Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beleolvasó - Vince Flynn: Amerikai bérgyilkos

Fülszöveg:

Mitch Rapp CIA-ügynök nem volt mindig az elit egység tagja... Fiatalon sikeres atlétaként élte a boldog amerikaiak életét, amíg a Pan Am 103-as járata fel nem robbant a skóciai Lockerbie fölött, kétszázhetven halálos áldozatot követelve. A gép fedélzetén utazott a szerelme is, és ez a tragédia mindent megváltoztatott.
Rapp személyes bosszút esküszik a tettesek ellen, és a CIA kötelékébe lépve szívós munkával halálos fegyverré képezi magát, aki nem ad és nem kér kegyelmet a nemzetközi terroristák elleni harcban. A küldetései során eljut Isztambulba, majd Hamburgba is, de végül minden nyom a Közel-Keletre, Bejrútba vezet, ahol Rapp élete legnagyobb kihívásával szembesül, amikor bajtársait túszul ejtik a
radikális iszlám harcosok...
 
Részlet a regényből:

Előjáték

Libanon, Bejrút

 

Mitch Rapp saját képmását bámulta a poros, törött tükörben, és komolyan megkérdőjelezte a saját józan eszét. Nem remegett, és nem izzadt a tenyere. Nem volt ideges. Mindössze hideg fejjel mérlegelte a saját képességeit és a siker esélyét. Még egyszer átvette a tervet az elejétől a végéig, és megint csak arra jutott, hogy minden valószínűség szerint durva verés, kínzás és talán halál vár rá, de még ezekkel a kilátásokkal a mérlegen sem tudta rávenni magát, hogy meghátráljon. Ez a tény pedig egyenesen újra a szellemi épségéről imént feltett kérdéséhez vezetett. Milyen ember tenne ilyesmit önként? Rapp egy hosszú pillanatig eltöprengett ezen, aztán úgy döntött, ezt a kérdést majd valaki másnak kell megválaszolnia.

Úgy tűnt, mindenki más helyénvalónak találta, hogy semmit se tegyen, Rapp azonban a természetéből fakadóan képtelen volt tétlenül ülni. Két kollégáját ragadta el Bejrút utcáiról egy Iszlám Dzsihád nevű mocskos kis szervezet. A csoport a Hezbollah emberrablásra, kínzásra és öngyilkos merényletekre szakosodott ága volt. A dzsihádisták nyilvánvalóan már hozzá is fogtak két új foglyuk kihallgatásához. Elképzelhetetlen fájdalomnak fogják kitenni a két férfit, és ezt egészen addig folytatják majd, míg meg nem szerzik, amit akarnak.

Ez volt a kegyetlen valóság, és ha a kollégái mással áltatták magukat, az csak azt jelentette, hogy tudatosan vagy tudat alatt a kényelmesebb megoldást választották. Miután egy egész napon át nézte, hogy épp azok az emberek nem tettek semmit, akik azt mondták, megoldják a helyzetet, Rapp úgy döntött, a saját kezébe veszi a dolgot. Lehet, hogy az aktakukacok és a külügy emberei Washingtonban hagyták volna, hogy a dolgok a maguk természetes medrében folyjanak, ám Rappet nem ilyen fából faragták. Túl sok mindenen ment már keresztül ahhoz, hogy egyszerűen feladja az álcáját, emellett pedig ott volt még az a tisztességgel, a harcosok becsületkódexével kapcsolatos „apróság”, ami nem hagyta nyugodni. Ezekkel a fickókkal járta meg a poklokat. Az egyiket tisztelte, nagyra becsülte és kedvelte is. A másikat tisztelte, nagyra becsülte és utálta. Erős volt a késztetés, hogy tegyen valamit – bármit – a megmentésükért. Azok odaát Washingtonban talán képesek leírni az arctalan kémeket háborús veszteségként, de azok számára, akik együtt voltak a lövészárokban, ez azért kissé személyesebb ügy volt. A harcosok nem szívesen hagyják meghalni a társaikat az ellenség kezében, mert titokban mindnyájan tudják, hogy egy nap könnyen ők is ebben a helyzetben találhatják magukat, és akkor biztosan azt remélik majd, hogy a hazájuk mindent megtesz a megmentésükért, ami csak a hatalmában áll.

