Főkép

Ennek a filmnek a főszereplője 15 éves, szóval öregebb, mint én. Merthogy a film 1985-ben Dublinban játszódik, akkor én még csak tíz voltam. Szerencsére ennél jobb poénok is vannak benne, meg még sok minden más, aminek köszönhetően ez egy nagyon szerethető, jó film.

 

John Carney-től persze nem is vártam kevesebbet. Ő rendezte a Once-t, az egyik örök kedvencemet, meg a Szerelemre hangszerelve című, amerikanizált Once-t, ami még így is elég szórakoztató volt. A Sing Street viszont Írországban játszódik, és a független ír (meg skót meg ilyesmi) filmek általában tetszeni szoktak. De azért a `80-as évek miatt volt bennem némi félsz: szuper dolgok is voltak abban az évtizedben, de a rágógumi zene is akkor élte első igazi fénykorát.

 

Márpedig pop ebben a filmben is van. De a Sing Street egyik legnagyobb erénye számomra az, hogy megmutatja, mit jelenthetett úgy igazán a zene azoknak, akik akkor voltak fiatalok. Mostanában sokszor jut eszembe, hogy rendben van, hogy nyugaton találták fel a rock & rollt, ott volt először punk, metal és így tovább, és persze, ez mind lázadás volt, szembemenés a rendszerrel, de azért egészen más volt Magyarországon a `70-es és `80-as években ilyesmi zenével kiállni. Sokkal, összehasonlíthatatlanul veszélyesebb és mélyebb. De ez a film megmutatja, hogy a középosztálybeli vagy épp proli ír fiataloknak (meg nyilván a briteknek) is milyen sokat jelenthetett. Számukra is ez volt a kilépő abból az elcseszett világból, ahova születtek, bármilyen messze jutottak is vele...

 

Azt én is készséggel elismerem, hogy a `80-as évek popzenéjében is voltak igazi zenészek, igazi dalok (pár ezek közül el is hangzik a filmben), de ha az ember csak a csili-vili, bugyuta videóklipeket nézi, akkor jobbára csak furcsán öltözött szépfiúkat és -lányokat lát, az nem látszik, hogy milyen lehetett mondjuk egy katolikus fiúiskolába feltupírozott hajjal menni, milyen lehetett egy olyan, zárt és szigorú, sőt kemény világban felvállalni, hogy te milyen zenét hallgatsz, milyen életet álmodsz magadnak. Nem csoda, hogy a film elején nyomban egy zúzós Motörhead „sláger” hallható...

 

Conor egy szétesőfélben lévő család legifjabb gyermeke. Mivel a szülők alig jönnek ki a pénzből, a fiú átkerül a fenti iskolába, ahol nyomban beleköt valami keménycsávó, de az iskolavezető pap sem hagyja élni. Aztán Conor észrevesz egy gyönyörű lányt, és úgy dönt, zenekart alapít, hogy elnyerje a kegyeit. Nőért csináltak már ennél durvábbat is (gondoljunk csak Trójára), és nem ez a srác az első, akinek sikerül pár olyan dalt írnia – pusztán azért, mert nőt akar –, aminek van művészi értéke, ami ad valamit.

 

Conort napjait tengés-lengéssel és füvezéssel töltő bátyja látja el számos remek tanáccsal, és akad jelentkező minden zenekari posztra. Elkezdődnek a próbák, a dalírás, meg minden, ami ezzel jár: némi szétcsúszás az iskolában, apró lépések a lányhoz vivő úton (és nagyok visszafelé), és így tovább. Bár sok mindent csak jelzészerűen jelenít meg a film, minden lényeges ott van benne. Ha meg úgy nézem, merő klisé az egész. Miért működik mégis annyira jól? Pusztán a nosztalgia miatt aligha jöttem volna ki a moziból olyan idült lelkesedéssel töltve, mint ahogy annak idején, kölyökkoromban toltuk a magunk hülyeségeit a haverokkal.

 

Azt hiszem, a film titka épp az, hogy ezt meg tudja ragadni. Hogy az embernek arra van a fiatalkora, hogy kipróbáljon mindenféléket (annyira lehet nevetni Conorék stílusváltásain, de közben annyira hiteles is), és hogy csinálja azt szívvel-lélekkel. Nekem ez a film nyilván nosztalgikus, de azt hiszem, hogy kortól és kedvenc zenei stílustól függetlenül bárkit megérinthet ez a film, mert az élet lényegét ragadja meg. Hogy élni kell, hogy megpróbálni; hogy esélyt kell adni az álmainknak.

 

Amellett, hogy néha gurulni lehet a nevetéstől a `80-as évekbeli idétlenségeken, a szereplők elképesztően jók. Conorra (Ferdia Walsh-Peelo) és enyhén szólva komplikált szerelmére (Lucy Boynton) hárult a legtöbb feladat, nekik kellett szuperközeli képeken is hihetően átadni a mély érzelmeket. Vannak elég kemény pillanatok a filmben (az iskolai erőszak, a szülők közti csatározások, ahogy azt a gyerekek megélik), az egésze mégis olyan könnyed és szórakoztató, mint egy jó rock dal, amibe nagyon sok minden van beletéve, mégsem érződik rajta.

 

Carney direkt ismeretlen színészekkel dolgozott, még tán a családapát alakító Aidan Gillen a leginkább ismerős, ő ugyanis Kisujj a Trónok harca sorozatban. Az anyát alakító Maria DoyleKennedy anno játszott egy nagyon hasonló ír filmben, a Roddy Doyle regényéből készült The Commitments-ben, mégsem érzem úgy, hogy a Sing Street azt akarná megismételni. A két főszereplőn kívül a legjobb részek a Conor bátyját alakító Jack Reynornak jutottak, az ő szájából hangzik el az az örökérvényű, hogy „a rock and roll azt jelenti: kockáztatsz. Kockáztatod, hogy nevetséges leszel.” És van egy monológja, amit mindenkinek meg kell néznie, akinek van testvére.

 

Viszont a szinkronfelirat szerzője nem volt mindig a helyzet magaslatán, és nekem az jött le, hogy a könnyűzenéhez vagy annak zsargonjához nem igazán ért. Bár az is igaz, hogy vannak olyan nyelvi poénok, amikkel nem igen lehetett mit kezdeni, és a dublini tájszólást sem egyszerű ám dekódolni. A zene meg, amellett, hogy `80-as évek, nagyon nagy részben ugyanaz az irány, amit Carney korábbi filmjeiben megszokhattunk, és amit a The Frames-szel is játszott, szóval amolyan jó kedélyű soft-rock, amibe belefér sok érzelmes, de jobbára még épp nem giccses lírai dal is.

 

Szóval ajánlom ezt a filmet mindenkinek, aki volt fiatal vagy most az. Mindenkinek, aki szereti a zenét, aki már érezte úgy, hogy egy dal mintha helyette szólna. Aki volt már szerelmes, és bármit megtett volna azért, akit szeret. Nem egy világmegváltó darab, de mindenből van benne annyi, amennyi ahhoz kell, hogy hiteles legyen. És nem mondom, hogy soha rosszabbat, mert akkor bezárhatnának a mozik.