Főkép A DMB amerikai jam banda, amely 1991 óta létezik. Ez a legfontosabb, amit tudni kell róla. A jambandák legfőbb erőssége a koncert, ahol az egyes tagoknak módjuk van kibontani zenei ötleteiket, lehetőségük nyílik az improvizálásra, a dallomokkal/hangokkal végzett szabad játszadozásra.
 
Egy jambandát stúdióba terelni olyan, mint az Istenek a fejükre estek kis busmanját bezárni egy szobába: a teljes lazasághoz, szabadsághoz szokott zenészek többsége ilyenkor elveszti magabiztosságát, úgy érzi, hogy nem sikerült mindent kiadnia magából.
 
Nos, a DMB tagjai olyan gyakorlott zenészek, akik nem esnek kétségbe a stúdióban. Gyanítom, hogy valódi profik, akik session muzsikusként már számos sztár felvételeinél közreműködtek.
 
Az egészen biztos, hogy ezek az emberek valóban élvezik azt, amit csinálnak. Ezt bizonyítja például az a tény is, hogy fellépéseiken hosszú éveken át megengedték a rajongóiknak, hogy a pulthoz kössék a magnójukat, direktben, dróton keresztül vegyék fel a teljes koncertet, aztán hallgassák otthon is, ha éppen ahhoz van kedvük.
 
Érdekes egyveleg: egy profi zenekar, aminek a tagjai abból élnek, hogy zenélnek, mégis olyan laza, barátias mentalitással fordulnak a rajongók felé, mint a valódi bulizenekarok, a zenélés öröméért összeállt együttesek.
 
A banda idei lemeze is ilyen: profi módon megkomponált és előadott dalok, amelyekből végig süt valami pozitív feeling, végig lejön valami, ami mosolygásra, vagy éppen vállrándításra ösztönzi az embert.
Napsugaras zene, kellemes, bár sosem mélyre ható, végig csak a felszínt simogató dallam- és gondolatsorok. „Ilyen is van, olyan is van, nem az a lényeg, hogy mosolyogj?” Talán így lehetne összefoglalni ezt a sokszínű muzsikát, ezt a minden popossága ellenére érdekesen strukturált albumot.
 
Az első szám valójában egy alig több mint egyperces szaxofonos-dobos intró, ezután következik a „Shake Me Like a Monkey”, amiről az első pillanatban azt hittem, hogy a ’80-as évek közepén rapsztárnak, vagy nem is tudom minek nevezett Cameo „Word Up!” című dalának bluesos-rockos átirata.
Az első néhány másodperc után kiderül, hogy nem az, de a lendületét, a hangulatát tekintve továbbra is fenn lehet tartani a párhuzamot.
 
Ezután a „Funny The Way It Is” következik, ami egy kicsit lassabb, de még mindig a vagány kategóriába tartozó dal – ez egy kicsit (de tényleg csak egy nagyon kicsit) a Red Hot Chili Peppers „Under the Bridge” című dalára hasonlít. Talán az énekhang miatt. Talán nem csak amiatt.
 
A „Lying in the Hands of God” megint csak érdekes – olyan, mintha egy Sting szólólemezről származna. Ez is lassabb szerzemény, de minden downtempo ellenére messze van attól, hogy „zsötem-zene” legyen.
(Zsötem-zene = mondjuk Sade, vagy a hasonlók, amit általában olyankor szoktak hallgatni a fiatal párok, amikor egyedül maradnak egy sötét szobában.) Ha nagyon hasonlítanom kellene valamihez, akkor Paul Simon szólóalbumait, mondjuk a „Graceland”-et venném elő.
 
A „Why I Am” már jóval gyorsabb, mint az előző kettő. Az énekes hangja itt is Paul Simont juttatja eszembe, a ritmusok és a váltások is „pólszájmonosak”, de ettől függetlenül (vagy talán éppen emiatt) az egész hallgatható, kellemes, olyan… reggeli mellé való zene.
 
