FőképHa egy zenekar a pályafutása során megbízhatóan készíti a remek albumokat, amelyek ráadásul még sikeresek is, akkor akarva akaratlanul is kialakul velük szemben egy olyan elvárás a szakmától és a komoly méretű rajongótábortól, hogy minimum az előző album szintjét hozni kell, minőségben és eladásilag is…

Természetesen megérkezik az „unszimpatizáns” csoport is, akik várják, hogy ez ne következzen be, és legyen okuk ezért leszólni a brigádot. Utóbbi embereknek van egy rossz hírem: várva várt tevékenységüknek újfent nem tehetnek eleget, ugyanis a Disturbed megint nem hibázott…
 
A chicago-i banda 2000-ben jelentkezett bemutatkozó albumával (The Sickness). Az akkoriban épp tomboló nu-metal hullám idején, annak megfelelően, rap-es betétekkel megspékelt metalt nyomtak.
Olyannyira nem sikertelenül, hogy el is ment több mint 4 millió a debütlemezből (4-szeres platina)… A kvázi címadó nóta („Down With The Sickness”) azóta is szerves része, kihagyhatatlan szereplője a koncertprogramjuknak, az egyik legnagyobb „himnuszuk”.
 
Majd a következő lemezzel (Believe) elindítottak egy sorozatot, ami azóta sem ért véget: az új albumaik mindig a Billboard lista élén nyitnak…  Ekkor kissé visszavettek a rap-es részekből, és az addigra stílusjegyként kialakult tördelt ritmusú éneket csiszolták még tökéletesebbre.

Hiába, David Draiman az egyik legjobb hangú, és legérdekesebb módon éneklő énekes a mai mezőnyből. Remek eredményeket elérő kislemezes dalokkal ki is bérelték maguknak a Top10 mezőnyt a különféle slágerlistákon.
Az egyiknek a klipjét („Prayer”) le is tiltották a zenetévék programjából, ugyanis a 2001-es New York-i terrortámadás idején készült el, és került a képernyőre, így az abban szereplő lerombolt város megjelenítése – érthető módon – nem kívánt látvány volt…

2005-ben érkezett a hármas album, a Ten Thousand Fists. Megint alakítottak egy hangyányit a zenéjükön, ugyanis kiderült a nagyérdemű számára, hogy a gitáros Don Donegan nem csak az ötletes, keményebb riffekben van otthon, hanem egész pofásakat tud szólózni is.
Ahhoz, hogy 2-szeres platina státuszt érhessen el a lemez, a saját dalok mellett elévülhetetlen érdeme  volt a „Land Of Confusion” című Genesis nóta sikeres újragondolásának, amelyből single is készült, és No.1 lett…

A negyedik, 2008-as Indestructible lemezre az addig kialakított, és eredményezően működő stílusukon szinte nem is változtattak semmit sem, sodró lendület, nagyon ragadós refrének, izgalmas zenei megoldások, gitárszólók jellemezték, és a siker nem is kerülte el őket, az is platina lett.
Sőt az egyik dalukért („Inside The Fire”) még Grammy-díjra is jelölték őket.

Jelen írás tárgyát képező, sorban ötödik stúdióalbumuk, az Asylum, idény nyár végén jött ki, és hogy nehogy megszakítsák a sorozatukat, hol máshol nyitott volna az album, mint a Billboard lista csúcsán.
A Disturbed sosem volt híres a nagyon pozitív, vidám, „mindent rózsaszínben látok” szövegvilágról. Előzetes nyilatkozataik alapján, egy igen sötét tónusú, komor hangulatú, némiképp akár depresszív szövegű dalcsokorra lehet készülni. Ha már csak a dalok címét olvassa végig az ember, lehet következtetni rá, hogy mindez valószínűleg igaz is lesz.

A dalszövegeket az énekes, David írja, és nem „légbőlkapott” témákat dolgoz fel, ugyanis szinte egytől egyig saját át- és megélt élményeket önt szavak formájába. Nem jelenthető éppen ki róla, hogy nagyon nyugodt, szerencsés, boldog élete lett volna eddig, és a sors „kesztyűs kézzel” bánt volna vele: válás, becsődőlt vállalkozás, átverés, depresszió, egyedüllét, stb. Tehát témája, gondolatai voltak, hogy miről írjon.

