, baráti vacsorák részleteit. Az apró életbölcsességeket, amiket már a toszkán élet érlelt meg benne. A sok kedvességet, finomságot, egy-egy mondatot, ahogy Ed-ről ír, vagy saját régi életéről, meg mindent, amit az unokájáról, aki már babakorában átérezte Toszkána szellemét. Igen, ez a könyv is nagyon szerethető.
 
És most értettem csak meg, mit szeretek a legjobban Frances Mayes könyveiben: azt, amit bennem felébreszt. Nem is csak a vágyat, hogy rohanjak Olaszországba, hanem amikre emlékeztet. Hogy éljek a mának. Hogy emlékezzek mindarra, amit gyermekkoromban (és néha azóta is) megtapasztaltam a családom és barátaim körében. Hogy élvezzem mindazt, amit az élet ad, mert itt, ebben az amúgy annyi sok bajjal vert országban is annyi minden jó és szép van. És nem nagy dolgokra gondolok. Zsíroskenyérre gondolok, és kovászos uborkára, és fáról leszedett, naptól meleg, esőmosta cseresznyére. Közös nagy ebédekre, éjbe nyúló éneklésekre, tábortüzekre. És így tovább. Mindenkinek megvannak a maga emlékei.

Frances, hogy áldja meg az Isten, vagy akiben épp hinni akar vagy tud, és adjon neki még sok boldog évet, arra emlékeztet, hogy lehet élhető, élvezhető életet élni, és hogy a hozzávalók valójában minimálisak, és inkább rajtunk múlnak, mintsem azon, hogy ki van kormányon, milyen az időjárás, mennyi pénz van a számlánkon, vagy akár, hogy hol vagyunk. Toszkána ilyen értelemben nem egy hely rajtunk kívül, hanem belül található.