Főkép
Pár perccel kilenc után felemeltem a Bloomingdale’sből származó zacskómat, kiléptem a kapualjból, és egy enyhén lópofájú, magas, szőke férfi mellé csapódtam. Aktatáskája sokkal vékonyabb volt annál, mint hogy bármi gyakorlati hasznát vehette volna. Valamelyik divatcég legújabb terméke. Skótmintás szövetkabátja is új volt, tincsenként levágott haja alig hosszabb az enyémnél.
– Hát megint találkoztunk – mondtam, ami arcpirító hazugság volt. – A jelek szerint mégiscsak szép napunk lesz.
Úgy mosolygott rám, mint aki tökéletesen meg van róla győződve, hogy szomszédok vagyunk, akik rendszeresen váltanak pár udvarias szót. – Friss az este – válaszolta.
Friss volt, ebben teljesen egyetértettem vele. Szinte semmi olyat nem mondhatott, amivel ne értettem volna egyet. Tiszteletreméltó volt a megjelenése, és keletnek sétált a Hatvanhetedik utcán. És én csak ennyit akartam tőle. Nem akartam közelebbről megismerni, nem akartam vele teniszezni, nem akartam tudni a borbélya nevét, és még csak a kedvenc süteményreceptemet sem akartam rátukmálni. Csak egy dolgot akartam tőle: a segítségével túljussak a portáson.
A kérdéses portás egy hétemeletes téglaépület előtt táborozott: ahogy az épület nem mozdult az elmúlt fél órában, úgy ő sem. Ugyanis ennyi időt adtam neki, hogy otthagyja az őrhelyét, de ő nem élt a lehetőséggel, így aztán nem maradt más választásom, mint a szeme láttára bejutni az épületbe. Ez sokkal könnyebb, mint amilyennek hangzik, az egyéb alternatíváknál, melyeket számba vettem, pedig még könnyebb. Lássuk csak. Az épületet megkerülve bemegyek a szomszédos házba, ahonnét a szellőzőnyíláson keresztül átmászok. Pókember módjára átugrom a tűzlétráról. Netalán lángvágó segítségével átjutok a pince vagy valamelyik földszinti ablak rácsain. Mindegyik megoldható. És akkor mi van? Semmi, ugyanis a legmegfelelőbb módszer olyan egyszerű volt, hogy Euklidészhez is büszke lett volna rá: a legrövidebb út az épületbe a főbejárat.
Őszintén reméltem, hogy magas és szőke barátom maga is az épületben lakik. De nem. Amikor láttam, hogy nem tér le kelet felé tartó útirányáról, elköszöntem tőle: – Itt én el búcsúzom. Remélem, Connecticutban minden rendben lesz.
Ezen azért meg kellett volna akadnia, hiszen egy árva szót sem beszéltünk Connecticutról vagy bármely más államról, de talán úgy gondolta, összetévesztettem valakivel. Nem mintha számított volna. Ő lendületesen sétált tovább Mekka felé, míg én jobbra, Brazília felé fordultam. Bólintottam a portás irányába, és mosolyogtam, aztán határozott “Jóestét!”-tel köszöntöttem egy idős hölgyet, akinek a kelleténél jóval több tokája volt, kedélyesen csóváltam a fejem, amint Yorkshire terrierje a bokám felé kapott, majd eltökélten beléptem a liftbe.
Az ötödiken kiszálltam, körbenéztem, aztán amikor megtaláltam a lépcsőt, leballagtam egy emeletet. Szinte mindig ezt csinálom, bár néha eltűnődöm: vajon miért is. Szerintem egy filmben láthattam, és nagyon megtetszett, de tiszta időpocsékolás, különösen akkor, ha a liftben nincs liftesfiú. Egyetlen haszna van. Tudom, hol keressem a lépcsőt, ha gyorsan el kell tűnnöm, amit azonban anélkül is meg kellene találnom, hogy le-föl bolyonganék rajta.
A negyedik emeleten, az épület utcai részén megtaláltam a 411-es lakást. Megálltam, hallgatóztam, majd kitartóan csöngettem, s vártam harminc, gondolatban gazdag másodpercet, mielőtt újra megnyomtam a csengő gombját.
Ez, hadd hangsúlyozzam, nem időpocsékolás. Az ötven szövetségi állam mindegyikében számos intézmény öltözteti és látja el koszttal meg kvartéllyal mindazokat a fickókat, akik nem csöngettek. És nem elég csak egy kicsit megnyomni a gombot. Pár évvel ezelőtt szorgalmasan csöngettem egy lakás ajtaján a Park sugárúton, úgy nyomtam a gombot a Sandoval házaspár ajtaján, hogy az ujjam is belefájdult, csak nyomtam, míg lüktetni nem kezdett, majd arra lettem figyelmes, hogy egy aprócska szobában ülök, ahol rácsok vannak az ablakon. A csengő ugyanis nem működött, én meg szépen rányitottam az ajtót Sandovalékra, akik éppen a tejeskávéba mártogatták a pirítóst. Ez volt az a lecke, amely megtanította Bernard G. Rhondebarrt az alapos csöngetés előnyeire.