Ahogy nyilatkozta is, az segített neki, hogy így kiadhatja ezeket a problémákat magából, mert biztosan bekattant volna, ha magába kell fojtania és tartania őket. Ezek mellett szívesen ad hangot közéleti eseményekkel kapcsolatos véleményeinek is: globális felmelegedés, korrupció, vallás, holokauszt, stb.

Az ismeretterjesztés-étvágygerjesztés után lássuk mi is a menü.
 
A felvezető intró („Remnants”) egy instrumentális témázgatás, melyben megvan a komoly mértékű feszültség, így az utána berobbanó, igen combos címadó dal igazán lehengerlő kezdést eredményez.
A jellemző stílusjegyek máris megnyugtatják a mélyen tisztelt hallgatóságot, hogy ez bizony a Disturbed: fura ritmusú ének, David-re olyannyira jellemző „whhjaaa”-zás, keménykötésű riffek, röfögő basszus és rendesen megpakolt dobok után kicsúcsosodó, emlékezetes refrén.
 
 
Kicsit szellősebb zeneileg a „The Infection”, szövegileg a depressziót dolgozza fel. Komoly szólóval megspékelt darab, és ahogy a végén David rávokálozik a főtémára, az tanítanivaló megoldás.
A „Warrior” sem gyorsít be túlságosan szélvész tempóra, szinte csak a refrén (na, de az mekkora refrén..) alatt gyorsul a sebesség középtempónál magasabb szintre.

Ezután érkezik a lemezt felvezetni hivatott, elsőként közzétett kislemezes nóta, az „Another Way To Die”, amely, ahogy az a klipjéből is kiderül, a globális felmelegedéssel foglalkozik.
Emlékszem, amikor először hallottam, konstatáltam, hogy nagyon nem bújt ki a brigád a bőréből.
Ez az, amit a „rosszakarók” fel is szoktak hozni érvként, hogy ezeket a témákat már eljátszották egyszer, és kissé önismétlődőnek hat a dolog. Szerintem azonban ez nem feltétlenül baj, mert tény, hogy hasonlóak az utóbbi években készült dalaik, de ha azok végig tudják „hozni a szintet”, akkor nincs az égvilágon semmi probléma sem velük.

Az 1 perces, andalító felvezető után Donegan rálép a torzítójára, vezérletével megérkezik a zenekar, és egy olyan „szenvedélyes” refrénnel fejelik meg az egészet, amire aztán végképp nehéz nem elkezdeni headbangelve együtténekelni. Fel is ért a Billboard rocklista élére…
 
 
A következő dalban („Never Again”) újabb kényes téma kerül boncolgatásra, ugyanis a holokauszt tagadásáról énekel a zsidó származását nyíltan vállaló énekes.
A többi dalhoz viszonyítva kissé visszafogott „The Animal”-lal, vagy a szintén nem éppen viharos gyorsaságú és némi szigorúbb, „ördögies” éneket is tartalmazó „Crucufied”-dal sincs semmi baj, ezek viszont „csak” jók lettek.
 
A „Serpentine” bevezetőjébe egy érdekes effektet tettek a gitárra, aztán egy nyugisabb verze után, dübörgő, vokállal gazdagon megtámogatott refrén érkezik.

Egyik személyes kedvencem a „My Child”. Gyereksírással és szívdobogással indul, a végén pedig kisimul a „szinuszgörbe”, mindebből lehet tippelni, hogy újfent nem egy „szeretlek honey”-típusú mondanivalóval van dolgunk.
Az album egyik legerősebb refrénjével büszkélkedő dalában egy pompás és kreatív „szólógitár-basszus-szóló” is van. A „Sacrifice” egy szigorú gitártémával indul, és ki gondolná ezek után, hogy egy igen emelkedett és nagyívű, tempós refrénben fog kiteljesedni a szerzemény.
 
