Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beleolvasó - Tom Hanks: Különleges karakterek

Fülszöveg:

A többszörös Oscar-díjas színész, aki forgatókönyvíróként, rendezőként és producerként is kipróbálta már magát, néhány éve irodalmi igényű írásokat jelentet meg a The New York Times, a Vanity Fair és a The New Yorker hasábjain. Ez az első kötete, melyet világszerte nagy várakozás előz meg.
Közismert, hogy a színész rajong a régi, mechanikus írógépekért - mind a 17 történetben valamilyen módon megjelenik egy. Némelyikben főszereplő, más írásokban egyetlen utalás erejéig kerül elő ez a huszonegyedik században divatjamúlt régiségnek ható masina.
 
Részlet a könyvből:

Három kimerítő hét

 

1. NAP

 

Anna kijelentette, hogy csak egyetlen helyen találhatunk értelmes ajándékot MoDa részére, ez pedig a Régiségraktár, amely nem annyira ódon kincsek lelőhelye, inkább permanens bolhapiac a valahai Lux moziban. Mielőtt a Netflix meg az HBO és még 107 további szórakoztatóipari vállalkozás tönkre nem tette a Luxot, rengeteg órát töltöttem ebben a valaha tündöklő filmpalotában. Most nincs itt más, csak bolt hátán bolt, dugig olyasmivel, ami még elmegy régiségnek. Annával valamennyit szemügyre vettük.

MoDa arra készült, hogy letegye az amerikai állampolgári esküt, és ez pont olyan nagy szám volt nekünk, mint neki. Apám az 1970-es években pattant meg a kommunistáknak nevezett hatodrangú kelet-európai brigantik elől, Anna ősei pedig hajdanában csónakon eveztek át az Atlanti-óceán északi medencéjén, hogy magukévá tegyék az Újvilágban mindazt, ami szabad préda volt. Annáék családi legendája szerint ők fedezték föl Martha’s Vineyard szigetét.

Mohammed Dayax-Alpha nemsokára olyan amerikai lesz, mint az almáspite, úgyhogy valamilyen nosztalgiaholmit akartunk szerezni neki, patrióta szuvenírt, amivel új hazájának örökségét és életszemléletét közvetítjük neki. Gondoltam, erre a célra tökéletes lesz egy Radio Flyer-féle piros kiskocsi a második boltocskából.

– Ha majd amerikai gyerekei lesznek, továbbadja nekik – mondtam.

De Annának esze ágában sem volt megvenni az első ócskaságot, ami a kezünk ügyébe került. Úgyhogy vadásztunk tovább. Én vettem egy negyvennyolc csillagos amerikai zászlót az 1940-es évekből. Ez majd emlékezteti MoDát arra, hogy befogadó hazája folyamatosan építi tovább önmagát, hogy a jó polgároknak mindig lesz hely Amerika bőven termő mezején csakúgy, ahogy mindig elférnek új csillagok a piros-fehér sávok fölött. Anna rábólintott, de nem állt le a kereséssel, hátha talál sokkal különlegesebb ajándékot is. Neki valami egyedi kellett, amiből csak egy van, és kész. Három óra elteltével aztán úgy döntött, hogy a Radio Flyer mégsem olyan rossz ötlet.

Pont amikor a VW kisbuszommal kigurultunk a parkolóból, eleredt az eső. Lassan kellett hazavezetnem, mert az ablaktörlő lapátjaim olyan kopottak, hogy csíkot húznak a szélvédőn. A vihar késő estig sem állt el, ezért Anna nem ment haza, inkább nálam maradt, hallgatta anyám régi válogatáskazettáit (amiket átvettem CD-re), és nem szűnt meg vihogni Mama eklektikus ízlésén, ahogy a Pretenders után az O’Jays jött, aztán meg Taj Mahal.

Amikor megszólalt Iggy Poptól a Wild One, megkérdezte: „Nincs valamid az utóbbi húsz évből?”

