Főkép

„Az életet nem a gonosztevők teszik veszélyessé, hanem azok, akik leülnek, és nézik, mi történik.” (Albert Einstein)

 

Üljünk le, és gondolkodjunk el ezen egy kicsit…

Aztán még egy kicsit…

És még egy kicsit, akkor is, ha fáj…

De hazudni nem ér… főleg nem önmagunknak…

 

Ok, ennyi gondolkodás elég volt, most lássuk, mihez kezdett a problémával az 1949. december 6-án született mexikói író, Élmer Mendoza, akinek tudomásom szerint ez az első magyarul megjelent regénye.

 

Bevallom, megküzdöttem az élményért, amit kaptam, de ebben meggyőződésem szerint nem a szerző a hibás, de még csak nem is a szomszédok, hanem én, hiszen az utóbbi években hagytam, hogy elkényelmesedjen az agyam. Márpedig ebben a történetben szükségem volt rá, hiszen bár a cselekmény kibontakozásában komoly szerepe van a párbeszédeknek, azok bizony nincsenek a lapokon. Vagyis vannak, csak nem a szokásos formában, így viszont fokozott agymunkát igényel az olvasás, feltéve, ha tudni akarjuk, ki, kivel, és főleg mit beszélt, vagy ki, kivel és főleg mit csinált. Márpedig Mendoza úgy csinálja, hogy tudni akarjunk mindent, még azt is, mitől vannak pszichés problémái a nyomozónak, aki sok minden, csak nem hétköznapi figura, mint ahogy a történetben körülbelül senki sem az, legalábbis számomra. Lehet, hogy másoknak igen, de nekem nem. Még akkor sem, ha rendszeresen olvasok ilyen alakokról. De ebben a szokatlan krimiben valahogy túl sok minden volt az, amitől olvasás közben egyre mocskosabbnak éreztem magam. Ilyesmi utoljára talán az Angyalszív olvasása közben történt velem, bár ott inkább a nyomasztó hangulat miatt fulladoztam.

 

Itt viszont azzal együtt lettem egyre mocskosabb, hogy egyre jobban kitisztult a kép. Talán menet közben fokozatosan lett elegem abból, hogy az áldozat valójában nem érdekel senkit, még a nyomozásban résztvevőket sem, sőt, talán őket a legkevésbé, pedig ráadásul nem is volt akárki. Bár lehet, hogy éppen ezért néznek félre, akiknek félre kell nézniük, mert ha kiderülnének a részletek, az veszélybe sodorná az áldozat apjának politikai karrierjét. Vagy éppen a helyi drogbáró miatt, aki szintén érdekelt az ügyben. Vagy egyszerűen csak azért, mert így kényelmesebb.

 

Na jó, talán túlzás volt azt mondani, hogy az áldozat nem érdekelt senkit, mert igenis van egy, azaz egy ember, a pszichés problémákkal küzdő nyomozó, aki annak ellenére is ki akarja deríteni az igazságot, hogy menet közben többen megpróbálják leállítani – ki szép szóval, ki pénzzel, ki fegyverrel. Szeretném hinni, hogy a világ nem úgy működik, ahogy a könyvben le van írva, hogy a sötétségben nem csupán apró, egymástól távoli fénypontok vannak, hogy a mocsok még nem annyira sűrű és mély, hogy ne lehetne a felszínre evickélni belőle, hogy a korrupció hálója, még ha csak egy egészen kis helyen is, de kiszakítható, ám ez a hit egyre nehezebb. Valahogy így lehetett ezzel Élmer Mendoza is, aki a saját módján igyekszik megszólítani az olvasókat. Azt nem tudom, hogy sikerrel jár-e, hogy képes-e megszólítani és cselekvésre bírni a közömbösöket, de abban biztos vagyok, hogy aki elolvassa a könyvét, bizonyos értelemben már soha nem lesz ugyanaz az ember, mint korábban.