Rapp töredezett képmását vizsgálgatta, sűrű, fésületlen, fekete haját és szakállát, olajbarna bőrét és már-már feketének tűnő szemét. Nyugodtan mászkálhatna az ellenség sorai között anélkül, hogy akár csak egy gyanakvó pillantást is vetnének rá, de ez a helyzet hamarosan megváltozik, ha nem tesz valamit. A kiképzésére gondolt, és mindarra, amit feláldozott. Az egész akció nyilvánosságra kerülne, ami egyúttal az ő terepen végzett munkájának a végét is jelentette volna. Beültetnék valami íróasztal mögé odaát Washingtonban, és ott rohadna a következő huszonöt évben. Azzal a marcangoló érzéssel kelne reggelenként, és feküdne le éjszakánként, hogy tennie kellett volna valamit – bármit. És végső soron töketlen viselkedésével egész életére kasztrálná magát. Rapp összerezzent a gondolatra. Könnyen lehet, hogy kissé őrült volt, de elég görög tragédiát olvasott ahhoz, hogy megértse: ha ezzel az önváddal kellene leélnie az életét, végül biztosan egy elmegyógyintézetben kötne ki. Nem, gondolta, nem adja fel harc nélkül.

Bólintott a tükörképe felé, és mély lélegzetet vett, mielőtt az ablakhoz lépett volna. Rapp finom mozdulattal elhúzta az elrongyolódott függönyt, és lenézett az utcára. Az Iszlám Dzsihád két közkatonája még mindig az út túloldalán állt, hogy rajta tartsák a szemüket az eseményeken. Rapp elejtett néhány megjegyzést a környéken azzal kapcsolatban, hogy mire készül, ezek pedig alig egy órával azután jelentek meg, hogy a hetedik százdollárosát egy szolgálatkész helyi kereskedő kezébe nyomta. Rapp fontolgatta, hogy az egyik nyomorultat esetleg megöli, a másikat meg kihallgatja, de tudta, hogy az ügynek olyan gyorsan híre kelne, hogy a kollégáit vagy elszállítják, vagy megölik, mielőtt a megszerzett információ alapján lépni tudna. Rapp a fejét csóválta. Nem volt mit tenni. Csak egy lehetséges út kínálkozott, és nem volt értelme tovább húzni, amit így is, úgy is meg kellett tennie.

Gyorsan lefirkantott egy üzenetet, és a sarokban álló asztalkán hagyta. Magához vette a napszemüvegét, a térképet, egy nagy köteg készpénzt, és az ajtó felé indult. A lift nem működött, így gyalog tette meg a négy lépcsőfordulónyi utat az előtérig. Az új fickó a recepciós pult mögött rettentően idegesnek tűnt, amiből Rapp arra következtetett, hogy valaki már beszélt vele. Folytatta az útját az ajtón át, ki a ragyogó napfénybe. A térképet a nap ellen a feje fölé tartotta, míg végignézett az utcán. Úgy tett, mintha napszemüvege mögül nem vette volna észre az Iszlám Dzsihád két emberét. A térképébe temetkezve jobbra fordult, és kelet felé indult.

Alig jutott el félutcányira, idegrendszere máris egyre kétségbe­ejtőbb vészjelzéseket kezdett küldeni az agyának. Minden önuralmára szüksége volt, hogy felül tudja írni a kiképzése során tanultakat és a több millió éves túlélési ösztönt, amely mint egy kód épült be az emberi agyba. Előtte ismerős fekete autó parkolt az utca túloldalán. Rapp, figyelmen kívül hagyva a volánnál ülő fickót, lefordult egy keskeny mellékutcába. Alig harminclépésnyire egy vészjósló kinézetű férfi ácsorgott egy bolt előtt. Kinyújtott bal lábával szilárdan a járdán állt, a jobbot pedig behajlítva az épület falán nyugtatta. A nagydarab férfi a falnak támaszkodva mélyet szívott a cigarettájából. Poros, fekete nadrágjával és hónaljánál izzadságfoltos, fehér ingével valahogy ismerősnek tűnt Rappnek.

Kettejüket leszámítva az utca kihalt volt. A véres polgárháború túlélői kiszagolták a veszélyt, és bölcsen úgy döntöttek, hogy otthonaikba húzódva várják ki a reggeli közjáték végkifejletét. A léptek a háta mögül úgy visszhangoztak, mintha a súlyos cipők egy üres katedrális kövezetén koppantak volna. Rapp hallotta, hogy követői gyorsabb tempóra váltottak. Felzúgott egy autó motorja. Nyilván a fekete BMW volt az, amit az imént kiszúrt. Rapp érezte, hogy minden lépéssel közelebb kerülnek hozzá. Az agya növekvő sebességgel vette sorra a lehetséges forgatókönyveket, kiutat keresve a küszöbönálló katasztrófából.