A másik nagy favoritom a lemez standard verzióját záró „Innocence”. A korrupcióról szóló dal már a kezdésekor komoly, sodró lendületre kapcsol, ami a kőkemény riffekkel és dobokkal megtámogatott verze idejére ugyan középtempóra vált, de mindezt egy hatalmas refrénnel fejelik meg az úriemberek.
A refrénben a kemény riffek és a magasabb ének alatt folyamatosan megy a gitáron a témázgatás, amitől ugyan kissé felhígul a masszivitása, azonban ennek köszönhetően menthetetlenül beleég az ember agyába ez a rész, és egyből elkezdi dúdolgatni.
 
A leleményes és türelmesen kiváró hallgató rálelhet egy „rejtett track”-re is. Az ilyet sosem értettem, hogy miért tartják jó megoldásnak, hogy nincs nagyjából másfél percig semmi zene, csak csend, és utána indul el a dal.
Erre a sorsra most az „Ishfwilf” kód alatt szereplő nóta jutott, ami valójában a U2 „I Still Haven`t Found What I`m Looking For"-jának „disturbedesített” verziója. Nem mondom, hogy egy ultrabrutál metal dalt faragtak belőle, de mindenképp combosabb lett, mint az eredeti.

Mondjuk nem ez az első ilyen próbálkozásuk, hiszen a már emlegetett Genesis-dal mellett még az első albumukon kapott helyet a Tears For Fears-örökérvényű szerzeménye, a „Shout”; továbbá idén jelent meg egy Judas Priest-tribute album, amelyen a Disturbed is képviseltette magát a „Living After Midnight”-tal.
Tekintve, hogy nem vagyok nagy JP-rajongó, így nekem ez a frissebb variációja sokkal jobban tetszik ennek a dalnak.
 
Ilyen-olyan kiadások bónuszdalai között fellelhetünk két koncertfelvételt, a „Down With The Sickness”-ből és a „Stricken”-ből, valamint két, stúdiós dalt. A lehengerlő tempójú „Old Friend”, illetve a középsebességű, ám hihetetlen nagy refrénnel rendelkező „Leave It Alone” is érdemes arra, hogy adott esetben miattuk azokat a kiadásokat szerezze be az ember.

Az albumot a csapat az egykori producer, Johnny-K (Machine Head, 3 Doors Down, Staind) új stúdiójában rögzítette, és a produceri munkálatokat is a banda tagjai látták el. Pörög is a zenekar szekere mostanság, nyáron Amerikában az Uproar-turné egyik headliner-ei voltak, az Avenged Sevenfold és a Stone Sour mellett, majd átruccanak egy kis európai körre, a slágerlistákat ostromolják, stb.
Valamint van egy olyan sanda gyanúm is, hogy ez sem lesz egy sikertelen lemez, és az elmúlt bő 10 év alatt eddig eladott több mint 11 millió lemezhez csatlakozni fog még néhány példány…
 
Összegzés:
 
Dicséretre méltó, hogy amikor manapság egyre több zenekar próbál igazodni a trendekhez, és a kor szellemének megfelelő és eladható dalokkal rukkolnak elő, addig vannak zenekarok, akik nem állnak be a sorba, és az ő kialakított, bevált stílusukat viszik tovább.
Természetesen a kiindulási pontjukhoz képest valamerre elmozdultak, de kétlem, hogy túl sok szimpatizánsuk bánta volna ezt meg, mert hihetetlen jó és minőségi az, amit csinálnak!
 
Az együttes tagjai:
David Draiman – ének, vokál, producer
Dan Donegan – gitár, elektronika, vokál, producer
John Moyer – basszusgitár, vokál
Mike Wengren – dob, ütős hangszerek, vokál, producer
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Remnants
2. Asylum
3. The Infection
4. Warrior
5. Another Way to Die
6. Never Again
7. The Animal
8. Crucified
9. Serpentine
10. My Child
11. Sacrifice
12. Innocence
13. Ishfwilf" (rejtett track; U2 - "I Still Haven`t Found What I`m Looking For" feldolgozás)
14. Down with the Sickness" (live) (bónusz)
15. Stricken" (live) (bónusz)
16. Leave It Alone (bónusz)
17. Old Friend (bónusz)
 
Diszkográfia:
The Sickness (2000)
M.O.L. (Meaning Of Life) (DVD) (2002)
Believe (2002)
Ten Thousand Fists (2005)
Indestructible (2008)
Decade Of Disturbed (DVD) (2010)
Asylum (2010)