Ez a csengő működött, ahogy kell. Amikor a második csengetésem sem hozott több eredményt, mint az első, benyúltam kabátom alá – tavalyi modell, nem skótmintás, hanem olívazöld –, és előhúztam disznóbőr tárcámat. Számos kulcsot és több egyéb, hasznos dolgot rejtett, amelyek a legfinomabb német acélból készültek. Kinyitottam a tárcát, babonából kopogtam az ajtón, és munkához láttam.
Vicces egy dolog ez. Minél puccosabb az épület, minél magasabb a bérleti díj, minél hatékonyabb a portás, annál könnyebb betörni egy lakásba. Azok, akik a Hell’s Kitchenben élnek, az életben nem láttak portást, úgyhogy a bejárati ajtajukra fél tucat szokványos zárat szerelnek fel, a biztonság kedvéért kiegészítve egy Segal rendőrségi zárral is. A kevésbé szerencsések abban a tudatban élnek, hogy egy drogos bármikor rájuk rúghatja az ajtót, vagy egy erős fiú kitépheti a zárat, ezért mindent a lehető legbiztonságosabbra csinálnak. Ám ha az épület már maga arra hivatott, hogy elriassza a mezei besurranó tolvajt, akkor a lakónak esze ágába sincs lecserélni az egyenzárat az ajtón.
Az egyenzár jelen esetben egy Rabson volt. A Rabson nem egy ócska zár. A Rabson nagyon jó. Ahogy én is.
Egy percbe sem tellett kinyitnom a zárat. Az az egy perc lehet hosszú vagy rövid, jelentős vagy jelentéktelen. Abban az esetben igencsak hosszú és jelentős tud lenni, ha az ember tolvajkulcsokkal játszadozik egy lakás ajtaja előtt, amely nem az övé. Ráadásul úgy, hogy az alatt a hatvan másodperc alatt a folyosón bármelyik ajtó kinyílhat, s előbukkanhat egy túlbuzgó szomszéd, aki – teljesen jogosan – tudni akarja, ki a fene vagyok, és mit is csinálok.
Senki nem nyitotta ki az ajtaját, senki nem lépett ki a liftből. Jó néhány kreatív megoldást alkalmaztam finomhangolt acélszerszámaimmal, melyek eredményeképpen a zárszerkezet kattant egyet, a zár nyelve pedig lassan visszahúzódott és engedett. Kieresztettem a visszatartott levegőt, és vettem egy frisset. A hagyományos zárat már gyerekjáték volt kinyitni a biztonsági zárhoz képest, s amikor az is kipattant, azt az drukkot éreztem, amit ezekben a pillanatokban mindig. Egy kicsit olyan, mint a hullámvasút és a szex okozta izgalom: ilyenkor az ember úgy érzi, mindenre képes.
Elfordítottam a kilincset, és a nehéz ajtót fél centire kinyitottam. Fülemben dobolt a vér. Ugyanis soha nem lehet tudni, mi várja az embert az ajtó túlsó oldalán. Éppen ettől lesz az egész annyira izgalmas és annyira ijesztő, függetlenül attól, hány ajtót nyitottam már ki így.
Ha az ajtó végre nyitva áll, nem lehet sokáig óvatoskodni, mint egy idős hölgynek a hideg vizű úszómedencénél. Benyomtam az ajtót, és beléptem.

A Kiadó engedélyével.

A szerző magyarul eddig megjelent művei:

Matt Scudder:
Az apák bűnei (GM)
Az apák bűnei (RG)
A pusztítás és teremtés ideje
A halál völgyében
Döfés a sötétben
Nyolcmillió halál
Ha a szent kocsma is bezár
A penge élén

J.P. Keller:
Bérgyilkos
Bérgyilkos a célkeresztben
Bérgyilkos mindörökké
Bérgyilkos inkognitóban

Bernie Rhodenbarr:
A betörő, aki parókát viselt
A betörő, akit szekrénybe zártak
A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni
A betörő, aki Spinozát olvasott
A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian
A betörő, aki eladta Ted Williamst
A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
A betörő, akit temetni veszélyes
A betörő, aki zabot hegyezett

Kapcsolódó írás:A betörő, akit Bernie Rhodenbarrnak hívnak