Már nagyon közel voltak. Rapp érezte jelenlétüket. Az előtte álló nagydarab fickó a földre dobta a cigarettáját, és valamivel nagyobb ruganyossággal, mint Rapp kinézte volna belőle, ellökte magát az épület falától. Ezt az információt elraktározta. A férfi rámosolygott, és előhúzott egy bőrrel borított ólmosbotot a zsebéből. Rapp elejtette a térképet, és meglepetést színlelve sarkon fordult, mintha menekülni próbálna. A két férfi éppen ott állt, ahol gondolta, fegyverrel a kezükben. Az egyik Rapp fejére, a másik a mellkasára célzott.

A kocsi felcsapódó csomagtartóval és kivágódó jobb első ajtóval csikorogva állt meg éppen mellette, a jobb oldalon. Rapp tudta, mi következik. Behunyta a szemét, és összeszorította az állkapcsát, ahogy az ólmosbot végigvágott a tarkóján. Rapp előrebukott, és önszántából a két fegyveres férfi karjaiba esett. A lábait bénultan lógatta; a két férfi küzdött a súlyával. Érezte, ahogy a nagydarab fickó karjai a mellkasa köré kulcsolódnak, és talpra rántják. A kilenc milliméteres Berattáját kihúzták az övéből, majd a kocsi csomagtartójához vonszolták. Rapp fejjel előre, tompa puffanással landolt. A testét kétrét hajtva betuszkolták, és rácsapták a csomagtartó fedelét.

A motor felbőgött, és a hátsó kerekek kipörögtek az utcát borító homok- és porrétegen, míg végül aszfaltot értek. Ahogy a kocsi kilőtt, Rapp hátravágódott. Lassan résnyire nyitotta a szemét, és ahogy számította, teljes sötétségben találta magát. A feje kissé lüktetett az ütés erejétől, de nem volt vészes. Az arcán nem látszott félelem, az agyában pedig nyoma sem volt a kétségnek. Csak egy apró mosoly játszott a szája körül, ahogy végiggondolta tervét. A félrevezető információmorzsák, amiket az előző nap elszórt, idecsalták őket, épp, ahogy remélte. Fogvatartóinak fogalmuk sem volt foglyuk valódi szándékáról, és ami még ennél is fontosabb, semmit sem sejtettek a brutális erőszakról, amit rájuk készült szabadítani.

 

I. RÉSZ

1. fejezet

Dél-Virginia (Egy évvel korábban)

 

Mitch Rapp levette a kendőt a szeméről, és függőleges pozícióba állította az autó ülését. A barna Ford Taurus végigzötyögött a keréknyomokkal szabdalt murvás úton, kerekei nyomán dupla porfelhő kavargott a forró augusztusi levegőben. A szemét takaró kendőre elővigyázatosságból volt szükség, ha esetleg elbukna, ami Rappnek távolról sem állt szándékában. Kinézett az ablakon az utat szegélyező, sűrűn nőtt fenyőfák alkotta falra. A ragyogó napfény ellenére sem látott beljebb tíz méternél a fák és az aljnövényzet sötét labirintusába. Gyerekfejjel az erdőt mindig hívogató közegnek találta, ezen a délutánon azonban volt benne valami határozottan vészjósló.

Baljós érzések térítették el a gondolatait, és olyan irányba száguldottak vele, amerre nem akarta követni őket. Legalábbis ezen a délutánon nem. Mégis ráncok jelentek meg a homlokán, ahogy arra gondolt, vajon hány ember halhatott meg ebben az erdőben, és itt nem azokra gondolt, akik sok évvel ­azelőtt a polgárháborúban estek el. Nem, gondolta, próbálva teljesen őszinte lenni magával. A halál túlságosan tágan értelmezhető szó erre. Nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy az illetőket pusztán valamiféle baleset érte, ez a megfogalmazás pedig csak egy kényelmes megoldás volt a rá váró helyzet komolyságával való szembenézés elkerülésére. A kivégzés lényegesen találóbb kifejezés volt. Azokat az embereket, akikre ő gondolt, bevezették ebbe az erdőbe, tarkón lőtték, majd egy frissen ásott lyukba dobták, és senki sem hallott felőlük többé. Ez volt az a világ, amibe Rapp éppen belépni készült. És tökéletesen elégedett volt a döntésével.

