Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beleolvasó - Ann Patchett: Útvesztők

 

Fülszöveg:

Dr. Marina Singh, a minnesotai Vogel gyógyszerkutató farmakológusa, egy műtét közben okozott véletlen baleset után elhagyja a pályát, és a békésebb laboratóriumi kutatómunkát választja.

Amikor megtudja, hogy kollégája, aki a cég megbízásából Brazíliába utazott, meghalt a dzsungelban, vállalja, hogy ő is a helyszínre megy, és megtudja, hogyan veszett oda Eckman doktor.

 

A lakasi törzs között élő orvosok vezetője azonban a félelmetes dr. Swenson professzornő, akinek felügyelete alatt sok éve bekövetkezett a végzetes baleset. Saját múltja újra megkísérti a professzornő személyében.

Marina a tábor mindennapjait élve sok mindent megtud önmagáról is, és sorsa összefonódik az ott élő süket bennszülött kisfiú sorsával.

Kiderül, hogy a női termékenységet meghosszabbító fa kérgének fogyasztása a maláriát is gyógyíthatja, ezért dr. Swenson titkolja a felfedezést, hogy időt nyerjen. A kérdés tehát az, mi ér többet: a milliók életét megmentő malária elleni szer vagy a női termékenységet meghosszabbító és a cég részvényeit az egekbe szöktető gyógyszer kifejlesztése?

Marina Singh-nek döntenie kell...

 

 

 

 

Részlet a könyvből:

Első rész

 

Anders Eckman halálhíre légipostával érkezett. Olyan világoskék levélpapírra írták, amely összehajtva és a széleken leragasztva borítékként feladható. Ki gondolta volna, hogy még használnak ilyesmit? A levél Brazíliából érkezett Minnesotába, hogy tudósítson egy ember haláláról. Az anyaga leheletvékony volt, szinte csak a bélyeg tűnt rajta eviláginak. Mr. Fox kezében a levéllel átment a laborba, hogy elmondja a hírt Marinának. Amikor a nő meglátta az ajtóban álló alakot, rámosolygott, mire Fox elbizonytalanodott.

– Mi az? – kérdezte végül Marina.

Fox kinyitotta a száját, de aztán gyorsan be is csukta. Amikor másodszor is nekifutott, csak ennyit tudott kinyögni:

– Havazik.

– Hallottam a rádióban, hogy fog.

A laboratórium ablaka a folyosóra nyílt, úgyhogy Marina az ebédszünetig sosem érzékelte munka közben, milyen odakint az idő. Egy percig várt, hátha Mr. Fox elmondja, amiért jött. Azt ugyanis pontosan tudta, hogy a vezérigazgató jövetelének célja nem lehet az időjárás megvitatása. Nagyjából tíz épületre dolgoztak egymástól. De a férfi csak álldogált az ajtóban, és szemmel láthatóan se bemenni, se elmenni nem akart.

– Minden rendben? Jól vagy?

– Eckman meghalt – nyögte ki végül Fox, majd elcsuklott a hangja. Minden további magyarázat helyett odanyújtotta Marinának a levelet, ezzel mutatva, milyen keveset tud ő maga is az ügyről.

 

A Vogel gyógyszergyárat mintegy harminc épület alkotta, mindben sok különféle méretű és célú iroda és laboratórium kapott helyet. A munkaállomásokon húsz laboráns és kutató dolgozhatott egy időben. Voltak olyan laborok is, ahol falakkal elválasztott ketrecekben egerek, majmok és kutyák laktak. Ezt a konkrét laboratóriumot Marina hét esztendeje osztotta meg Eckman doktorral. A helyiség annyira kicsi volt, hogy Foxnak csupán a karját kellett kinyújtania ahhoz, hogy átadja a levelet. Marina szó nélkül leült a szürke műanyag székre, amely a szeparátor mellett állt. Abban a pillanatban megértette, miért mondják a rossz hír előtt az embernek, hogy üljön le. Legbelül úgy érezte, szó szerint összeomlik benne valami. Nem ájult el, de az volt az érzése, mintha az ízületeinél összecsuklana a teste. Mintha egy colstok lenne, a bokája, a