Tépett disznóhúsos burritót sütöttem. Ő bort ivott, én sört. Begyújtott a Franklin-kandallómba, azt mondta, úgy érzi magát, mint egy pionír asszony a prérin. Ültünk a kanapémon, miközben leszállt az éj, és nem világított más, csak a tűz meg a hifitornyom hangerőkijelzője, ahogy zöldből narancsba, majd néha vörösbe szökkent. Sok mérföldre tőlünk villámfüggönyök villództak.

– Tudod, hogy ma vasárnap van? – kérdezte.

– Tudom – mondtam. – Én a pillanatban élek.

– Ezt csodálom benned. Eszes vagy. Gondoskodó. Annyira laza, hogy az már-már lustaságnak tűnik.

– A bóktól eljutottál a sértésig.

– Lustaság helyett mondhatok lankadtságot is. A lényeg, hogy kedvellek.

– Én is. – Azon gondolkoztam, vezet-e valahová ez a társalgás. – Te most lörtölsz velem?

– Nem – mondta Anna. – Ajánlatot teszek neked. Ez két teljesen különböző dolog. A flört: pecázás. Talán horogra akadsz, talán nem. Az ajánlat az első lépés az üzlet nyélbe ütése felé.

Az a helyzet, hogy Anna meg én a gimiből ismertük egymást. (Szent Antal, nem bentlakásos! Hajrá, keresztesek!) Nem jártunk, de ugyanazzal a bandával lógtunk, és tetszettünk egymásnak. Pár évnyi főiskola és további pár évnyi anyaápolás után kiváltottam az engedélyemet, és egy darabig eljátszottam, hogy ingatlanközvetítésből élek. Egy nap bejött az irodámba azzal, hogy helyiséget bérelne a graikai vállalkozásának, és az összes ügynök közül egyedül bennem bízik, mert egyszer jártam egy barátnőjével, és nem voltam vele szemét, amikor szakítottunk.

Anna még mindig nagyon csinos. Vékony, szálkásan izmos teste van, mint egy triatlonistának, mivelhogy régen az is volt. Egy napon át mutogattam neki a kivehető helyiségeket, de egyik sem kellett neki, számomra nemigen értelmezhető okokból. Látszott, hogy ugyanolyan pörgős, rámenős, mindenre ugró fajta, mint amilyen a Szent Antalban volt. Túlságosan is éles szemmel vette észre a legapróbb részleteket, kő kövön nem maradt utána, sem adat észrevétlenül, ellenőrizetlenül, feljegyzetlenül, vagy egyáltalán bármi a helyén, ha az cserére szorult. Felnőtt Anna kimerítő egy nő volt. Felnőtt Anna semmivel sem volt inkább az esetem, mint annak idején Tini Anna.

Elég furcsa, hogy ilyen jó barátok lettünk. Közelebbi kapcsolatba kerültünk, mint gyerekkorunkban. Én amolyan magamnak való, lusta dög vagyok, aki képes átaszalni magát az egész napon úgy, hogy közben egy percet sem érez elpazarolt időnek. Sőt, amint eladtam anyám házát, és leparkoltam a pénzt mindenféle befektetésekben, hagytam a fenébe a kamu vállalkozásomat, és belesüppedtem az Elképzelhető Legjobb Életbe. Elég nekem pár kosár szennyes meg egy hokimeccs az NHL csatornán, és egész délután elvagyok. De amíg én a színes meg fehér ruhákkal vacakoltam, Anna begipszkartonozta a padlásterét, elkészítette az adóbevallását, a saját házi száraztésztáját, és elindított egy ruhabörzét az interneten. Éjféltől hajnalig alszik megszakításokkal, hol mélyen, hol nem annyira, és mégis van energiája, hogy végigszáguldja a napot. Én addig alszom, ameddig csak lehet, és olyankor halott vagyok a világ számára, emellett minden délután fél háromkor ledőlök szunyálni.

– Akkor én most megcsókollak – mondta Anna, és így is tett.

Ilyet még sohasem csináltunk, legfeljebb a rövid ölelések kísérőjeként egy-két puszit adtunk egymásnak. Azon az éjszakán egy egészen új Anna-változatot ajánlott nekem, és én összezavarodtam, befeszültem.

