Főkép

Nehéz elhinni, de igaz: William Hjortsberg (született: 1941. február 23.) regénye 1978-ban született, ám még harminc évvel később, 2008-ban olvasva is kirázott tőle a hideg. Sőt, ha jobban belegondolok, amikor éppen nem fulladoztam a nyomasztó hangulattól, azt figyeltem, ahogy a hideg fel-le futkos a hátamon. Pedig láttam a regény alapján készült filmet, tehát volt elképzelésem arról, mire is számíthatok. Nos, amit kaptam, az minden várakozásomat felülmúlta.

Ennek nagy valószínűséggel köze van ahhoz a tényhez, hogy az Angyalszívben William Hjorstberg nem csupán fejet hajt a klasszikus hard-boiled irodalom előtt, de a noir típusú bűnügyi regényhez olyan hihetetlen könnyedséggel és arányérzékkel adagolja a misztikus szálakat, hogy azt tanítani kellene. Éppen ezért nem fér a fejembe az a sajnálatos tény, miszerint a regény nem csupán a legismertebb, de még az ismertebb irodalmi művek közé sem tartozik.

 

Attól meg egyenesen agyvérzés kerülget, hogy most már tudom: a filmet nem csupán rendezőként, de forgatókönyvíróként is jegyző Alan Parker nem csupán megváltoztatott ezt-azt (például a címet is, amivel már az elején jelezni kívánta, hogy nem szimpla adaptációról, hanem egyfajta újragondolásról van szó), de simán kiherélte a történetet. Ami azért annyira nem is probléma, hiszen így sokkalta nagyobb élményt jelent a regény, melyben egy tizenöt éve eltűnt slágerénekes után nyomozva a főszereplővel együtt merülünk alá a korabeli New York pusztulásra ítélt épületei és megkeseredett figurái közé, miközben magába szippant bennünket a vudu- és sátánista szertartások megállíthatatlan örvénye.

Miközben végigjárjuk a földi pokol különböző bugyrait, és szívünkben egyre nagyobb kétségbeeséssel nézzük a különös kegyetlenséggel elkövetett rituális gyilkosságok áldozatait, mintegy ellenpontként pedig lépten-nyomon Hjorstberg költői fantáziájának és kifinomult nyelvi humorának bizonyítékaiba botlunk. Ám legyenek ezek bármennyire zseniálisak, nem képesek visszarántani bennünket a valóságba, így menthetetlenül sodródunk a feneketlen mélység felé, ahonnan mindannyian érezzük, nincs visszaút. Csakhogy ez még nem minden. Hiszen menet közben Hjorstberg nem csak hogy egyetlen perc kegyelmet sem engedélyez, de olyan döbbenetes pofonnal vár minket az út végén, hogy szinte érezzük, ahogy a fal adja a másikat. Persze akik látták a filmet, azt gondolják, őket nem érheti meglepetés. Jelentem, érheti.

Kapcsolódó írás: Angyalszív (DVD)