térde és a csípője pedig hegyesszögben meghajlana. Anders Eckman magas, fehér köpenyes alakja

hirtelen ott állt mellette. A férfi sűrű szőke haja helyenként már őszült. Néha hozott neki egy csésze kávét, amikor magának is készített egyet. Odanyújtotta neki azt a mappát, amit kért, felült Marina íróasztalának szélére, és átfutotta a fehérjékről lejegyzett adatokat. Három gyerek apja volt. Még az ötvenet sem töltötte be. Marina tekintete a pecsétre tévedt: március 15-én kelt a levél, március 18-án adták fel, ma pedig április 1-je van. Nem csupán meghalt, de már két hete halott! Azt elfogadták, hogy nem túl gyakran hallanak róla, és Marina hirtelen rádöbbent, hogy a férfi már olyan régen elment, hogy néha napokig nem

is jutott eszébe rágondolni. Az Amazonas mellékfolyója, ahol dr. Swenson a kutatásait végezte, nem volt a

civilizáció bástyája, ezt mindig hangsúlyozták a minnesotaiaknak. (Holnap átadom ezt a levelet egy gyereknek, aki lefelé hajózik egy kivájt fatörzsben, írta neki egyszer Anders. Kenunak nem nevezhetem. A megérkezésének statisztikai valószínűsége kiszámíthatatlan.) De azért a kutatóexpedíció tábora mégis csak egy modern állam területén volt, ebben a modern világban. Valakinek ott lent biztosan van internetkapcsolata. Vagy senkinek sem volt fontos, hogy kiderítsék?

– Nem hívhatott volna fel az a nő? Lennie kell ott is valamilyen műholdrendszernek…

– Dr. Swenson nem hajlandó telefonálni, vagy arra hivatkozik, hogy nem működik a telefon.

Bár közel álltak egymáshoz a csendes helyiségben, Marina alig hallotta a férfi hangját.

– De hát ebben a… – Marina elhallgatott. Fox sem tudott többet nála. – Hol van most… ő? – kérdezte inkább.

Képtelen volt azt mondani, hogy a holttest. Anders nem egy test volt. A Vogel orvosokat alkalmazott, akik irodában dolgoztak vagy a laborokban kísérleteztek, s közben olykor kávézgattak. A szekrények, a raktárak és az íróasztalfiókok tele voltak gyógyszerekkel, minden elképzelhető fajtával. Gyógyszergyártó cégről volt szó, végül is, ha valamijük nincs, kitalálják, hogyan lehet előállítani. Ha tudnák, hol van Eckman, biztosan kieszelnének az érdekében valamit, és ezzel a gondolattal Marina vágya, hogy a lehetetlen valóra váljon, elhomályosított minden tudományt, amit valaha is elsajátított. Aki meghalt, az halott, halott, halott, és mégis… Marina Singhnek be sem kellett hunynia a szemét, hogy lássa Anders Eckmant, amint a büfében tojássalátás szendvicset eszik, ahogy megismerkedésük óta minden egyes nap tette nagy lelkesedéssel.

– Nem szoktad elolvasni a koleszterinjelentéseket?  – kérdezte tőle, mert mindig szívesen adott kollégájának magas labdát.

– Én írom a koleszterinjelentéseket – válaszolta Anders, és körbefuttatta az ujját a tányérja szélén. Fox levette a szemüvegét, és összehajtogatott zsebkendőjével megtörölte a szemét.

– Olvasd el a levelet! Marina magában olvasott.

 

Jim Foxnak

Itt szüntelenül zuhog az eső, és bár ebben az évszakban ez nem rendkívüli, engem évek múltán is mindig meglep. A munkánkat nem befolyásolja jelentősen, kivéve, hogy mindenre több idő kell, de ha le is lassultunk, el nem tántorodtunk a céljainktól Kitartóan haladunk az eredmények felé.

