Főkép Nagyon sokáig érleltem magamban ezt az írást, mert úgy éreztem, képtelen vagyok a Ladylandről úgy írni, hogy ne legyen benne az az elfogultságom a lemez iránt, amit ténylegesen érzek.
Nyilván minden embernek vannak kedvenc lemezei, amelyek gyakrabban fordulnak meg a lejátszójában, de sok esetben szerintem becsődölne az emberi kifejezőkészség, ha mondjuk egy ismeretlen rákérdezne, hogy pontosan miért is az a kedvenc, amelyik.

Valahol ez a szép a zenében, illetve úgy általában a művészetekben, hogy hat ránk az alkotás, és sokszor ez a hatás nem is tudatos, csak egyszerűen belénk költözik, kivált belőlünk érzelmeket, gondolatokat. Talán erre szokás azt mondani, hogy célba ért a művész terméke.

Természetesen az emberi különbözőségünkből fakadóan mindannyiunk ízlése más és más, de a világ ettől szép, és ez a differencia ad teret annak a rengeteg önkifejezni vágyó egyénnek, akik a világ elé kívánják tárni belső mivoltuk sokszínűségét.
 
Elolvastam néhány ismertetőt, beszámolót, elemzést a szóban forgó albumról, mert érdekel mások véleménye, és meglepő módon korántsem olyan egyöntetű az értékelés, mint ahogy azt én feltételeztem.
A kezdeti furcsállatom azonban elég hamar elkezdett alábbhagyni, mert ez a lemez tényleg egy olyan alkotás, amelyben gitárhősünk úgy gondolta, hogy mindent egy lapra feltéve próbálja meg zenei spektrumának végleteit felfedezni.

Sokan talán belevesznek ebbe a kavalkádba, ami ezen az albumon történik, de én úgy gondolom, inkább hangulatfüggő, hogy az ember kíván-e befizetni erre a hendrixi tripre vagy sem.
Az a tény, hogy az első lemez kiadása után alig egy évvel hogy jutott el Jimi olyan végletekbe, mint ami itt tapasztalható, talán soha nem fog kiderülni, de ez nem is olyan nagy baj. Lényeg, hogy a produktum jelen van a zenei palettán, és ebben az újrakevert sorozatban ráadásul kapott egy olyan minőségi plusz löketet is, hogy még élvezhetőbb.
 
Megoszlanak a vélemények arról, hogy mennyire játszottak szerepet a drogok abban, hogy Hendrix a harmadik Experience triós lemezére inkább kísérletezősebb zenét képzelt el, de ha őszinte akarok lenni, szerintem ez az az alkotása a gitárosnak, ahol érződik néminemű „külső” segítség is.

Nem törvényszerű, hogy kábítószerek hatása alatt kreatívabb lehet a művész, pláne, hogy sokan nem tudnak mit kezdeni azokkal a helyzetekkel, amik a szerek segítségével teremtődnek, de tény, hogy vannak olyan kivételes előadók/szerzők, akik saját magukat egyfajta drogosan spirituális világba tudják elvezetni, és az ottani tapasztalataikat alkotások formájában a köz elé tárni.

Létezik egy olyan vélekedés is, mely szerint a drogok által keltett műremekek értékelését megkönnyíti, ha a laikus hallgató/szemlélődő hasonló hatás alatt áll. Lehet.
Mielőtt még bárki felháborodva az Alt+F4 billentyűkombinációhoz nyúlna, szeretném leszögezni, hogy ez itt nem egy kampány arra, hogy miként ismerjük meg „másképpen” a hendrixi muzikalitást, csupán annak a ténynek egy másfajta aspektusból történő megközelítése, hogy Jimi nem vetette meg a drogokat a lemez felvételét övező időszakban.
 
