FőképAz igényes borítóval rendelkező CD-k mindig annyira vonzóak tudnak lenni, és roppant módon beindítják az ember fantáziáját, hogy vajon mit rejt a tartalmuk. Nem is tudom, pontosan hányszor fordult elő életemben, hogy a borító alapján vettem magamnak kazettát, CD-t, DVD-t, de a két kezemen se tudnám megszámolni, hogy hány zenekart ismertem meg ennek a módszernek a segédletével. Nagyon sajnálom, hogy ez a fajta technika kihalóban van, de a praktikum és az olcsóság két olyan tényező, amivel nem igazán lehet hatékonyan versenyre kelni.
 
Amennyiben a Rammsteinről van szó, nem kell arról hosszasan beszélni, hogy mennyire fontos a külcsín, hiszen a zenekar egyik legfontosabb jellemzője az extrém, nem mindennapos megjelenés, és ez nem csak a koncertjeikre, hanem egyéb kiadványaikra is igaz. Ez a borító a maga egyszerűségével csillagos ötös.
 
Nem tudom, hogy 2012-ben az internetes „űrkorszakban” mennyire van értelme egy válogatás CD-vel előrukkolni, viszont maga a kivitelezés rendkívül impozáns. Az felettébb örömteli dolog számomra, hogy formabontás gyanánt a zenekar nem egy kerek évforduló után döntött úgy, hogy a munkásságának eszenciáját egy lemezbe tömöríti, hanem jelen esetben 16 esztendőt követően. Mindig is szimpatikus volt ebben a zenekarban, hogy nem tágítottak a kialakított koncepció mellől, és végig megmaradtak abban a groteszk zenei világban, ami mellett jó másfél évtizeddel ezelőtt lándzsát törtek. Példaértékű az is, hogy sok más német zenekarral ellentétben, ők úgy tettek szert világhírnévre, hogy nem folyamodtak a nyelvi fordítás eszközeihez, hanem megmaradtak anyanyelvüknél, ami keménysége miatt tökéletesen dukál a Rammstein ipari muzsikájához. A 2004-ben megjelent, Reise, Reise névre elkeresztelt lemez megjelenése után ők lettek a legsikeresebb, saját anyanyelvén éneklő, német zenekar.
 
A korongon lévő dalok 94%-át nem kell különösebben bemutatni, mert aki nem egy rókalyukban élt az elmúlt években, az minden bizonnyal hallotta már eme remekek valamelyikét, pláne, hogy a dalokban rejtőző riffeket hallani sportközvetítéseken, reklámokban is.
 
Sokat gondolkodtam, hogy vajon a Rammstein élőben működne-e a nagy csinnadratta nélkül, és hogy ezek a dalok vannak-e annyira jók, hogy a látvány nélkül is maradandó akusztikai élményt adnak, és úgy vélem a válasz valahol félúton van az igen és a nem között. Az olyan dalok, mint a „Du hast”, az „Ich will” vagy az „Amerika” kiválóan megállja a helyét egy rockdiszkóban, de otthon fejhallgatóval sosem bírtam igazán élvezni. Ez nem háttérzene, hanem előtérzene, de abból a legjobb. A maliciózus nóták szövege kellemesen beül a tudatba, de erre a zenére nem nagyon lehet relaxálni (maximum hevesen ablakot mosni), mert az embernek automatikusan megindul a feje, hogy heves bólogatásba kezdjen, vagy a két lábfej ütközteti egymást az indusztriális ritmusokra. Az egy-két lassabb tételt leszámítva itt tényleg a legsúlyosabb nóták sorjáznak egymás után. Hosszú évek elteltével nekem a mai napig a fütyülős, gyerekéneklős „Engel” című alkotás a kedvenc Rammstein dalom, és best of lévén, szerencsére ennek sem volt szabad lemaradnia a korongról. Az egyetlen új dal a „Mein Land”, aminek a videóklipjét kötelező jelleggel tessék megnézni valamelyik videómegosztón, mert a zenekar egy olyan oldalát mutatja be, amilyenre eddig nem volt példa. A humor mindig is közel állt a csapat munkásságához, de szerintem ebben a kisfilmben túltettek saját magukon is. Zseniális, akárcsak a dal szövege.
 
Ez a lemez a tavalyi koncertsorozat kapcsán látta meg a napvilágot, és mivel alkalmam volt a budapesti koncertre kilátogatni, így szinte mindegyik dalhoz beugrott az aktuális pirotechnikai vagy egyéb showelem. Fergeteges buli volt, még ha nem is nagyon szeretem az improvizációtól mentes, előre megtervezett fellépéseket. Olyan szinten tette magasra a mércét ez a zenekar látvány tekintetében, hogy alig tartom elképzelhetőnek, hogy a közeljövőben bárki is letaszítsa őket erről a képzeletbeli trónról.
 
Sokan nem szeretik a Rammsteint, mert hogy túlságosan „buta” zene, és a német nyelv ereje is van, akit elrettent attól, hogy közelebbi kapcsolatba lépjen ezzel a zenekarral. Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, hogy el kell menni egy koncertre, és az ottani vizuális élményeket kell párosítani a hallottakkal, hogy egy teljesen új dimenzióban tűnhessen fel ez az amúgy teljesen rendben lévő zenekar. Imádom, hogy nem azt kell mondanom, hogy még sokszor 20-at vagy 30-at, hanem hogy sokszor 16-ot. Ilyen egy nem hétköznapi zenekar kereketlen évfordulójának összegzése.
 
A zenekar tagjai:
Richard Zwen Kruspe Bernstein – szólógitár
Paul Heiko Landers – ritmusgitár
Till Lindemann – ének
Oliver „Ollie” Riedel – basszusgitár
Christoph „Doom” Schneider – dob
Christian „Flake” Lorenz – billentyűs hangszerek
 
Diszkográfia:
Herzeleid (1995)
Sehnsucht (1997)
Live aus Berlin (1999)
Mutter (2001)
Lichtspielhaus (2003)
Reise, Reise (2004)
Rosenrot (2005)
Völkerball (2006)
Liebe ist für alle da (2009)
Made in Germany 1995 – 2011 (2011)