De ez a téma most nem a legfontosabb. Azért írok, mert dr. Eckman szerencsétlen haláláról kell beszámolnom, ami két nappal ezelőtt következett be. A láz végzett vele. Tekintettel a helyszínre, az időjárási viszonyokra, a kormányaink (mind az itteni, mind az otthoni) bürokratikus eljárásaira és a küldetésünk kényes természetére, úgy döntöttünk, hogy itt temetjük el. Természetesen tiszteletben tartottuk a keresztény hagyományokat. Meg kell mondanom, nem volt kis feladat. Ami dr. Eckman küldetését illeti, biztosíthatom, hogy jelentős lépéseket tettünk. Az itt megmaradt kevéske személyes holmiját elteszem a felesége számára, akivel, remélem, együttérzésemmel együtt tudatja a szomorú hírt. A kellemetlenségek ellenére kitartunk.

Annick Swenson

 

Marina elölről elolvasta az egészet újra. Amikor ismét a levél végére ért, még mindig nem tudta, mit mondjon.

– Anders halálát kellemetlenségnek nevezi?

Marina úgy tartotta kezében a levelet, mintha bizonyíték lenne valamiféle bűnügyben. Nyilvánvaló volt, hogy a papír valamikor nedves volt, aztán újra kiszáradt. A foltokból meg lehetett állapítani, hogy esős időben írták. Dr. Swenson mindent tudott a papír, a tinta és az esővíz egymásra gyakorolt hatásáról, úgyhogy kemény grafitú ceruzával írta a leveleit. Eközben a minnesotai Eden Prairie másik végén Karen Eckman ott ült a kétszintes téglaházban, azt gondolta, hogy a férje Brazíliában van, és amint észérvekkel meg tudja győzni dr. Swensont, azonnal hazajön.

Marina az órára pillantott. El kellett indulniuk, hogy odaérjenek, mielőtt Karen elhozza a gyerekeket az iskolából. Néha, ha Anders véletlenül épp fél három körül nézett az órájára, halkan megjegyezte magának:

Vége az iskolának. Három kis Eckman, három fiú, akik anyjukhoz hasonlóan nem tudtak eleget ahhoz, hogy elképzeljék apjuk halálát. A hír közléséhez dr. Swensonnak sikerült mindössze féloldalnyi papírt felhasználnia, és ezen a fél oldalon is kétszer tett említést az időjárásról. A papír többi része kihasználatlanul maradt, és az üresség nagy kék tengerét testesítette meg. Hogy mennyi mindent el lehetett volna még mondani azon a lapon, mennyi mindent megmagyarázhatott volna, azt tudományos eszközökkel nem is lehet mérni!

Mr. Fox becsukta az ajtót, és odaállt Marina széke mellé. Aztán a vállára tette a kezét, és kissé megszorította. A folyosóra nyíló ablak redőnye le volt eresztve, így a nő ráhajtotta a fejét a férfi kezére. Néhány pillanatig így maradtak, mozdulatlanul. Az asztalon halványkék fény villódzott. Mindkettőjüknek jólesett a csönd. Sosem beszéltek arról, hogyan viselkedjenek a munkahelyükön. A cégnél nem volt kapcsolatuk, legalábbis nem volt más kapcsolatuk, mint a többieknek. Mr. Fox volt a Vogel vezérigazgatója. Marina orvos volt, aki a koleszterincsökkentőkkel foglalkozó részlegen dolgozott. Először tavalyelőtt nyáron találkoztak egy céges softballmeccsen, amit az orvosok és a vezetők vívtak egymással. Mr. Fox odament hozzá, hogy megdicsérje az ütéseit, és e bók nyomán elkezdtek beszélgetni arról, hogy mindketten nagyon szeretik a baseballt. Mr. Fox nem volt orvos. Ő volt az első vezérigazgató, aki a gyártás területéről érkezett. Amikor Marina másoknak beszélt róla, Mr. Foxnak nevezte. A gondot inkább az okozta, hogy Jimnek szólítsa, amikor kettesben voltak. Kiderült, hogy ehhez sokkal nehezebb hozzászokni.

