Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beleolvasó - Varga Bence: Köd előttem, köd utánam

Fülszöveg:

A vidéki kisvárosba születő Feri első tizenöt évét javarészt kórházban tölti. Zavaros családi viszonyai okán azonban hamar talpra kell állnia, és gondoskodnia megélhetéséről.

Kezdeti bukdácsolásai során elkísérjük őt az ezredfordulós Magyarország jellegzetes helyszíneire: a vidéki Áfész boltok mélyére, a bezárásra ítélt gyárba, a pesti utcákon árusító ügynökök közé, a szerb és arab maffia üzemeltetette vendéglátóipar világába.

Végül egy hirtelen jött lehetőséget megragadva a főhős időközben mellé szegődött társával drogdílerkedésbe kezd, amiben Hollandiában élő bohém húga is segítségére lesz.

A sodró lendületű regényből megismerhetjük egy mélyről jövő, ambivalens karakter lélektanát, mozgatórugóit, miközben színes, fanyaran nosztalgikus képet kapunk a korabeli Magyarországról is.

 

Részlet a regényből:

Éppen a lábamat fűrészelték, kinyitottam a szemem a műtőben, és ráeszméltem, hogy az osztályon csupa törpe fekszik. Egy pillanatra térhettem magamhoz a művelet közben, aztán gyorsan vissza is zuhantam a mámoros mélyálomba, de a szorongató felismerés valahogy velem maradt még napokkal később is.

Nem akartam törpe lenni.

Nem mintha ez éppen az én döntésem lett volna; apám, aki vadászpilóta volt, azért vitt be a kórházba, hogy ott embert faragjanak belőlem. Csökönyösen képtelen volt megbirkózni a gondolattal, hogy egy törpét neveljen fel. Akkoriban éppen a ki tudja hányadik műtétemen voltam túl, és míg anyám viszonylag rendszeresen tiszteletét tette nálam, addig apám csak nagy néha nézett be a kórterembe fejlődésemet kifürkészni. Sosem voltam benne biztos, azért jön-e meglátogatni, mert szánakozik a sorsom felett, vagy inkább valami különös aggodalom vezérelte, hogy magában végre eldöntse, az életre képes vagyok-e. Azzal tisztában volt, hogy vadászpilóta nem leszek, de mielőtt a tudata ablakán kidobott volna, biztosan tudni akarta, hogy valóban fölös bármi erőfeszítés, és csak egy haszontalan rongydarab leszek a számára, vagy mégis megéri még velem foglalkoznia. Én meg persze semmi mást nem akartam jobban, mint hogy egészséges legyek, és méltó a figyelmére. Törpekórterem volt, ahol feküdtem, és a lábam fűrészelésével éppen azt akarták elérni ezek a derék, fővárosi orvosok, hogy egyszer újra normálisan járjak. Kampókat akasztottak a csontjaimba, és súlyokkal függesztették fel a lábamat. Utólag persze könnyű lenne ráfogni, hogy akkor határoztam el, egyszer óriás leszek, és senki sem fog bántani, de hát mindannyian tudjuk, hogy az élet nem így működik. Mikor ott feküdtem összetöpörödve, a lábamon a nehéz vasak terhével, azon a szörnyű ágyon, csak egy dolgot akartam. Hogy egyszer ez véget érjen. Nem lebegett előttem semmi, nem akartam én mást, csak szaladgálni. Nekem abban az állapotban több dolgom nem volt, mint hogy éljek, lélegezzek, és legfőképp nőjek.

 

Persze, nem volt ez mindig így. Úgy értem, nem akartam én mindig ennyire lábra állni. Azt mondják, az ember négyéves kora előttről nem emlékezhet semmire, bennem azonban egészen biztosan felsejlik egy érzés hároméves koromból, mégpedig az, hogy nem akarok élni. Nem, nem a fájdalom volt, ami megelégeltette velem azt a picurka kis földi létet, hanem a tétlenség. Az, hogy a világból mást nem nagyon látok, csak az ágyamat a gyűrött pokróccal, és a hátamat bizsergető párnám csücskét. Azt persze már csak idősebb koromban tudtam meg, mi végre rendeltettem erre a sorsra. Tüdőgyulladásnak indult, annak a leghétköznapibb, legegyszerűbb betegségnek, aminek nincs ember, aki ne esne áldozatául. Katonaorvos nagyapám, szüleim egyetlen felmenője, akit a család még valamelyest számon tartott, csak legyintett, s priznicet ajánlott, meg sok fekvést. A fekvésre vonatkozó jóslata be is vált, mert a tüdőgyulladásból agyhártyagyulladás, majd a katonai kórházból kilopott, homályos eredetű gyógyszerekkel történő félrekezelésem okán csonthártyagyulladás lett. Tizennégy éves koromig minden évben megműtöttek egyszer; és mivel a lábadozásom hónapokig tartott egy-egy beavatkozás után, szülővárosomtól távol, egy budai kórház udvarán szocializálódtam igazán.

