Főkép

„Mr. Curtis tűnődve tolta át vén pipáját a szája jobb sarkából a balba.
– A nők – mondta – sokat beszélnek.
Szünet következett.
– És gyakran maguk se tudják, mit – dünnyögte aztán.
Emily és Charles feszült csendben fogadta ezt a kinyilatkoztatást. Megbizonyosodván, hogy itt a vége, Charles egyetértően visszadünnyögött:
– Nagyon igaz. Nagyon igaz.
– Hm! – Azzal Mr. Curtis jólesően adta át magát újra a csöndes elmélkedésnek.
 
Kérem szépen a fenti szöveg azt a ritka pillanatot örökíti meg, amikor elérkezünk a mellékszereplő pillanatához. Ezt az elgondolást Dag Solstad évekkel ezelőtt megjelent könyvében olvastam (A mellékszereplő pillanata), s azóta is figyelem, mikor akadok össze hasonlóval. Lényege, hogy miközben a főszereplő teszi a dolgát, a mellékszereplő egy alkalommal megfogalmaz a létezéssel kapcsolatban valami fontosat, aztán ugyanúgy éli tovább szürke mindennapjait, mint annak előtte. Azt persze nem állítom, hogy Mr. Curtis véleménye minden hölgyre érvényes, mindazonáltal kellő élettapasztalatra utal – és kimondottan fura egy Christie krimiben olvasni.
 
De ideje, hogy a rész helyett az egészről szóljak. Megmondom őszintén, ez a könyv idegesített, ugyanis egészen az utolsó fejezetekig nem jöttem rá, ki a gyilkos. Agatha Christie annyira mesteri módon keverte a szálakat, hintette a port meg minden, hogy még gyanúsítottam sem akadt – s ez nem tudom miért, de szörnyen bosszantott. Ráadásul ez is szóló regény, vagyis se Miss Marple, se Poirot, van viszont egy talpraesett, nagyon öntudatos leányzó (Emily), aki kézbe veszi az igazság kiderítését, mivel véleménye szerint a rendőrség rossz nyomon jár, amikor vőlegényét letartóztatják gyilkosság vádjával.
 
A regényről még annyit érdemes tudni, hogy ez volt az első, amiben Christie misztikus elemet használt fel. Egészen pontosan egy asztaltáncoltatás során a túlvilági szellemek üzennek az élőknek. Érdekesség, hogy ennek kapcsán megemlítődik Sir Arthur Conan Doyle neve is, akiről közismert volt, hogy fia halála után komolyan foglalkozott a témával. Ami egyébként az I. világháború után egyfajta divathullámként söpört végig Anglián. Szerencsére a misztikum csupán egyetlen alkalommal jut szóhoz a történetben, a továbbiakban a település (Sittaford) lakóival és az áldozat rokonságával ismerkedünk, s bár úgy érzem, Christie a szükségesnél több információval lát el bennünket, ettől csak még bonyolultabbá válik az ügy.
 
A regény ezúttal új címmel és új fordításban jelenik meg, ez utóbbira egy rossz szavam nem lehet, a korábbit pedig nem ismerem – de csak javasolni tudom minden krimikedvelőnek ezt a korai, 1931-ben íródott történetet.
 

A szerző életrajza

Kapcsolódó írások:

Hadnagy Róbert-Molnár Gabriella: Agatha Christie krimikalauz
Agatha Christie képregények
Interjú Mathew Prichard-dal, Agatha Christie unokájával – 2010. november