FőképNem vártam szívrepesve ezt a lemezt. Nem vártam tőle sokat, csupán annyit, hogy kemény lesz, húzós lesz benne a basszus meg a dob, jól szól majd a gitár, és viszonylag jól fog szólni az ének – vagyis kb. olyan lesz, mint mondjuk a „Did My Time”, vagy az „Everything I’ve Known” volt annak idején. Tényleg nem voltak nagy elvárásaim, de így is csalódnom kellett.
 
„Uber-Time” idegbeteg intro, sci-fi-s téma. Szánalmas az egész. Figyelem! Az angolul tanulók ezt a szöveget semmire sem tudják használni, mert legfeljebb azt leshetik el belőle, hogyan kell „amerikaiul” selypíteni/pöszíteni.
 
„Oildale”. Az első néhány taktus reményt keltő: kőkemény basszus és dob, de aztán sajnos megszólal az énekes. A szám hallgatása közben felmerült bennem néhány kérdés:
1.) Miért kell az okost játszania annak, aki nem az?
2.) Miért kell ezerszer elkoptatott témákat elővenni, valahogy úgy, mint azok a magyar rockzenészek, akik a ’90-es évek végén is arról énekeltek, hogy „szakadt vagyok, cső a nadrágom, de a lelkem tiszta”? Miért nem szólt valaki a Kornnak, hogy már tíz évvel elmúlt 2000?
3.) Miért kell művészkednie annak, akinek nem áll jól, akitől mást vár az ember? Miért kell Jonathannek úgy énekelnie, mintha az lenne a feltett szándéka, hogy egyszerre utánozza Liza Minellit (Kabaré című film), a Cure-os Robert Smith-t, Britney Spearst és a Linkin Parkos Chester Benningtont? Ezek a lihegések, meg nyögések nagyon jól álltak Lizának, Britneytől már megszoktuk (ő úgyse képes másra), és megszoktuk a gruftis Roberttől is; Chester valóban szenvedélyesen tud üvölteni meg sikoltani, de ő legalább az egyes strófák eléneklése közben teszi, nem pedig azok helyett. A Korn ebben az esetben 4:43 hosszan égeti magát.
 
„Pop a Pill”. Megint egy ígéretes kezdés, a basszus és a dob nagyon jó, bár kissé lassú az egész. Aztán megint megszólal az énekes… És nekem megint a „Kabaré” jut eszembe, annak is a „Money makes the world go round…” kezdetű dala, meg az a nagyon meleglelkű, karóvékony pojáca, aki Liza Minelli mellett énekel.
Aztán, ahogy beljebb haladtunk a dalban, a Green Day jutott eszembe – de pusztán csak azért, mert az a csapat is valami olyasmit próbált lenyelni, ami túlságosan nagy falatnak bizonyult a számára. A „Pop a Pill” egészen jó dal lenne – ének nélkül. Így? Felejtős, nyöszörgős, fárasztó. Unalmas, nu-metalba oltott pszeudo-szentimentalizmus, szöveg szempontjából meg álokoskodás.
 
„Fear Is a Place To Live”. Indítás: tipikusan nu-metalos, teljesen rendben van. Aztán… Jonathan tönkrevágja az egészet a kopott, erőtlen, rapnek szánt akármivel, meg a nem túl lendületes énekkel.
A dal énekhang nélkül: ha egy kicsit lelassítjuk, kísértetiesen hasonlít a Ministry „Lava” c. dalára, ahol pedig nem arra, ott a My Dying Bride „Trancendence”-ére. Ami a dalszöveget illeti: szóljon már valaki a Kornnak, hogy nem a „fuck”-októl válik valami kőkeménnyé!
 
„Move On”. Megint egy jó kezdés, a tipikus és szerethető/élvezhető Korn-hangzás – egészen az instrumentális rész végéig (pár másodperc), mert azután megint elkezdődik a művészkedés.
Pedig húzós dal lehetne, olyan, amiben még az sz-hangok fura kiejtése sem (túl) zavaró, de ez a ripacskodás már tényleg zsibbasztó. Pedig akár érdekes is lehetne a dolog, mert a nu-metalba sikerült becsempészni a thrash-re jellemző rengeteg váltást, de ez a musicales, soundtrackes ének nevetségessé teszi az egészet.
 
