Főkép Ez a könyv már 7 éve várta, hogy elolvassam, pedig annak idején az úgymond előző részét, a nagy-nagy sikerű Napsütötte Toszkánát nem sokkal a megjelenése után olvastam, és tetszett is.
Így persze lehet, hogy van, akinek be kell mutatnom az írónőt és könyveit, hiszen 7 éve voltak a bestseller listák élén, és azóta némileg lecsengett a Toszkána-mánia.

Frances Mayes egy amerikai egyetemi tanár és professzor, költő és író, akit világhíressé a Napsütötte Toszkána című könyve tett.
Az eredetiben 1995-ben megjelent, lényegében önéletrajzi műben azt meséli el, hogy egy csúf válás után mint talált rá Olaszországban egy eladó, lerobbant villára, mint vette meg, újította fel, hogyan ismerkedett össze a helyiekkel (ideértve embereket, szokásokat, épületeket, állat- és növényvilágot, és így tovább), és tette mindezt úgy, hogy sok-sok ezer olvasója lett.

A receptekkel alaposan megtűzdelt könyvet képtelenség közel folyamatos nyálcsorgatás nélkül olvasni, és valahogy még akkor is jólesik, ha az adott olvasó biztos benne, mint a halálban, hogy ő soha nem fog ilyen csudás életet élni. Merthogy még álmodozni is jó róla.
 
Az Édes élet Itáliában szinte egyenes folytatása a Napsütötte Toszkánának, bár akadnak különbségek is.
Frances továbbra is részletekbe menő alapossággal írja le, mint telnek napjaik tavasztól nyár végéig, és néha télen is Bramasole nevű villájukban, illetve a közeli Cortonában, ami Olaszország oly’ sokat emlegetett, gyönyörű vidékén, Toszkánában található.

Vannak persze részletek, amikről egy szót nem szól, így például legfeljebb finom, burkolt utalásokból lehet sejteni, hogy Ed nevű élettársával azért messze nem csak jókat esznek, meg kertészkednek, meg vásárolgatnak, meg utazgatnak, meg hasonlók (amikről viszont nagyon sok mindent leír), és persze bizonyára így is van jól.

De számomra mégis a könyv fénypontjai közé tartozik, amikor Frances egyszer-egyszer elejt egy olyan félmondatot, amiben megjelenik az a fajta nőiség, ami túlmutat a fészekrakó ösztönön, a virágok és növények iránti rajongáson, a sütés-főzéshez kapcsolódó veleszületett szakértelmen.
(Viszont a recepteknél rendre 350-400 fokos sütőt ír a könyv. Két verzió van: vagy nagyüzemi, éttermi cuccai vannak az írónőnek, vagy valaki nem vette a fáradságot, hogy a fahrenheit-ben megadott értékeket celsius-ra fordítsa. Én ugyan nem vagyok egy nagy szakács, de azért az utóbbira tippelnék…)
 
Abban is más ez a könyv, hogy nem csak Toszkánáról szól, „hőseink” bejárják Itália számos más részét is, és nem túl meglepő módon Szicíliában, Umbriában, vagy például Velencében is csodás élményekben van részük.
Külön jó, hogy ha ritkásan is, de az olasz lét árnyoldalairól is ejt szót Mayes, anélkül azért kissé hiteltelen lenne a könyv.

Emellett, amennyire emlékszem az első részre, itt talán többször filozofál a legkülönfélébb dolgokon. És ahogy haladtam előre a könyvben, úgy tetszettek egyre jobban ezek a részek, pedig alapból nemigen tudnék mit kezdeni olyan témákkal, mint például a generációkon át megőrzött ágyneműk, amikbe valakinek a monogramját hímezték…
De ahogy Frances belemelegszik a mesélésbe, úgy veszi elő a mélyebb gondolatait és a régi emlékeit, és ezek között igazi gyöngyszemek is akadnak.

Pedig a könyv első felét néha vontatottnak éreztem, olasz útjaik élményei átcsaptak szimpla felsorolásba, amik illusztrációk nélkül semmit nem mondtak, és néha számomra érdektelen dolgokat is írt.
A fordulópont talán az, ahol Velencéről beszél, amikor leírja, hogy úgy érzi, amit ő ott érez, azt senki nem tudta még pontosan megfogalmazni, és lehet, hogy végül neki sem sikerül, mégis ad valamit, amit talán nem olvashatunk máshol arról az elvarázsolt városról.
 
Ez a könyv is, akárcsak elődje, kellemes olvasmány. Jólesik a mindenféle zöldségekről és gyümölcsökről olvasni Frances tolmácsolásában, meg a nagy lakomákról, az általában vett, illetve egyes konkrét olaszok ügyes-bajos dolgairól, meg a saját benyomásairól, érzéseiről is.
De talán az még jobb benne, hogy egyfajta bizonyítékát adja annak, hogy lám: így is lehet. Ő ugyan nem ír le ilyet, talán meg sem fordul a fejében, s rendjén is van, hogy nem akarja helyettünk megfejteni az életünket, de szerintem akkor is az a könyv egyik fő üzenete, hogy lehet így is élni.

Nem kell hozzá jól menő amerikainak lenni, nem kellenek hozzá feltétlenül pénzhegyek, sőt, még Toszkána sem kell hozzá. Hanem hozzáállás kell hozzá. Úgy fogni fel az életet, hogy az lehet bizony jó és szép is, és legalábbis meg kell próbálni megtenni azt, ami tőlünk telik, hogy úgy legyen.
Tudom, milyen retek közhelyesen hangzik ez, de ha egyszer így van! Bármelyikünkre ugyanaz a Nap süt, amelyik Toszkánában jelen pillanatban is érleli a zamatos gyümölcsöket.