– Nem kellett volna odaküldenem – mondta Mr. Fox.

Marina felemelte a fejét, majd megfogta a férfi kezét. Mr. Foxnak nem volt oka arra, hogy laborköpenyt viseljen. Ma sötétszürke öltöny volt rajta sötétkék csíkos nyakkendővel, s noha ez egy hatvanas férfi számára tiszteletet parancsoló öltözet, az igazgatósági épületen kívül valahogy mindig oda nem illőnek tűnt. Marinának ma az volt az érzése, mintha a férfi épp temetésre indult volna.

– Nem kényszerítetted.

– Megkértem, hogy menjen. Azt hiszem, visszautasíthatott volna, de ez nyilván nem volt esélyes.

– Honnan gondolhattad volna, hogy ilyesmi történik? Nem egy különösen veszélyes vidékre küldted – mondta Marina, de közben arra gondolt, vajon valóban így van-e. Persze, vannak arrafelé mérges kígyók és piranhák, de Marina úgy gondolta, az orvosok mindezektől a veszélyektől távol dolgoznak. És a levél különben is arról tudósít, hogy Anderst a láz vitte el, nem kígyómarás. Itt, Minnesotában is rengeteg lázas betegség előfordul.

– Dr. Swenson már öt éve van ott. Még soha semmi baja nem volt.

– Vele ilyesmi nem történik – mondta Mr. Fox kissé nyersen.

Anders el akart utazni az Amazonashoz. Ez az igazság. Mekkora lehetőség egy koleszterinkutató orvosnak az, hogy az elviselhetetlen minnesotai tél kellős közepén arra kérjék, utazzon Brazíliába! A madárles volt a hobbija. Minden nyáron felpakolta a fiúkat, és hetekig eveztek egy kenuban a tavakon. Távcsövekkel és jegyzettömbökkel felszerelkezve kutattak halcsontfarkú récék és kontyos feketeharkályok után. Amikor tudomást szerzett az utazás lehetőségéről, azonnal rendelt néhány útikönyvet, és miután megérkeztek, szinte egyáltalán nem foglalkozott a munkájával. A vérmintákat visszatette a hűtőszekrénybe, és az útikönyv vastag lapjait forgatta. Megmutatta Marinának azokat a madarakat, amelyeket reményei szerint látni fog majd: hosszú ujjú jasszánákat, amik leveleken járnak és bóbitás girakakukkokat, amelyeknek olyan kefeszerű képződmény van a fejükön, hogy akár egy befőttesüveget is ki lehetne mosni velük. Anders vett egy új fényképezőgépet is, amelynek olyan erős lencséje volt, hogy 15 méterről is bele tudott zoomolni vele egy madárfészekbe. Hétköznapi körülmények között ilyesféle luxusokat nem engedett volna meg magának.

– Ezek nem hétköznapi körülmények – mondta a férfi, és lefényképezte az íróasztalnál ülő kollégáját. Marina a vaku villanására felpillantott az útikönyvből, amelyben épp egy bársonykotingát nézegetett.

Ez az arasznyi madár sárból készített, kúpszerű fészekben él, amit a levelek végéhez tapaszt.

– Nagyon sokféle madár él ott.

Marina gondosan végignézett minden képet, és valóban lenyűgözte az élővilág sokszínűsége. Amikor meglátta a jácintkék arát, egy röpke pillanatra irigység fogta el, amiért Mr. Fox nem őt jelölte ki a feladatra. Persze, roppant nevetséges gondolat volt.

– Túlságosan el leszel foglalva a madarakkal ahhoz, hogy beszélj dr. Swensonnal is.