– Nyugi már – suttogta. Karjával átfonta a nyakamat. Baromi jó illata volt, a szájának boríze. – Sábát van. A pihenés napja. Ez most nem munka lesz.

Újra csókolóztunk, ezúttal már összeszedett és befektetésre kész résztvevő voltam. Átkaroltam, szorosan magamhoz húztam. Összesimultunk, ellazultunk. Megtaláltuk egymás nyakát, aztán visszajutottunk egymás szájához. Lassan egy éve, hogy nem csókolóztam így nővel, amióta Gonosz Barátnőm, Mona nemcsak hogy dobott, de még a pénzt is kilopta a tárcámból (problémás eset volt, de csókolni, azt mesésen tudott).

– Ez az, bébi – sóhajtott Anna.

– Sábát sálom – sóhajtottam válaszként. – Ezt már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennünk.

– Szerintem nem ártana most egy kis bőr-bőr kontaktus – suttogta Anna. – Vetkőzz le!

Úgy is tettem. Amikor ő is levetkőzött, nekem végem volt.

 

2. NAP

 

Hétfőn a reggelim hajdinapalacsintából, füstölt kolbászból, egy hatalmas tál erdei gyümölcsből és főzött kávéból állt. Anna inkább azt a herbateát választotta, amit réges-rég eldugtam a spejz mélyére, meg egy parányi tálka diófélét, amit bárddal aprított fel. Leszámolt nyolc szem kék áfonyát, ezzel tette teljessé a reggelijét. Nem lenne helyes, ha azt mondanám, hogy anyaszült meztelenül reggeliztünk, mert még azt hihetnék, hogy nudisták vagyunk, a helyzet inkább az, hogy a legcsekélyebb szemérmesség nélkül zuhantunk ki az ágyból.

Miközben öltözködött, munkába készülve, odaszólt nekem, hogy beiratkoztunk egy búvártanfolyamra.

– Tényleg? – kérdeztem.

– Aha. Oklevelünk is lesz – mondta. – És szükséged lesz edzőcuccokra. Futócipőre, dzsoggingra. Menj el a Foot Lockerbe az Arden plázában, utána gyere át az irodámba, megebédelünk. Hozd el MoDa kiskocsiját és zászlóját, ott majd becsomagoljuk.

– Oké – mondtam.

– Este vacsorát főzök otthon, megnézünk egy dokumentumfilmet, aztán az én ágyamban folytatjuk, amit ma éjjel a tiédben csináltunk.

– Oké – mondtam ismét.

3. NAP

 

Végül az lett, hogy Anna elcipelt a Foot Lockerbe, felpróbáltatott velem öt különböző cipőt (egy cross traininghez valónál kötöttünk ki), valamint négyféle melegítőnadrágot és felsőt (maradtunk a Nike-nál). Aztán megvettük a kaját és innivalót a partihoz, amit Anna akart rendezni MoDának. Közölte, hogy erre a bulira csak az én házam alkalmas.

Dél körül MoDa egyike volt annak az ezerhatszáz állampolgárság-várományosnak, aki a sportaréna küzdőterén állva fölemelt jobbal hűséget esküdött Amerikának – egy az új állampolgárok közül, akik majd őrzik, óvják és védelmezik az Egyesült Államok alkotmányát, amelyet immáron ugyanúgy a sajátjuknak érezhettek, mint az elnök. Steve Wong, Anna meg én a lelátón ültünk, néztük a bevándorlók özönének honosítását – az emberi világ valamennyi elképzelhető bőrszíne felvonult előttünk. Csodálatos volt a látvány, mindhárman meghatódtunk, de leginkább Anna. Arcát odaszorította a mellkasomhoz, és zokogott.

– Annyira… annyira… gyönyörű – mondta egyre csak hüppögve. – Istenem… úgy imádom… ezt az országot.