Felnőtteknek fenntartott intézmény volt. Korombeli gyerek egy sem akadt, de azért időnként pajtásokra leltem. Mikor már valamelyest képes voltam bicegni, a várópultnál lógtam a nővérekkel. Ica néni, a főnővér, folyosón sántikáltamban olykor váratlanul szorosan magához vont, és fejemet a köpenyéhez simította. A kíváncsiságom persze felülkerekedett, és addig fészkelődtem, míg egy pillantásra meg nem láttam az egyik névtelen irakit, akit éppen behoztak – mintha egy kosárba dobott tehetetlen baromfi lett volna, mindkét karja és mindkét lába hiányzott. Azon a nyáron aztán – nyolcéves lehettem – egy másik arab, Mahmoud lett a legjobb barátom. A testfelülete hetven százaléka égett meg egy iráni bombatámadásban, valahol a sivatagban. A város nevét, ahol született, noha sokszor emlegette, mégsem jegyeztem meg. Ott lábadoztak velem ezek a katonák, és valamiért mindegyik kedvelt – gondolom, az otthon hagyott családjukra emlékeztethettem őket. Mahmoudot már jó ideje kezelték, és bár egészen hihetetlenül eltorzították a sérülései, én mégsem viszolyogtam tőle. Megtanított tobozokkal célba dobálni, hegyeset köpni, arabul káromkodni, és egyszer még – bicegésem ellenére – mókust is kergettünk hosszan s hasztalan a kórház parkjában.

A tizedik műtétem után lehetett, mikor úgy esett, hogy a születésnapom a kórházban ért. Mahmoud akkor már messze járt; azon a nyáron szinte üres, kietlen volt az osztály. Jobb lábamat sántítva-húzva kóricáltam a melegben, mikor az egyik műtősfiú megsajnált, és azt mondta, ha megígérem, hogy nem rendetlenkedem, szépen megmosom mindenemet, és még a zöld ruhát is magamra erőltetem, ajándékul bemehetek megnézni egy műtétet. Lelkes fogadkozásom megtette a hatását, és bár a professzor úr helytelenítette az ötletet, azért kötélnek állt a műtősfiú rimánkodására. Így bámultam megbűvölve valaki más felnyitott lábát, a lilásvörösen csillogó húst, az érfogó csipeszeket, és vakított el a lámpa ragyogó fényköre, különleges születésnapi meglepetésként.

Elérkezett életem tizenharmadik nyara is. A nyár, amikor kiderült, hogy a combcsontom – bár ígéretesen alakult a megelőző tizenkét műtétnek köszönhetően – néhány centivel elmaradt a kívánatos növekedéstől. Így a doktorok fűrészeltek, kampókat akasztottak belé, csavarokat fúrtak, és tekerőket állítottak be. Egy tekerés egy centiméter. Tizenhárom centire volt szükségem. A tizenhárom évem mind egy-egy centinek felelt meg. Csak feküdtem ott, és akkor életemben először igazán más dolgom nem volt, csak nőni. A nyár végére kész is voltam. Az volt az utolsó műtét. Nem lettem törpe.

 

Mikor hazaértem, apám pezsgÔt bontott. Nem mintha túl sok szüksége lett volna rá – addigra már meglehetősen totálkárosra itta magát. Csak néhány hónapja volt, hogy leszerelték a Néphadseregből, és állást talált magának városunk legnagyobb iparvállalatánál, különleges szaktudásának és megbízhatóságának köszönhetően jókora fizetéssel. Ajándékba távirányítós kisautót, és egy, a kád vizén kecsesen ringatózó kis műanyag hajót hozott. A húgom a szobájában duzzogott valami apróság miatt, én pedig kissé értetlenül meredtem a kapott játékokra. Azt hiszem, az öreg a kiesett időt szerette volna bepótolni velük. Vagy ki tudja. Mindenesetre elővettem az ütött-kopott Gazdálkodj okosan! társasomat, amivel mindig egyedül játszottam a kórházban. A tizenöt év alatt először álltak kötélnek mind a ketten – anyám merengve nevetgélt, miközben apámmal összerakták a panellakást, és megvették a boldog élet elengedhetetlen kellékeit, a vasalót, a galyatetői nyaralást és a Videoton tévét; én pedig boldogan veszítettem.