A felvételek megkezdése előtt a zenekar áttette a székhelyét az Egyesült Államokba, ahol Jimi szerette volna, ha egy saját stúdiót építenek fel, ahol minden kötöttségtől mentesen tudnak foglalkozni az új dalokkal, de ez csak 1970 közepére valósult meg.

Amint Hendrix megérkezett New Yorkba, kapásból belevetette magát az ottani forgatagba, és ennek köszönhetően a Record Plant stúdió úgy nézett ki, mint egy őrületes hippitanya: tele volt újabb és újabb művészarcokkal, akikkel Jimi folyamatosan jammelgetett, hogy a már említett zenei spektrumot minél jobban kiszélesítse.

Ez persze a zenekaron belül feszültséget szült, mert például Noel Redding inkább a konkrét dalírást preferálta a véget nem erő zenei agymenések helyett.
Gyakran ott is hagyta a tökéletességre törekvő gitárost a stúdióban, aki nem volt rest Noel helyett feljátszani némely basszustémát (az egyik leghosszabb dalban, a pszichedelia egyik zenei fellegvárában, az „1983”-ban még a basszusgitárszólót is Hendrix nyomta fel).

Viszont be kell látnunk, hogy enélkül nem halhatta volna meg a világ például azt a majd 15 perces remekművet, amit „Voodoo Chile”-ként ismerhetünk.
Ez volt az első olyan Hendrix felvétel, ahol hallható némi hammond orgona (Jack Casady jóvoltából), és a dal közepén elkövetett felelgetős szólózás a gitár és a billentyűs hangszer között az improvizációs technika egyik legékesebb gyöngye.

A nótát élőben rögzítették, tehát nem külön-külön készültek a sávok, és bár rettenetesen hosszú, a hangulat végig megmarad, és Hendrix kivételes tehetsége a zenei fokozásra itt úgy mutatkozik meg, hogy azt öröm hallgatni.
Az meg végképp jóleső a fülnek, hogy néhány helyen Jimi abszolút ad hoc jelleggel együtt énekel a gitárral, vagyis ugyanazokat a hangokat használja a hathúroson, mint az énekdallam, kvázi leköveti azt.
Kiszámíthatatlanság, értékben gazdag zenei „káosz”, amit vétek „átpörgetni”.
 
A lemez egyik legslágeresebb szerzeménye a „Crosstown Traffic”, aminek a videoklipjét a kilencvenes években újból felkapta az MTV, és rengeteget lehetett látni a csatornán. A dalban Hendrix egy papírból készült kazoo-n is játszik, csak hogy minél színesebb legyen a produkció.

Természetesen ezen a lemezen is van olyan dal, amelyik közelebb áll hozzám a többinél, ez pedig nem más, mint a „Burning of the Midnight Lamp” nevű csoda, aminek a hangulata annyira különleges, hogy azt nem is lehet emberi szavakkal leírni.
A főtéma mandolinszerű effektje (amit amúgy Hendrix gitáron játszott fel, csupán felgyorsították a felvételt, hogy magasabb, cincogó hangja legyen a hangszernek), a kiváló wah-wah technika, illetve a csodás szöveg elegye fantasztikus hatást eredményezett.

Az album legismertebb dala egy Bob Dylan feldolgozás, az „All Along the Watchtower”. Hendrix verziója még a dal szerzőjének is annyira megtetszett, hogy a koncertjein hasonló tempóban kezdte el játszani.
Ezt a tételt rengetegszer kellet újra és újra rögzíteni Jimi tökéletességmániájából fakadóan, amelyet a maestro főleg az akusztikus gitárral elkövetett állítólagos pontatlanságok miatt javasolt a hangmérnöknek. Ezt a hangszert is egy vendégzenész, bizonyos Dave Mason kezelte.

A lemezt záró örök klasszikus, a „Voodoo Child (Slight Return)” wah-pedálos introját még a Guns N’ Roses egykori gitárosa is elcsente, hiszen a 92-93-as GN’R turnén előszeretettel használta a „Civil War” című daluk felvezetőjeként.
 