MoDa barkácsáruházi kollégái, akiknek sikerült elkérniük magukat a munkahelyükről, rengeteg céges diszkontáron vett amerikai zászlót hoztak a házamba. Steve Wong beállított egy karaokegépet, és rábeszéltük MoDát, hogy olyan dalokat énekeljen, amelyeknek a szövegében előfordult az „Amerika” szó. American Woman. American Girl. A Spirit of America című Beach Boys-szám tulajdonképpen egy versenyautóról szól, de azért elénekeltettük vele azt is. A Radio Flyert hűtőkocsinak használtuk, a negyvennyolc csillagos zászlót pedig hatan tűztük ki, mint a tengerészgyalogosok az Iwo Dzsima-i fotón. MoDa volt az, aki a sorban legelöl áll, beroggyantott térddel.

Sokáig tartott a parti, végül már csak négyen maradtunk, néztük a holdkeltét, és hallgattuk, ahogy suhog a lobogónk és csattog a rúdján. Éppen kinyitottam egy újabb sört, ami a jéglatyakban hűlt, amikor Anna kivette kezemből a dobozt.

– Lassan, bébi – mondta. – Szükséged lesz minden erőnlétedre, ha majd ez a kettő is hazament.

Egy órával később Steve Wong és MoDa is elindult, az Egyesült Államok új polgára az a Horse with No Name című dalt énekelte (az America zenekartól). Mihelyt Steve kocsija elhagyta a felhajtót, Anna kézen fogott, és a hátsó kertbe vezetett. Párnákat tett le a puha fűbe, azokra feküdtünk, és csókolóztunk, aztán, ugye, próbára tettük az erőnlétemet.

 

4. NAP

 

Anna mindig fut, valahányszor bele tud szuszakolni pár mérföldet negyven percbe. Ezt a szokását a következőkben rám erőszakolja. Elvitt magával az egyik útvonalára, föl a Szépkilátóig és vissza, majd rám szólt, hogy nyomás. Mondta, hogy ő majd elhúz, és amikor lefelé jön, találkozunk, hiszen úgysem tudok lépést tartani vele.

Nálam a testedzés fakultatív dolog. Néha elbringázok a Starbucksig az öreg agyváltósomon, vagy játszom pár menet frizbigolfot (valamikor régen tagja voltam a helyi klubnak). Azon a reggelen viszont a domboldali földúton zakatoltam fölfelé, s Anna úgy megelőzött, hogy nem is láttam, a lábamat törte az edzőcipőm (emlékeztető magamnak: fél számmal nagyobbat kell venni). A vérem addig ismeretlen dühvel száguldozott föl-le a testemben, vállam és nyakam megfeszült, a fejem lüktetett. Amikor Anna lefelé robogott a Szépkilátótól, odatapsolt nekem. – Pazar vagy, bébi! – kiáltotta, ahogy elfutott mellettem. – Elsőre nagyon jó!

Megfordultam, hogy utána eredjek.

– Ég a combom, mint a tűz!

– Még lázadozik – szólt hátra. – De majd megadja magát!

Amíg zuhanyoztam, Anna átrendezte a konyhámat. Úgy ítélte meg, hogy nem abban a szekrényben tartom a lábasokat és a fedőket, amelyikben kéne, és megkérdezte, miért van az evőeszközös fiókom olyan messze a mosogatógéptől? Nem jutott eszembe semmilyen válasz.

– Kapjuk össze magunkat! Nem késhetünk el az első búvárleckéről.

A búváriskolának nedves gumi- és klóros uszodavízszaga volt. Kitöltöttük az űrlapokat, és megkaptuk a munkafüzeteket tanulmányozásra, valamint a tantermi órabeosztást és a nyílt vízi vizsgák választható időpontjait. Anna rábökött egy vasárnapra, mostantól négy hétre, és lefoglalta a kikötőállást a kishajónak.

Aztán elmentünk a Viva Verde Salad Caféba, ahol salátát ettünk salátakörettel, ami után szerettem volna hazamenni, szundítani egyet. De Anna azt mondta, elkelne a segítségem, mert át akarja rendezni a házát, amit már régóta halogatott. Ez épphogy igaz volt, már-már hazugság. Valójában azt akarta, hogy segítsek újratapétázni a folyosót és a dolgozószobáját, ami azt jelentette, hogy nekem kellett kicipelnem a számítógépét, nyomtatóját, szkennereit és grafikus perifériáit, aztán teljesíteni az utasításait egész délután.

