FőképAzt gondolom, hogy a Metallica első lemezét egyetlen rock-rajongónak sem kell bemutatom, hiszen nemcsak a metal történelmének alapműve, hanem egy új stílus teremtője is. Korábban még egyetlen együttes sem engedett meg magának ilyen keménységet a zenélés terén, ami egyfajta nem éppen rádióbarát metalzenét eredményezett.
Épp ez volt az oka annak, hogy több album megjelenésére is szükség volt, mire igazán világsztárokká váltak.

A debütáló albumot 1983 májusában rögzítették, és júliusban adták ki. Azóta több kiadást is megélt. Többek között 1988-ban is kiadták dupla CD-s formátumban, korlátozott példányszámban, valamint szimpla változatban két bónusz dallal.
1993-ban pedig Ausztráliában egy aranyszínű limited edition verziót dobtak a piacra. Legutoljára 2003-ban Japánban adták ki az eredeti első kiadás remaszterelt verzióját.

A bevezetőben említettem, hogy ez egy kezdő zenekar albuma, éppen ezért tele van energiával, átütő erővel.
Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a megjelenés előtt néhány hónappal rúgták ki Dave Mustaine „riffmestert”, akinek munkássága erősen érződik az album stílusán is, és négy számban is közreműködött dalszerzőként.
Állításomat támasztja alá, hogy például a Megadeth (Dave Mustaine későbbi bandájának) „Mechanix” című nótája a „The Four Horseman” némileg átalakított verziója.

Ugyanakkor ez volt az a lemez is, ami később igencsak megosztotta a Metallica-rajongókat. Ez az album alapozta meg a Metallica hírnevét, így az akkori rajongók elvárták a zúzósabb stílust, míg az ezután készült szerzemények egyre líraibb hangvételűre sikeredtek, mind dalszöveg, mind pedig zene szempontjából.

Ennek a trendnek a betetőződését a fekete album kiadása jelentette, amely véleményem szerint a legjobb Metallica-lemez. Azóta a rajongók népes tábora találgatja, vajon milyen lesz a következő korong: kill’em all-os, vagy fekete album-os.
A St. Anger megjelenése bebizonyította, hogy a banda mindkét fél elvárásainak sajnos nem tud megfelelni.

Nos, a hosszúra sikerült bevezető után a Kill ’Em Allról. A lemezen tíz szám található, melyek mindegyike a maga nemében alapműnek tekinthető. Habár én teljes mértékben elhatárolódom a stílusbeli besorolástól, erre az anyagra tökéletesen illik a thrash-metal jelző.

Az egész CD-t kemény riffek, ritmusváltások, pörgős, duplázós dob, és kiváló gitárszólok teszik teljessé.
Az albumon csak remekművek találhatók, véleményem szerint a „Motorbreath” mégis mindenképp kiemelésre érdemes, és egyben az én személyes kedvencem is. Maga a szám teljes mértékben jellemzi az egész album átütő erejét.
Nem spóroltak a gitárriffekkel, és az „ütközésig nyomom a gázpedált a többmérföldes arizonai országút nyílegyenes szakaszain”-érzés magával ragadja az embert.

Az album egyedül amiatt kritzálható, hogy az együttes itt még nem mutatta meg valódi zenei képességeit, de ez a későbbi albumok ismeretében természetesen megbocsátható.

Ha valaki szeretné tudni, hogy miből lett az a bizonyos „cserebogár”, ezt az albumot mindenképpen meg kell hallgatnia, amúgy leginkább a keményebb vonalas metalrajongóknak ajánlható.
Persze relatív, hogy mi számít keménynek, különösen a mai viszonylatban.

Akik a minél hangosabban ordítunk, pörgetjük a dobokat, és reszelünk a gitárral felfogás rajongói, vagy a rádióbarát amerikai metal kedvelői, azért kerüljék ezt az albumot.
Aki szereti az igényes hard/heavy/thrash metalt, a ritmusváltásokkal, gitárszólókkal tarkított sulykolós metalzenét, annak mindenképpen meg kell hallgatnia, amennyiben ezt ez idáig még nem tette meg.

Az együttes tagjai:
James Hetfield - gitár, ének
Lars Ulrich - dob
Cliff Burton - basszusgitár
Kirk Hammett - gitár

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Hit The Lights
2. The Four Horsemen
3. Motorbreath
4. Jump In The Fire
5. (Anesthesia) - Pulling Teeth
6. Whiplash
7. Phantom Lord
8. No Remorse
9. Seek & Destroy
10. Metal Militia

Diszkográfia: Kill ’Em All (1983)
Ride the Lightning (1984)
Master of Puppets (1986)
...And Justice for All (1988)
Metallica (1991)
Load (1996)
ReLoad (1997)
St. Anger (2003)
Death Magnetic (2008)