– Remélem, látok egy csomó madarat, mielőtt találkozom dr. Swensonnal, és amikor végül rábukkanok, nem hiszem, hogy az első nap összepakol, és visszasiet a John Hopkinsba. Ezekhez a dolgokhoz ravaszság is kell. Mr. Fox maga mondta. Úgyhogy nappal rengeteg időm lesz.

Dr. Swensont valóban nem volt könnyű megtalálni. Volt egy manausi címe, de ez szemmel láthatóan a közelében sem volt annak az állomásnak, ahol kutatómunkát végzett; azt a helyet, Marina elképzelései szerint, messzemenőkig titokban kellett tartani, részint azért, hogy a természet érintetlensége biztosított legyen, részint pedig a kifejlesztendő gyógyszer értéke miatt. Ezt dr. Swenson olyan határozottan és ügyesen intézte, hogy még Mr. Fox sem tudta, hol van pontosan, csak annyiról volt tudomása, hogy valahol a Negro folyó közelében lévő egyik mellékfolyónál dolgozik. Azt azonban senki sem tudta megmondani, milyen messze van az a bizonyos folyó Manaustól, és melyik irányba folyik. Ráadásul maga a megtalálás nem is a legnehezebb része volt a dolognak. Marina ránézett Andersre, aki újra felemelte a fényképezőgépet.

– Hagyd ezt abba! – mondta, s tenyerével eltakarta a lencsét. – És mi lesz, ha nem tudod rávenni, hogy hazajöjjön?

– Persze, hogy rá tudom venni – válaszolta Anders. – Kedvel engem. Mit gondolsz, miért választott épp engem Mr. Fox?

Lehetséges, hogy amikor dr. Swenson hét évvel ezelőtt egyetlen napot a Vogelnél töltött, valóban megkedvelte Anderst. Akkor ültek le a tárgyalóban négy másik orvossal és öt vezetővel arról beszélni, milyen előzetes költségekkel fog járni a brazíliai program kidolgozása. Marina azt is mondhatta volna

neki, hogy dr. Swensonnak valószínűleg fogalma sincs, ki ő, de miért tett volna ilyet? Valószínűleg Anders is pontosan tudta az igazságot.

 

Mr. Fox nem ismerte Karen Eckmant. A céges bulikon látta már, de elmondta Marinának, hogy nem emlékszik az arcára. Ez a tény a történtek fényében megbocsáthatatlannak tűnt. Marina látta a megkönnyebbülést és a hálát a férfi arcán, amikor levette az ajtó melletti fogason magányosan lógó kabátot.

Amúgy sem akarta volna egyedül odaküldeni Foxot. Ezt a feladatot a hadseregben a káplánok szokták

elvégezni, a rendőrségnél a tisztek, vagyis azok az emberek, akik tudtak valamit arról, milyen bekopogni valakihez, és közölni vele azt a hírt, amitől az egész életük kisiklik. Anders halott.

– Örülni fog, hogy te is ott vagy – mondta Fox.

– Örömnek azért nem nevezném.

Marina elment ugyan Mr. Foxszal, hogy segítsen neki, mert tisztelte halott barátját, de nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy ő lenne az a személy, akivel Karen Eckman meg akarná beszélni ezt a hírt. Igaz, hogy ismerte Karent, de csak annyira, amennyire egy negyvenkét éves gyermektelen nő ismerhet egy negyvenhárom éves, háromgyermekes anyát, vagy ahogy bármely egyedülálló nő ismerheti a munkatársa otthon lévő feleségét. Marina tudta, hogy Karen tett lépéseket, hogy megismerje őt személyesen. Nem mintha nem bízott volna benne. Amikor betelefonált a laborba, és Marina vette föl a kagylót, Karen elbeszélgetett vele, és mindig meghívta Marinát a karácsonyi és a július 4-iki partijukra, ahol adott neki egy csésze teát, és okos kérdéseket tett fel a fehérjekutatással kapcsolatban. Közölte vele, hogy tetszik a cipője, az egzotikus sárga szatén papucscipő, amit évekkel korábban egy kalkuttai unokatestvére küldött neki, és Marina maga is szerette. Elsősorban különleges alkalmakra tartogatta. Amikor Marina cserébe a fiúkról kérdezgette, arról, hogy megy nekik az iskola, mennek-e táborozni, Karen fesztelenül válaszolgatott, de nagyon kevés részletet osztott meg vele. Nem az a fajta anya volt, aki a férje kollégáinak udvarias érdeklődésére hosszasan ecseteli a cserkészgyűlések napirendjét. Marina tudta, hogy Karen nem tart tőle. Hiszen magas, csontos alkata, sötét szeme és sűrű fekete haja

