Főkép

Agatha Christie első eredetileg is színpadra írt három felvonásos darabjában (londoni bemutatója 1930. december 8-án volt) Hercule Poirot és Hastings kapitány meghívást kap a híres angol fizikus, Sir Claud Amory surreyi házába, ahol az illető éppen az „atom” bombázásával kísérletezik.

A meghívás oka, lévén a szereplők kiléte, egészen biztosan nem egy-két kellemes, pihenéssel és csevegéssel eltölteni kívánt nap, hanem annál sokkal komolyabb. A tudós ugyanis attól tart, hogy valaki el akarja lopni találmányát, vagyis egy olyan robbanószer képletét, amely döntő fontosságú lehet egy esetleges Angliát is érintő háború kimenetelét illetően. 1934-et írunk ekkor.

A házban, ahová Poirot és Hastings megérkezik, Sir Claud Amory a nővérével, az unokahúgával, egyetlen fiával és annak feleségével, valamint a titkárával él. A család éppen vacsorázik, ahol vendégük is van: egy olasz orvos. Mindenféléről folyik a szó, aztán a kis csapat szépen átszállingózik a könyvtárszobába. Ahol aztán a szekrény tetejéről előkerül egy doboz, amiben több, különböző típusú halálos méreg is található. Sir Amory pedig bejelenti, hogy egy detektívet hívatott a házba, aki majd el fogja vinni az általa újonnan felfedezett robbanószer képletét a hadügyminisztériumba (ez lett volna az atombomba). Mindezek után nem meglepő, hogy a képlet eltűnik, a ház ura pedig – egy csésze feketekávé elfogyasztása után – halálos álomba szenderül.

Agatha Christie egyáltalán nem volt elégedett a darabbal, függetlenül attól (vagy éppen azért), hogy a híres belga detektívet jó barátja, Francis L. Sullivan alakította. Aki sajnos közel sem járt ahhoz, ahogy a szerző a figurát megálmodta. Ráadásul Poirot alakja nem éppen színpadra való. A szerző idős korában így emlékezett vissza a darabra: „Egy hagyományos kémthriller, mely bár hemzseg a kliséktől, egyáltalán nem volt rossz.” Ezen állítás igazát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Feketekávé azóta is szívesen előadott darabja lett mind a hivatásos, mind az amatőr színjátszók körében.

És ha ez még nem lett volna elég, a darabból 1931-ben, Brock Williams és H. Fowler Mear forgatókönyve alapján, Leslie Hiscott rendezésében angol mozifilm is készült, amely az általános közvélekedés szerint minden szempontból meglehetősen gyenge adaptációnak bizonyult. Aki tehát nagyjából úgy szeretné élvezni ezt a kellemes kis kémtörténetet, ahogy Agatha Christie elképzelte, maradjon a Charles Osborne által átdolgozott műnél. Egészen biztosan nem fog csalódni.

A szerző életrajza

Kapcsolódó írások:

Hadnagy Róbert-Molnár Gabriella: Agatha Christie krimikalauz
Agatha Christie képregények
Interjú Mathew Prichard-dal, Agatha Christie unokájával – 2010. november