Azt, hogy ez lett-e Hendrix legjobb, legtökéletesebb lemeze, nem lehet eldönteni, viszont ez az egyetlen olyan lemeze, ami az USÁ-ban felkerült az eladási listák első helyére.

Véleményem szerint Hendrix ennek a lemeznek a felvételekor volt zenei csúcspontján, és kifejezetten jót tett a daloknak a már fentebb is említett hangszerek (szaxofon, csembaló, orgona, zongora, 12-húros akusztikus gitár, konga és még ki tudja, hogy pontosan mik kerültek fel a végleges verzióra) bevonása a produkcióba.

Sokan arra esküsznek, hogy az egyes Hendrix lemez az igazi, mert nem volt benne még a túlzott művészkedés, és a nyersesség sokkal közelebb állt a gitáros énjéhez.
Ebben is van igazság, viszont az sem lehet vita tárgya, hogy az itt hallható instrumentumok nélkül a Ladyland sokkal unalmasabb lenne, és elvesztené azt a sokszínűséget, amit hordoz magában.
 
Azt a tényt viszont nem vitathatjuk el, hogy a gitáros keltette vibrálás, a szexuális játékok az „elektromos asszony”-nyal (a gitár szinonimája a hendrixi művészetben, ahonnan az album is kapta a nevét) ezen a lemezen a legkiforrottabbak, és olyan betekintést adnak egy zseni zenei elméjébe, amit kár lenne kihagyni.

Hendrix nem élte meg a 28. életévét sem, de alkotásainak mennyisége és minősége alapján olyan, mintha legalább ötször ennyi ideig lett volna a Földön, arra meg a saját életemet teszem, hogy 2128-ban is ugyanolyan tisztelettel fognak tekinteni rá a jelenlegi földlakók utódai, ahogy azt eleink és kortársaink tették az elmúlt majd’ 50 évben.
 
Az együttes tagjai:
Jimi Hendrix – gitár, ének, zongora (3), basszusgitár (2, 6, 11, 14, 15), elektromos csembaló (9)
Noel Redding – basszusgitár, ének, ritmusgitár (5)
Mitch Mitchell – dob
 
Közreműködők:
Dave Mason – 12 húros akusztikus gitár, vokál (3, 15)
Steve Winwood – orgona (4)
Jack Casady – basszusgitár (4)
Al Kooper – zongora (6)
The Sweet Inspirations – vokál (9)
Larry Faucette – karmester, konga (10, 13)
Mike Finnigan – orgona (10, 13)
Fred Smith – tenorszaxofon (10, 13)
Buddy Miles – dob (10, 13)
Chris Wood – fuvola (11)
Mike Mandel – zongora
Jeanette Jacobs – vokál
 
A lemezen elhangzó számok listája:
CD
1. …And the Gods Made Love
2. Have You Ever Been (To Electric Ladyland)
3. Crosstown Traffic
4. Voodoo Chile
5. Little Miss Strange
6. Long Hot Summer Night
7. Come On (Let the Good Times Roll)
8. Gypsy Eyes
9. Burning of the Midnight Lamp
10. Rainy Day, Dream Away
11. 1983… (A Merman I Should Turn to Be)
12. Moon, Turn the Tides…Gently Gently Away
13. Still Raining, Still Dreaming
14. House Burning Down
15. All Along the Watchtower (Bob Dylan)
16. Voodoo Child (Slight Return)
 
DVD
(Making of documentary)
 
Diszkográfia:Are You Experienced (1967)
Axis: Bold as Love (1967)
Electric Ladyland (1968)
Band of Gypsys (1970) koncert
First Rays of the New Rising Sun (1997)
Valleys of Neptune (2010)
The Jimi Hendrix Anthology: West Coast Seattle Boy (2010)

Kapcsolódó írás:Charles R. Cross: Tükörszoba - Jimi Hendrix élete