„Lead The Parade”. Bábszínházas effektek. Valami Ravenloft-hangulat, némi texasi láncfűrészes darálás, és igen, igen, it’s coming, coming down – már megint itt van Jonathan. Aki most az ének-betétek között nem rappelni próbál, hanem átmegy vásári kikiáltóba, aztán meg musicalszínészbe.
Ha nem ő adná elő a dalt, hanem olyasvalaki, aki tud énekelni, meg mondjuk ért a színészmesterséghez, meg esetleg tisztán mondja a szövegeket… Akkor talán még jó is lenne a „kompozíció” – bár akkor sem lehetne ráfogni, hogy metal, vagy nu-metal.

Van, amikor jól sül el a hasonló ordibálás, lásd: Nagy Feró bim-bammozását a „Széparcú Quasimodo”-s dalban, itt azonban olyan, mintha egy a ’30-as évek elején lennénk, és egy vérszegény, bepiált, bajor henteslegényt hallgatnánk, akik nagy lelkesen hazafelé tart egy bizonyos, akkoriban felfelé törekvő párt gyűléséről.  Ezt az Korn-marhaságot egy újabb X-aktás effekt zárja. Hála istennek, hogy zárja!
 
„Let The Guilt Go”. Elkezdődik, de bennem már ott motoszkál a gyanú… Na, már 45 mp-nél tartunk, és még mindig elég jó… 1:30 táján aztán bekövetkezik az, amitől tartottam. A musical-színészkedés. Jonathan arról nyögdécsel, hogy gondolkodik, én meg azon gondolkodom, hogy miért a stúdióban nyögdécselt.
2:40 körül megint egy váltás, és úgy tűnik, minden visszaterelődött a normális mederbe… De nekem már nincs türelmem a további egy perchez. A betéttel ezt a számot is sikerült tönkrevágniuk.
 
„The Past”. Nem túl eredeti kezdés, rajz-horrorfilm hangulat, kissé szétcsúszott nu-metal. Aztán megszólal Jonathan, és az egész átcsúszik egy filmtelen soundtrackbe, ami így, akciójelenetek nélkül élvezhetetlen és értelmezhetetlen. Felejtsük el ezt is.
 
„Never Around”. Ez kifejezetten jól indul – de kb. fél perc elteltével tönkremegy. Ilyesmit a magyar Rockszínház előadásában hallottam utoljára, valamikor a ’80-as évek közepén, a „Sztárcsinálók”-ban. Akkor új és jó volt…
 
És most olyat teszek, amit csak ritkán. Az élet túl rövid ahhoz, hogy még nyolc és fél percet áldozzak belőle a Korn 3. lemezére. Ez a csapat jó időre leírta nálam magát. Inkább a lengyel Black River tavalyi Black ’N Roll című lemezét hallgatom meg (már vagy századszor).
Miért? Mert az – ellentétben a Korn legújabb anyagával – jó, és nem csak a reménybeli megafaktor-sztároknak ad reményt ahhoz, hogy nulla tudással, nulla ötlettel is be lehet futni, hanem azt teszi, amit egy zenének tennie kell: szórakoztat és hangulatot ad. Mert hogy elvileg ilyen egyszerű az egész…
 
 Az együttes tagjai:
Jonathan Davis – ének
James Shaffer – gitár
Reginald Arvizu – basszusgitár
Ray Luzier – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Uber-Time
2. Oildale (Leave Me Alone)
3. Pop a Pill
4. Fear Is a Place To Live
5. Move On
6. Lead The Parade
7. Let The Guilt Go
8. The Past
9. Never Around
10. Are You Ready to Live?
11. Holding All These Lies
 
Diszkográfia:
Korn (1994)
Life Is Peachy (1996)
Follow The Leader (1998)
Issues (1999)
Untouchables (2002)
Take A Look In The Mirror (2003)
See You On The Other Side (2005)
Live and Rare (2006) – ritkaság / koncert
Chopped, Screwed, Live and Unglued (2006) – ritkaság / koncert
MTV Unplugged: Korn (2007) – koncert
[Untitled] (2007)
Korn III: Remember Who You Are (2010)