A „Dive In”-nál a DMB megint visszavett a lendületből. Jó kis középtempós, vagy valamivel az alatti tempós dal, érdekes váltásokkal, de még mindig a reggelizős hangulattal.
 
A „Spaceman” folytatja ezt a tempósort. Az énekes hangja itt határozottan Stinges, bár nem annyira reszelős. Érdekes váltások, az akusztikus gitár tényleg meglepő helyeken kap hangsúlyt és több szerepet – ügyes húzás, éppen ettől a hangszertől lesz az egész dal pulzáló és izgalmas.
 
A „Squirm” olyan, mintha blues lenne, aztán a vonósok miatt belejön valami közel-keleties, arabos-marokkós hangulat – és ettől valahogy olyan lesz, mint egy Robert Plant & Strange Sensation felvétel.
Furcsa módon az énekes hangja itt meg Robert Plantére hasonlít. Ez már határozottan jó dal, olyan kocsibaülős, gázpedálnyomós – de persze még így is fényévekre van attól, hogy zúzósnak lehessen nevezni.
 
„Alligator Pie”. Ez mintha összegzés lenne: egy kicsit RH Chili Peppers, egy kicsit Paul Simon, egy kicsit Sting, egy kicsit Plant (de már nem a Strange Sensation-ös, inkább a „No Quarter – Unledded”-es Plant) – ez a furcsa dalturmix lazán folytatja a vagány „országúton autózom” hangulatot.
 
„Seven”. Az országúton feltűnik egy roadhouse, a sofőrünk megáll, és bemegy. Lendületes, napsütéses, pop-rock.
 
„Time Bomb”. Szomorkás, bluesos, szívfájdalmas popdal – legalábbis az első kétharmad részében, mert azután jön egy váltás, ami határozottan az album legkiemelkedőbb dalává változtatja. A DMB itt megmutatja, hogy ha nagyon akarna, akkor simán tudna hard rockot, legalább olyan jól, mint mondjuk az Audioslave – csak éppen nem akar.
 
„Baby Blue”. Akárcsak az előbbi: bluesos, szívfájdalmas, vagy éppen gyerekeknek szóló dalocska, de itt hiányzik a hardos befejezés. Vagyis: nem hiányzik, mert ez így kerek.
 
„You & Me”. Paul Simonos dallamívek, és akusztikus bluesba hajló pop. A tempója? Milyen is lehetne ilyen címmel?
 
A két bónuszdal, a „Write a Song” és a „Corn Bread”. Az első akusztikus blues-pop, a második meg egy kicsit RHCP-es, kicsit Paul Simonos hangulatú dal.
 
Mindent összevetve: a DMB határozottan jó bluesos, kicsit rockos és nagyon popos, a mainstreambe kiválóan passzoló, néhol áthallásos, de egészében véve izgalmas és eredeti albumot készített. Az anyag kiváló hosszabb autózásokhoz, vagy munkahelyre, vagy irodákba/üzletekbe kulturált háttérzenének.
 
Az együttes tagjai:
Dave Matthews – gitár, ének
Carter Beauford – dob, ütőhangszerek
Stefan Lessard – basszusgitár
Leroi Moore – szaxofon
Boyd Tinsley – hegedű
Tim Reynolds – gitár
Rashawn Ross – trombita
Jeff Coffin – szaxofon
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Grux
2. Shake Me Like a Monkey
3. Funny the Way It Is
4. Lying in the Hand of God
5. Why I Am
6. Dive In
7. Spaceman
8. Squirm
9. Alligator Pie
10. Seven
11. Time Bomb
12. Baby Blue
13. You & Me
14. Write a Song
15. Corn Bread
 
Diszkográfia:
Under the Table and Dreaming (1994)
Crash (1996)
Before These Crowded Streets (1998)
Everyday (2001)
Busted Stuff (2002)
Stand Up (2005)
Big Whiskey and the GrooGrux King (2009)