Aznap én már nem jutottam haza. Nála vacsoráztunk – vegetáriánus lasagnát zöldségkörettel – és megnéztünk egy filmet a Netflixen, amely okos nőkről és a hülye pasijaikról szólt.

– Figyeld már, bébi! – mondta Anna. – Ez rólunk szól. – Azzal elvihogta magát, és belenyúlt a gatyámba, még egy csókkal se fárasztotta magát. Mármost vagy én voltam a legszerencsésebb férfi a világon, vagy csak palira vett. Amikor hagyta, hogy én is benyúljak a bugyijába, még mindig nem tudtam eldönteni a kérdést.

 

5. NAP

 

Annának az irodájában kellett dolgoznia. Öt alkalmazottja van: négy praktikus nő meg egy tanulmányi nehézségekkel küzdő gimis lányból lett gyakornok. Tavaly megcsípett egy üzletet, leszerződött egy tankönyvkiadó graikusának, ez állandó munkát jelentett, de unalmas volt, mint a megélhetési tapétázás. Mondtam neki, hogy mennék haza.

– Miért? – kérdezte. – Ma nincs is semmi dolgod.

– Futnék egy komolyat – feleltem, ez a pillanat hevében jutott eszembe.

– Hajrá, bébi! – mondta.

Hazamentem, fölvettem az edzőcipőmet, aztán körbekocogtam a környéket. Mr. Moore, a nyugdíjas zsaru, aki kertszomszédom volt, meglátott, ahogy arra futok, és kikiabált.

– Mi a fene történt magával?

– Egy nő – kiabáltam vissza, és ez nemcsak hogy igaz volt, de jól is esett kimondani. Amikor az ember a szíve hölgyére gondol, és alig várja, hogy elmesélhesse neki, hogyan futott negyven percet, hát, haver, akkor bizony a Barátnős Emberek Világában vagyunk.

Igen. Volt egy barátnőm. A barátnő megváltoztatja a férfiembert tetőtől talpig, az edzőcipőjétől a frizurájáig (másnap vágta le Anna a hajamat, a fodrászom szeme láttára) – esedékesek voltak már a változások. A szerelmi adrenalintól becsapva tovább futottam, mint ameddig a testem bírta volna.

Anna éppen akkor telefonált, amikor lemondtam a délutáni alvásról, mert a vádlim olyan kemény lett, mint egy teli sörösdoboz. Mondta, hogy menjek át az akupunktőréhez, felhívja, és megbeszéli, hogy azonnal fogadjon.

A Keleti-völgy Wellness Oázisa egy mélygarázzsal ellátott minipláza-irodaházban kapott helyet. A szervokormány nélküli VW-buszommal komoly fizikai próbatételt jelentett lekanyarogni a csigarámpán. Az agyamat pedig az merítette le, hogy megpróbáltam eligazodni a liftek sokasága között. Amikor végre megtaláltam a 606-W rendelőt, kitöltöttem egy ötoldalas wellness-kérdőívet a szökőkút mellett ülve, amelynek elektromos szivattyúja zajosabb volt magánál a vízcsobogásnál.

„Elfogadod a vizualizáció módszerét?” Persze, miért ne? „Nyitott vagy az Irányított meditációra?” Miért, kinek árt az? „Indokold meg, mi késztetett arra, hogy hozzánk fordulj kezelésért! Kérünk, adj konkrét választ!” A barátném mondta, hogy járuljak elétek az én fáradt, szegény, görcsbe rándult lábizmommal, hogy visszanyerje szabadságát, amelyre úgy sóvárog.

Odaadtam a válaszokat, és vártam. Végül megjelent egy fehér köpenyes ember, és bevitt a kezelőbe. Miközben alsónadrágra vetkőztem, átolvasta a válaszaimat.

– Anna azt mondta, a lábaddal bajlódsz – mondta. Már három éve szurkálta Annát.