meglehetősen eltért a svéd fazontól. Karen csupán nem akarta, hogy Marina elfelejtkezzen róla. És Marina nem feledkezett el róla. Ami fontosabb volt kettőjük között, az annyira mélyen volt, hogy soha nem volt rá esély, hogy Marina megvédhesse magát attól, amivel soha nem vádolták meg, és amiben nem volt bűnös. Nem volt az a fajta nő, aki beleszeret más nők férjébe, mint ahogy nem tört volna be éjszaka mások házába se, és nem vitte volna el a nagymama karikagyűrűjét, a laptopot és a gyereket. Az igazság az, hogy a

tavalyi karácsonyi partin két pohár rumos puncs után szeretett volna odadőlni Karenhez a konyhában, szerette volna átkarolni a vállát, lehajtani a vállára a fejét, és a fülébe súgni: Mr. Foxba vagyok szerelmes.

Csak azért, hogy lássa Karen világoskék szemében az öröm és meglepetés lángját felgyulladni. Most

azt szerette volna, ha akkor iszik annyit, hogy meg is tegye. Akkor ő és Karen ma nagyon jó barátnők lennének.

A hó már elég régóta esett ahhoz, hogy a zsenge tavaszi fűszálakat maga alá temesse. Reggel Marina még látta, hogy a sárga és lila krókuszok kidugták apró fejecskéjüket a sárból, most pedig csontkeményre fagytak. A júdásfa pirinyó rügyeire nehéz hókupacok rakódtak. Mr. Fox és Marina átvágott a jeges latyakon, és nem jutott eszükbe, hogy kapcsolatuk kezdete óta most hagyják el először együtt az épületet. A gyár területének déli részén álló épületektől csaknem négyszáz métert kellett sétálni a parkolóig. Marina nem húzott hócsizmát. Amikor reggel munkába indult, még nyoma sem volt a hónak.

– Még valamit elmondok neked – szólalt meg Mr. Fox, amikor a hó lesöprése és az ablakfűtés bekapcsolása után beültek a kocsijába. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig ott marad. Amikor elindult, mondtam neki, hogy nem kell sietnie, csak érje el a célt, de azt hittem, egy-két hétről lesz szó. Eszembe se jutott, hogy ennél tovább marad.

– Nehezen találta meg, ezért nem tudott visszaindulni.

Anders karácsony másnapján indult útnak. A cég szerette volna, ha hamarabb utazik, de Eckmanéknál a karácsony szent volt és sérthetetlen. Marina megmutatta Mr. Foxnak azt a néhány levelet, amit Anderstől kapott, mert nem volt titkolni való bennük. Leginkább Manausról, a madárlesekről és a dzsungelbeli kirándulásokról írt. Mindig beszámolt az esőről is. Ha Mr. Fox is kapott tőle leveleket, ahogy valószínűleg kapott, ő nem beszélt róluk.

– Szóval két hét. Nem három hónap. Mondhattam volna neki, hogy jöjjön haza…

– Te sem tudtad volna elérni.

– Ez igaz.

Mr. Fox tekintete elkalandozott a hófehér tájon, amely a nedves ablaktörlő miatt csak homályosan látszott.

 

A Kiadó engedélyével.


ekultura.hu - 2017. július 29.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Ann Patchett) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!