FőképA hivatalos reklám szerint a hollywoodi Orson megtalálta a hiányzó láncszemet a Rolling Stones és a Scissor Sisters között. Kétlem, hogy valakinek is hiányzott volna ez a láncszem, másfelől pedig ez olyan, mintha jönne egy banda, ami mondjuk a hiányzó láncszem a Crazy Frog és a Deep Purple között.
Mindez a láncszemes duma csak azért bosszantó, mert a banda jó, sőt nagyon jó.

Már vagy 6 éve együtt zenélnek, az énekes Jason Pebworth pedig már több musicalben is bizonyított. Emellett Hollywoodban élnek, de a zenekar mégis egy komoly kerülő úton jutott el Amerikába.
Kiadták első lemezüket – állításuk szerint 5000 dollárból vették fel –, de szülőhazájukban senki sem figyelt rájuk, erre elmentek egy manchesteri fesztiválra, ahol az illetékesek – és persze a közönség is – egy emberként kaptak a fejükhöz: ezek a fiúk nagyon jók, nosza, szerződtessük őket.
Így is lett, és Robbie Williams idei európai turnéjának előzenekarául is őket választotta.

Amerikában is megjelenik majd a lemez a nyár végén, és addigra már az ottaniak is éhesen várják az albumot, mert ez tényleg nagyon jó.
Az elmúlt évek kiadós és ennek okán unalomba fulladó britpop-dömpingjét követően sorra jelentek meg a tempós, ötletes, hangosan gitározós, jó dalokat író csapatok.
Kettőről már írtam is, most meg itt a harmadik, de ők amerikaiak, és azt kell mondanom, hogy az Orson bizonyos tekintetben sokkal jobban teljesít, mint a Kubb és a The Feeling.

Az első és legfontosabb különbség: a lemez 11 nótája egytől egyig kiváló. Nincs egyetlen mellényúlás és gagyi sem. Úgy jó, ahogy van.
No persze ők sem találtak ki semmi újat, de remekül vegyítik a régit az újjal. Az elején említett hasonlat egy szempontból helytálló: a legközelebbi rokonságot a remek, lenyűgöző és alapvető Scissor Sistersszel mutatják.
Mind a két csapat a hetvenes évekből építkezik, de míg a Sisters a ’70-es évek discóját emeli be, addig az Orson a ’90-es évek britpopját. Ennél kevésbé amerikai zenét ugyanis régen hallottam.

A dalok sorra idézik a nagyokat – The Kinks (!) – meg az újakat: The Strokes, The Kooks, Razorlight. Persze némelykor még egy-egy bridge erejéig a Beatles is bekukkant, aminek én mindig nagyon tudok örülni.

A fiúk baromi jó tempót diktálnak, a hangszerelés igényessége csak egy nagyon alapos hallgatás után tűnik fel (mert a jó hangszerelés nem attól jó, hogy látványos), a dalok meg annyi mindent olvasztanak magukba, hogy nehéz lenne még csak felsorolni is.
Van itt glamour rock, punk, britpop, disco, r&b, funk meg még a fene tudja, micsoda.

Ami az Orsont a fentieken kívül megkülönbözteti a kilóra mért britpop bandáktól, az az énkes. Jason Pebworth iszonyú jólesően, nagy hanggal, élvezettel és oltári jól énekel. Remek a frazírozása, erőteljes, férfias, a lassú nótáknál is meggyőző, és szinte érezhetően tele van robbanásszerű energiával.

A „No Tomorrow” a lemez legjobb dala, amiben Pebworth mindent felvonultat, amit tud.
Eddig már több lemezre is azt mondtam, kocsiban kell hallgatni, leeresztett ablak mellett. Megpróbáltam: a „No Tomorrow” végére már majdnem padlóig nyomtam a gázt, annyira magával ragadott.
Gyanítom, ezzel nem leszek egyedül, ezért inkább azt javallom: ne autóban, hanem a kertben, lakásban, tóparton hallgassuk felcsavart hangerővel. Ezt így kell, egyéb esetben nem biztonságos.

Az albumon elhangzó számok listája:
1. Bright Idea
2. No Tomorrow
3. Happiness
4. Already Over
5. Downtown
6. Tryin To Help
7. So Ahead Of Me
8. Last Night
9. Look Around
10. Save The World
11. Okay Song

Diszkográfia:Bright Idea (2006)
Culture Vultures (2007)

Kapcsolódó írások:The Feeling: Twelve Stops And Home
Kubb: Mother