Egy csöppnyi kétely mégis valahogy bekúszott az agyába, és habozásra késztette. Rapp egy pillanatig viaskodott ellene, aztán visszatuszkolta agya legrejtettebb szegletébe. Nem ez volt a megfelelő időpont a tépelődésre. A kérdést már alaposan körüljárta. Minden elképzelhető szempontból megvizsgálta, mióta a titokzatos nő belépett az életébe. Furcsa módon valahogy már attól a pillanattól fogva tudta, hová vezet ez az egész, amikor tekintete először találkozott a nő józan, átható pillantásával.

Szinte várta, hogy valaki egyszer csak megjelenik, bár Rapp ezt sohasem mondta el a nőnek. Ahogy azt sem, hogy csak úgy képes megküzdeni élete szerelmének elvesztésével, ha bosszút áll érte. Hogy minden áldott este elalvás előtt az arctalan emberek hálózatára gondolt, akik kitervelték a Pan Am 103-as járatának felrobbantását, és hogy már akkor látta magát, amint egy távoli hely felé tart, amely nem sokban különbözik attól az erdőtől, amelyben most találta magát. Az egész logikusnak tűnt számára. Az ellenséget el kell pusztítani, Rapp pedig szíves-örömest magára vállalta ezt a feladatot. Tudta, hogy mi áll előtte. Ki fogják képezni, hogy – akár az acél a fenés és az edzés során – egy precíziós, tökéletes fegyverré váljon, és aztán levadássza őket. Minden egyes arctalan terroristát, aki közreműködött az ártatlan civilek meggyilkolásában azon a hideg decemberi éjszakán.

Az autó lassított, és ahogy Rapp felnézett, egy rozsdás karámkaput pillantott meg, rajta súlyos lánc és egy lakat. Rapp gyanakodva vonta össze sötét szemöldökét.

A nő a volán mögül rápillantott.

– Talán valami modernebb technikára számított? – kérdezte.

Rapp némán bólintott.

Irene Kennedy üresbe tette a sebváltót.

– A látszat néha csal – mondta. Kinyitotta az ajtót, és kiszállt a kocsiból. Fülelt, ahogy a kapuhoz ment. Egy pillanattal később meghallotta a jobb első ajtó kattanását, és elmosolyodott. Mindenféle kiképzés nélkül jó döntést hozott. Már az első találkozásukkor nyilvánvaló volt, hogy ő más, mint a többi. A férfi életének minden részletét megvizsgálta, és hónapokon át messziről figyelte őt. Kennedy különlegesen jól végezte a munkáját. Módszeres volt, szervezett és türelmes. Emellett pedig fotografikus memóriával rendelkezett.

Kennedy ebben a világban nőtt föl. Az apja a belügyminisztériumban dolgozott, és iskoláit javarészt a tengerentúlon végezte, ahol az amerikaiakat nem mindig látták szívesen. Az éber figyelem ötéves korától része volt a napi rutinjának. Míg más szülők azon aggódtak, hogy gyerekük az úttestre téved, és elüti egy autó, addig Kennedy szüleit inkább az foglalkoztatta, vajon találnak-e bombát az autójuk alatt. Beleivódott, hogy folyamatosan figyelje a környezetét.

Amikor Kennedy végül bemutatkozott Rappnek, a férfi egy hosszú pillanatig fürkészte, aztán megkérdezte, hogy miért követte őt. Rapp akkor mindössze huszonkét éves volt, és semmiféle formális kiképzésben nem részesült. Ha Kennedynek volt egyáltalán gyenge pontja, az az improvizációs készsége lehetett. Szerette jó előre megtervezni a dolgokat, és minthogy ennyire alapos volt, amikor végül lépett, feltételezte, hogy az újoncnak fogalma sem volt róla, hogy megfigyelte. Több tucat embert beszervezett már, de ez volt az első alkalom, hogy lebukott. Kennedyt annyira váratlanul érte a kérdés, hogy válasz helyett dadogni kezdett. Valójában az újoncnak kellett volna kétségbeesetten próbálkoznia, hogy megértse, mi történik vele. Az, hogy Rapp felismerte, nem volt része a tervnek.

