Főkép

John Carney egy ír rendező-forgatókönyvíró, akinek 2006-os Once (Egyszer) című filmje egyike örök kedvenceimnek. Kézikamerával felvett, zenés romantikus film, de olyan, amilyenből nincs még egy. Kultfilm lett belőle, de a Szerelemre hangszerelve előzetesét látva úgy éreztem, ez itt az Egyszer 2., hollywoodira írt verzióban…

 

Aztán mégis elmentem a moziba, és nem bántam meg. Pedig szinkronizált verziót láttam, de még az sem zavart. Meg az sem, hogy Carney szinte egy az egyben megismételt egyet s mást az Egyszerből (például az utcán zenélés), meg hogy igen, ez itt végül is a Once amerikai verziója, és minden tekintetben gyengébb az eredetinél. Azért a sztori nem egészen ugyanaz. Egy kis New York-i klubban indul a film: amatőr zenészek muzsikálnak ott a spanjaiknak, és az egyik fellépő felhívja a színpadra egy angol barátnőjét. A Keira Knightley által kellemesen, hitelesen alakított, bölcsész-alter külsejű Gretta előad egy amolyan Dylan-szerű, egyszerű kis dalt, amit maga kísér akusztikus gitáron. Kis kesergős szám, de a közönséget nagyon nem érdekli. Egyetlen, lepukkant külsejű fazont  kivéve, aki nyomban lemezszerződést ajánl a lánynak…

 

Ilyesmi számos zenés filmben megesik, de Carney szerencsére még az amerikai közönségnek szánt filmjében is több ízlésről, mértéktartásról és realitásérzékről tesz tanúbizonyságot, mint amit a legtöbb hollywoodi moziban tapasztalni. Nem mondom, hogy elkerül minden klisét, de azért jobbára más utat jár be a történet, mint amire ennyiből számítanának sokan. Először is, mindkét főszereplőről megtudjuk, hogyan lyukadt ki pont akkor pont abban a klubban, majd végignézhetjük, mit kezd egymással egy tehetséges dalszerző, akinek összetörték a szívét, meg egy lecsúszott zenei producer (Mark Ruffalo klasszul átélt alakításában) – például New York emblematikus, ebben a formában mégis ismeretlen részein vesznek fel egy albumot.

 

 

Bár a film nem megy olyan mélységekbe sem romantika, sem ihletettség, sem zene terén, mint az Egyszer, még így is van olyan jó, hogy rásüssem a Linklater light bélyeget. Ahogy a zenét beleviszi, ahogy bemutatja, mit jelenthet, az a legtöbb, zenét szerető ember számára nagyon sokat jelent majd. Maga a muzsika hasonló, hol folkos, hol alteros rock, mint az Egyszerben, csak itt a zseniális dalszerző Glen Hansard helyett a Maroon 5 frontembere, Adan Levine szerepel (a sztárrá válásával kedvesét elhagyó énekes szerepében), illetve a maga dalait Keira énekli, kedvesen. Könnyed, de nem tartalmatlan zenék ezek, ha a Smoke Fairies-ből kivennénk a bölcsész-depis vonalat, az lenne ilyen. És Hansard is írt egyet közülük. Nem az eredetiségével arat a muzsika, hanem azzal, hogy mennyire jól illik ebbe a filmbe.

 

A sztori romantikus vonala talán nem az, amire az átlagnéző számít, de szerintem így van rendjén, Carney nem kurvult el, ahogy az Egyszerben sem, itt sem a közízlést igyekszik szolgailag kiszolgálni. Amúgy meg nagyon jó és szerethető, amit a különféle emberi kapcsolatok terén megmutat (a producer és lánya vonal különösen!). A zenés és zeneipari poénokon pedig remekül szórakoztam, bár feltűnt, hogy a moziban a többiek kevéssé kacagnak. Az jobban meglepett, hogy két héttel a premier után olyan kevesen voltak rajta: néhány idős ember, meg vagy kettő nálam fiatalabb. Péntek délután a Művészben. Nem oda való volna a film? Nincs körülötte felhajtás? Csak mert emberek, akik szeretik a szórakoztató filmeket, ha nincs rendes kifogásotok, hogy miért nem néztétek még meg ezt a filmet, akkor valami nagyon nagy baj van! Ennél jobb, kedvesebb, szerethetőbb romantikus mozit keresve sem találhattok mostanában.