Főkép Manapság, amikor szabadon garázdálkodik pár grafomán szerző (Stephen King, Steven Erikson, Tad Williams, Laurell K. Hamilton és társaik), üdítő változatosságot jelent, amikor ennyire vékony könyv kerül a kezembe.
 
Mit érdekel a jellemek és a hátterek esetleges kidolgozatlansága, amikor cserébe a pergő és tömör cselekmény nyilvánvalóan rövid terjedelemmel párosul. Színtiszta felüdülés, most ez esik jól.
 
De ez még nem minden, ugyanis Charles Willeford (1919. január 2.–1988. március 27.) határozottan jól ír. Bár végleges véleményt – szokás szerint – nem mondok az első, magyarul megjelent könyve (valamint az Agave 100-ban megjelent novellája) után, azért amit eddig láttam, az is kimondottan ígéretes.
 
Springer testvér fekete miséje – nem is tudom, mikor láttam utoljára ennyire hosszú és ennyire félreértelmezhető címet. A címszereplő Springer bőrszínét tekintve fehér, aktuális foglalkozását nézve frissen kinevezett pap és gyakorlatilag annyi köze van a fekete misékhez, mint nekem a lottó ötöshöz.
 
A borító reklámszövege szerint a szerzőnél jobban senki sem tud krimit írni. Ezt az állítást nem vitatom, hiszen ha majd egyszer megjelenik a Hoke Moseley sorozat – nos akkor kiderül, mennyire jó krimiben.

Ez a könyve azonban maximum bűnregény, hiszen nyomozásról szó sincs benne, bűnről azonban jóval gyakrabban beszélnek a szereplők, akik bizony időnként el is követnek ezt-azt.
 
De számomra ez a könyv nem más, mint a céltalanul lézengő értelmiségi önkeresésének története, amikor szellemi fölényének birtokában megmondja a frankót az életről, miközben nyilvánvalóan nem fogja fel, mit is művel környezetével.
 
A címszereplő Springer sikertelen íróként halmozza az adósságokat, de egy számára is váratlan fordulattal pap válik belőle, akit azonmód beküldenek az ötvenes évek négerlakta külvárosába – hogy prédikáljon, eskessen, temessen és a hívek lelki üdvével foglalkozzon. Erre sem ő, sem a gyülekezet nincs felkészülve.

Az első miséje „telt ház” előtt megy és meglepő módon hatalmas sikert arat. Willeford rendkívül erőteljes leírásokkal érzékelteti az eseményt, úgyhogy lelki szemeimmel már-már valóban láttam az extázisközeli állapotba került tömeget.
Később kapunk egy kis erotikát, polgárjogi harcot, becstelenséget, hitterjesztést – olvasás közben egy perc „nyugta” sincs az embernek.

A könyv mindezeken kívül egy kicsit abszurd, egy kicsit humoros, nagyon borúlátó a különféle bőrszínű emberek békés együttélésével kapcsolatban, s nem kínál semmiféle megoldást a helyzetre.
 
Továbbá – miként azt korábban már említettem – a kallódó értelmiségi helyzetével foglalkozik.
Akinek az élet minden fordulata csupán intellektuális kihívás, melyekben a felelősség felvállalása nélkül vesz részt, ezért aztán nem csak sikereit képtelen értékelni, hanem azokat megtartani sem képes. Springer nem teljesen amorális, de azért majdnem.
 
Mindettől függetlenül ez egy szórakozató könyv, még akkor is, ha kissé keserű lesz tőle az ember szája íze.

Részlet a regényből