Később, a motelszobájában, Syracuse közelében visszapörgette az elmúlt nyolc hónap minden mozzanatát, hogy kiderítse, hol hibázott. Három óra és tizenhét oldalnyi jegyzetelés után még mindig képtelen volt megtalálni a hibát. Végül csalódottan és kelletlen csodálatot érezve a férfi iránt arra jutott, hogy Rapp képes volt hihetetlenül pontos képet alkotni a környezetéről. A férfi aktáját a kupac tetejére rakta, és merész lépésre szánta el magát. Ahelyett, hogy a megszokott embereit alkalmazta volna, megkeresett egy céget, amelyet visszavonult kémek vezettek. Az apja régi barátai voltak, akiknek az volt a specialitásuk, hogy papíron semmiféle nyomot nem hagyva intézték el a rájuk bízott feladatot. Megkérte őket, hogy vessenek egy objektív pillantást Rappre, hátha neki elkerülte valami a figyelmét. Két héttel később jelentkeztek egy összefoglalóval, amitől Kennedynek végigfutott a hideg a hátán.

Kennedy a jelentéssel egyenesen a főnökéhez, Thomas Stans­fieldhez sietett. A férfi még az iratköteg felénél sem tartott, és már sejtette, mire készül Kennedy. Amikor végzett, lassan becsukta a fiatal Mitch Rapp öt centi vastag életrajzát, és megkérte a nőt, hogy érveljen mellette. Kennedy tömören és lényegre törően fogalmazott, de Stansfield így is felhívta a figyelmét, milyen potenciális buktatókat és nyilvánvaló veszélyeket rejt a kiképzés első lépéseinek átugrása. Kennedy homlokegyenest ellentétes véleményen volt. A játszma megfordult. Ezt maga Stansfield is sokszor emlegette. Nem ülhetnek a babérjaikon csak a védekezésre koncentrálva, és ebben az egyre szövevényesebbé váló világban szükségük van egy sebészi pontosságú fegyverre, amely felülmúl bármilyen irányított lövedéket vagy nagy hatótávolságú rakétát. Minthogy Stansfield éveket töltött a terepen, azt is tudta, hogy ennek az illetőnek különösen autonómnak kell lennie. Olyasvalakinek, aki – amennyire ez lehetséges – nem szerepel semmiféle hivatalos nyilvántartásban.

Kennedy felsorolt még nyolc arra vonatkozó érvet, hogy miért tartja a fiatalembert tökéletes jelöltnek. Logikus érvei mellett azonban ott volt még az egyszerű tény is, hogy valahol el kellett ­kezde­niük. Stansfield értékelése szerint ebbe a vállalkozásba már vagy öt évvel azelőtt bele kellett volna vágniuk, így egy nagy sóhajjal és a jó szerencsében bizakodva a továbblépés mellett döntött. Azt mondta Kennedynek, hogy tekintsenek el a normál kiképzéstől, és vigye Rappet az egyetlen ismert emberhez, aki elég őrült ahhoz, hogy azzá érlelje a zöldfülű újoncot, amire szükségük volt. Ha túléli a hat hónapos kiképzést Stan Hurley kezei között, akkor lehetséges, hogy tényleg ő az a fegyver, akit kerestek. Mielőtt Kennedy távozott volna, Stansfield figyelmeztette, hogy semmisítsen meg minden iratot. El kell pusztítani minden egyes aktát, a megfigyelés során készült fényképeket és felvételeket, amelyek bármilyen módon is hozzájuk köthetik Rappet.

Kennedy behajtott a területre, és megkérte Rappet, hogy zárja be a kaput mögöttük. Rapp engedelmeskedett, majd visszaült a kocsiba. Száz méterrel odébb Kennedy teljesen lelassította a kocsit, és átlósan haladva próbált kikerülni egy mély kátyút.

– Miért nincs semmiféle biztonsági berendezés a körlet határán? – kérdezte Rapp.

– A modern rendszerek gyakran... felkeltik az emberek figyelmét. És sok téves riasztást okoznak, ami viszont több munkaerőt kíván. Ez a hely pedig nem erről szól.

– Miért nem használnak kutyákat?

Tetszett neki a férfi gondolkodása. Mintha csak végszóra történt volna, két kutya ügetett feléjük a kanyarban. A kutyák egyenesen a kocsi felé rohantak. Kennedy megállt, és megvárta, míg eltűnnek az útból. Egy pillanattal később, miután kivicsorogták magukat, megfordultak, és rohanni kezdtek abba az irányba, ahonnan jöttek.

Kennedy levette a lábát a fékről, és továbbhajtott az úton.