– Ja – mondtam. – A vádlimmal, egyéb lázongó izmok mellett.

– Ezek szerint – mondta, megpaskolva a papírjaimat – Anna a barátnőd.

– Új fejlemény – tájékoztattam.

– Sok szerencsét! Feküdj hasra! – Miután belém szúrta a tűit, az egész testem bizseregni kezdett, és a lábikrám fékezhetetlenül rángott. Mielőtt kiment a kezelőből, egy ósdi zeneládán elindított egy CD-t, hogy vezessen a meditációmban. Egy női hang azt mondta, ürítsem ki az elmémet, és gondoljak egy folyóra. Mondjuk, igyekeztem úgy fél órán át, miközben szerettem volna elaludni, de nem ment, mert tűk álltak ki belőlem.

Anna a házamban várt levélzöldségekből, magvakból és földszínű rizsből készült vacsorával. Utána olyan keményen masszírozta meg a lábamat, hogy kínomban pofákat vágtam. Később azt mondta, hogy egyetem óta nem szeretkezett öt egymás utáni éjszakán, de most megpróbálja.

 

6. NAP

 

5:45-re állította be az ébresztőt a telefonján, mert sok elintéznivalója volt. Engem is felköltött, engedélyezett egy csésze kávét, de mást nem, aztán fölvetette velem a futószerkómat.

– Még fáj a vádlim – mondtam neki.

– Csak bemeséled magadnak, hogy fáj – felelte.

– Nem akarok ma reggel futni – fanyalogtam.

– Nyaival tele a padlás – mondta, és hozzám vágta a futónadrágomat.

Hideg és ködös volt a reggel.

– Tökéletes idő az útdaráláshoz – közölte Anna. Rákényszerített, hogy leutánozzam a húszperces nyújtógyakorlatát ott helyben, a kocsibejárómon. A mobilján beállított egy stoppert, ami harminc másodpercenként csilingelt. Huszonnégy különböző testhelyzetet kellett tartanom, mindegyik más-más ínt vagy izmot nyújtott meg, mindegyiktől rángott az arcom, mindegyiktől hangosan káromkodtam, és majd’ elájultam.

– Szép volt, bébi! – mondta. Azán elmagyarázta, milyen kört fogunk futni a szomszéd utcákban, ő kétszer, én egyszer. Mr. Moore éppen a reggeli újságért ment ki az előkertjébe, amikor arra loholtam.

– Az a maga nője volt, aki egy perce erre szaladt? – kiabált ki nekem. Annyira lihegtem, hogy csak egy bólintásra futotta. – Mi a fenét eszik magán?

Pár perccel később Anna lekörözött, és elhaladtában rácsapott a fenekemre.

– Hajrá, bébi!

Hazaértem, beálltam a zuhany alá, és amikor ő is megjött, csatlakozott hozzám. Jó nagyot csókolóztunk, és megtapiztuk egymást az összes csodás helyen. Eligazított, hogyan dörzsöljem le a hátát, majd kiadta az utasítást, hogy menjek be az irodájába ebédre, utána együtt tanulunk a búvármunkafüzetből. Én még csak az első néhány oldalt olvastam el. Ő már túl volt a felén. Gőzöm se volt, hogy honnan kerített időt erre.

A délutánt az irodájában lézengtem végig, tesztkérdéseket töltöttem ki búvárfelszerelésekről és használatukról, átpörgettem pár ingatlanajánlatot (még mindig elbabrálok néha a témával), és megpróbáltam szórakoztatni a graikai feladataik fölé görnyedő nőket. Hiába. Ezalatt Anna lebonyolított egy hosszú konferenciahívást valamilyen ügyféllel a texasi Fort Worth-ből, megtervezte az új címlapokat egy tankönyvsorozathoz, átnézte pár leadott munkájuk korrektúráját, segített a tanulási nehézségekkel küzdő gyakornoknak a geometriaházijában, átrendezett egy tárolószekrényt, és végigolvasta a búvártananyag második felét, holott még a legelső elméleti órát sem tartották meg.


ekultura.hu - 2017. december 11.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Tom Hanks)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!