FőképTom Wolfe-ot ajánlani nem könnyű helyzet. Az Egyesült Államokban született ÚjSágírás egyik alapító atyja (Hunter S. Thompson, Norman Mailer és Truman Capote mellett) ugyanis ebben a dokumentum-cikksorozatban a hatvanas évek közepének tinédzserbálványait, sikerembereit és utcaképeit örökíti meg.

Filmfelvételei makrofotók, és a tűéles részletekbe merülve mutatja fel a „kamasz-félvilág” formáihoz, ruházkodási szabályaihoz és szófordulataihoz való merev ragaszkodását. Ezek a tárgyilagos cikkek viszont sokkalta inkább korrajzi megfigyelések, semmint irodalmi állócsillag-matéria.

Illetve nem lennének azok, ha hiányozna belőlük az a játékosan barokk szóalkotóvágy, az a nyelvzsonglőr-produkció, melyben Wolfe (és magyar fordítója: Bartos Tibor) utánozhatatlan. Mert az ugyebár egy dolog, hogy valaki milyen extravagáns címet ad könyvének (tessék csak elmutogatni egy Most mutasd meg!-játék keretében).

Az még csak hagyján, hogy hangutánzó szavai és az amerikai irodalom legkhmmdadaistább kezdőkórusa („sérveim, sérveim”, változatos kiemelésekkel) kultstátuszt biztosított neki első könyvétől fogva.
De hogy valaki ilyen következetesen tudja új műszavakkal és szóművekkel gazdagítani az angol nyelvet, az páratlan!

Akár az amerikai építészetről ír, akár az elszigetelt, magáról túl sokat képzelő, sznob művészvilágról, a kézileg átszabott, felbruttósított autók versenyéről vagy a kerítésszaggató-csempészekről, Wolfe-nak mindenhez akad egy-két, addig még sehol nem látott szava.

Jelzőhiánytól nem kell tartani, és ez rendjén is van, mert a hatvanas évek amerikai giccskultúráját képszerű szavak halmozása nélkül ábrázolni elveszett ötlet. A zabkásahegy alakú öreglányok, csecsemőcsömör-színű zoknik, pirimókosan ható dolgok, zsebi-szöszmötök világegyeteme ez.
Azonban e világ fölött már réges-régen eljárt az idő.

Az évszakoknál is gyakrabban cserélődő divatok, a gomba módra szaporodó zenei stílusok és a technikai fejlődés ugrásszerű fölgyorsulása okán elég hamar távol került tőlünk ez a negyven évvel ezelőtti világ.
Nem csoda, hogy csak az egyre agresszívebb reklámhadjáratok és a minél hatásvadászabb mozgókép/hang-egyvelegek miatt tudjuk fenntartani a kimért rend szerint hol progresszív, hol retro divatokat, zenében, ruházkodásban és képi világban egyaránt.

Ezért a mai fülnek a hetvenes évek elején keltezett, találékony fordítás már avíttnak hat, hisz azóta a srófos járgányokból már tuningolt verdák lettek, a stokk kocsikból meg NASCAR versenyautók, és így tovább, az öltözködés szakszavain keresztül a mindennap használt szófordulatokig (találjanak nekem ma egy olyan valamire való embert, akinek még mindig minden második szava az „apóca”, csak hogy egy példát említsek).

Jó kérdés tehát, hogy mi volt a kiadó szándéka az eredeti szöveg újrakiadásával, ugyanis nehéz elképzelni, hogy a Tom Wolfe-ot (újra)felfedezni kívánóknak egy kopottas virággyermek-szleng még autentikusnak, szórakoztatónak számít.

Ma már sokkalta inkább tűnik erőltetettnek, semmint elevennek a szöveg, de kétségtelen, hogy az adott kor gondolkodását, nyelvhasználatát jobban tükrözi, és amennyiben ez volt a cél, a fordítás még kiválóan teljesít, de olykor a régiesen ható szókészlet a még ma is ismert vívmányokat szükségtelenül ódon köntösbe burkolja.

Akit a hatvanas évekbeli Egyesült Államok vagy az ÚjSágírás technikája érdekel, vagy már olvasott Tom Wolfe-ot, az biztosan élvezni és értékelni fogja a fehéröltönyös író első kötetét, mely azonnal ismerté tette a nevét Észak-Amerikában, és aminek jó visszhangja a mai napig újabb és újabb kötetek megírására hajtja.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:Talpig férfi
Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal
Én, Charlotte Simmons