– Ez a férfi – kezdte Kennedy –, aki ki fogja képezni magát...

– Az az eszelős fickó, aki megpróbál majd megölni? – mondta Rapp, anélkül hogy elmosolyodott volna.

– Azt nem mondtam, hogy megpróbálja megölni magát... Csak annyit mondtam: azt fogja hinni, hogy meg akarja ölni.

– Rendkívül megnyugtató – mondta Rapp némi szarkazmussal a hangjában. – Miért hozza fel folyton?

– Csak fel akarom készíteni.

Rapp ezen egy pillanatra elgondolkodott.

– Fel vagyok készülve... amennyire az ember ilyesmire egyáltalán fel lehet készülve.

A nő egy pillanatig mérlegelte Rapp válaszát.

– Fizikai szempontból, feltételezem, készen áll. Tudjuk, hogy jó formában van, és ez fontos is, de azt akarom, hogy tudja, olyan erőpróbáknak lesz kitéve, amelyeket el sem tud képzelni. Ez egy játszma. Az a célja, hogy fel akarja adni. A legnagyobb érték itt a szellemi fegyelem, nem a fizikai erő.

Rapp nem értett egyet vele, de befogta a száját, és igyekezett közömbös képet vágni. Ha az ember a legjobb akar lenni, mindkettőből ugyanakkora adagra van szüksége. Ismerte a játékot. Sok kimerítő amerikaifoci- és lacrosse-edzés állt mögötte Virginia párás augusztusi levegőjében, és akkor csak a játék vágya hajtotta. Most sokkal mélyebb motiváció sarkallta a győzelemre. És sokkalta személyesebb is.

– Csak próbálja meg nem elfelejteni: ez nem személyes ügy – mondta Kennedy.

Rapp magában elmosolyodott. Épp ez az, amiben téved. Az egész személyes. Válasza azonban beleegyező volt.

– Tudom – mondta Rapp könnyedén. – És mi a helyzet a ­töb­biekkel? – Ha valamitől egy kicsit ideges volt, hát ez volt az. A többi újonc már két nappal azelőtt megérkezett. Rapp nem szeretett késve bekapcsolódni. Már biztosan elkezdtek összemelegedni, és valószínűleg neheztelnek majd rá, amiért később érkezett. Nem igazán értette a késlekedés okát, de persze Kennedy nem bánt valami bőkezűen az információval.

– Hatan vannak.

Kennedy a lelki szemei előtt végigpörgette a képeiket. ­Olvasta az aktáikat. Mindnyájan szolgáltak a seregben, és – legalábbis papíron – sok tulajdonságukban hasonlítottak Rappre. Mind sötét tónusúak, kisportoltak és képesek az erőszakra, de legalábbis nem riadnak vissza tőle. Emellett pedig – ki így, ki úgy – mindnyájan átmentek egy átfogó pszichológiai vizsgálaton. Mindnyájan mutattak némi fogékonyságot az idegen nyelvek iránt. Ami pedig a jó és a rossz közötti különbségtétel képességét illeti, a pszichés egészségnek azon a vékony, kritikus határán táncoltak, amely a rendőröket és a hivatásos bűnözőket elválasztja egymástól.

A következő kanyar után a táj kinyílt előttük. Nagyjából egy focipálya méretű, frissen nyírt füves terület húzódott az út két oldalán, egészen egy fehérre festett pajtáig és egy körbefutó verandás, kétszintes házig. Rapp nem erre számított. A hely a fehér verandán álló hintaszékekkel olyan volt, mint egy falusi képeslap.

Egy férfi lépett ki a házból. Az egyik kezében egy csésze kávét, a másikban cigarettát tartott. Rapp figyelte, ahogy áthalad a verandán. A férfi közömbösen balra, majd jobbra fordította a fejét. A legtöbb embernek elkerülte volna a figyelmét, de Rapp érzékei már rég felfedezték a tényt, hogy a világon kétféle ember létezik: vannak, akik a nyájhoz tartoznak, és vannak a vadászok. A férfi a körletet ellenőrizte. Megállt a veranda lépcsőjének tetején, és repülős-napszemüvege mögül nézett le rájuk. Rappnek halvány mosoly futott át az arcán, ahogy rájött: ez lesz az a férfi, aki megpróbálja majd megtörni őt. Egy ideje készült már erre a kihívásra.


ekultura.hu - 2017. szeptember 16.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Vince Flynn)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!