Mind a ketten állami gondozottak voltak. Bár apám ismerte az apját, a katonaorvost, az anyjáról, aki az apja állítása szerint traktoros volt, semmit sem tudott. Vagy csak nem akart róla beszélni, ki tudja. A nagypapa a sok költözéssel járó katonakarriert választotta, és egyedülálló férfiként nem akarta apámat nyűgként magával cipelni. Anyám semmit sem tudott a szüleiről; egy vonatbalesetről szóltak a legendák, de közelebbit nem akart, s nem is tudott meg soha a felmenőiről. Bár idővel nevelőszülők vették magukhoz, róluk sem mesélt szinte soha. Hihetetlenül hamar, tizenhét évesen ment férjhez apámhoz, az ígéretes repülőtiszthez, gyanítom, azért, hogy minél előbb az önálló élet és a szerető család illúziójába ringathassa magát. Apám a Néphadsereg nőtlenszállóján lakott, amikor megismerkedtek, és anyám könyörgésének hatására összeköttetései révén valahogy sikerült egy munkásszállón helyet szereznie a menyasszonyának, hogy minél hamarabb elszabadulhasson otthonról. Házasságkötésüket követően nemsokára egy szoba-konyhát béreltek, s végre összeköltözhettek. Jöttem én, a kripli, és nem sok időre rá a húgom, Franciska. Ferenc és Franciska, eddig terjedt a szüleim képzelőereje. Anyám néha mormogott valamit arról, hogy apám nem létező családi hagyományainak engedve választottak nevet, apám meg arról, hogy pusztán az alliteráció kedvéért döntöttek így. Egy biztos – a húgom a távolság okán, meg hogy anyám miattam oly sokat utazott Pestre, nemigen foglalkozott velem, viszont mélyen beette magát a kétség törékeny kis belsejébe, hogy valójában én vagyok a kiválasztott, a különleges elbánásban részesülő elsőszülött, s ő pusztán egyfajta Ferenc-pótlék, magától is boldogulni képes Franciskának született. Apám persze jobban szerette őt – neki nem kellett bizonyítania férfitéren, ő lehetett a kislány. A húgom azonban idővel undorral hárította el apám minden közeledési kísérletét; hogy lassan tésztássá váló, örökké borostás arcának karistolása, a vizenyős szemek kifejezéstelensége, vagy bőrének állandó acetonos kipárolgása tette őt Franciska szemében kiállhatatlanná, azzal nem törődtem. Nekem ő volt az isten, egy régi, megsárgult fekete-fehér fényképen a MIG ég felé hasító fülkéjébe kapaszkodó, overallos, mosolygó alak.

A családi játszma lassan csordogált, és mialatt összegyűlt a boldog familiáris léthez szükséges minden kellék, én jobb combom friss forradásaira pislogtam; az utolsó fémlemezkét már nem vették ki az orvosok. A mai napig a húsomban pihen, a csontomhoz nőtt, a részemet képezi immár. Anyám a játék végén kapta a hívást: apám apja, katonaorvos nagyapám jobblétre szenderült. Az utolsó szerencsekártyát még felolvasta, aztán félrehívta apámat, és közölte döntését. Másnap beadta a válópert.

 

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy túl fényesre fordultak a dolgok. Apám kiváló keresetéből bort s bútorokat vett; a bútorokból pedig barikádot emelt a panellakás közepén. Szakszerűen állította fel a dohányzóasztalból, kényelmetlen fotelekből és zsibvásárokon összeszedett vázákból álló harcálláspontját, s amikor anyám óvatlanul megjelent a közlekedőfolyosón, igyekezett hozzávágni egy-egy bronz Lenin-arcképpel díszített hamutartót, vagy valami nehezebb kerámiát. Anyám Csehszlovákiában vásárolt ólomkristály poharakkal tromfolt, s míg a húgom szűkölve ücsörgött szobája rabságában, addig én széles vigyorral kúsztam-másztam a fedezékek között. A hadiállapot úgy egy évig tarthatott – apám addigra a pénze jó részét, s józan eszének maradékait is elitta. A barikád néha eltűnt, néha újraépült. Idővel felismerni véltem a velencei nyaraló bútorait a romok között, s ekképpen bizonyosságot nyertem: kocsmapulton cserélt gazdát az építmény, s így az általam amúgy is csak mesékből ismert felhőtlen tavi nyaralásoknak befellegzett. A válóper végül vagyonmegosztással zárult. Apám nagy nehezen egy garzont vásárolt, majd elunva, hogy ruháit maga sikálja a zuhanyzóban, egy munkásszállóra vackolt be. Kérdésemre, hogy miért nem adja ki a csöppnyi, utolsó, birtokában maradt lakhelyet, vicsorogva azt válaszolta, hogy akkor elvinné a bevétel felét anyám. Azt hiszem, az volt az utolsó pillanat, mikor még közepesen épen beszélt hozzám. Privilegizált helyzetét a gyárban gyorsan elvesztette, s nemsokára leszázalékolt rokkantnyugdíjasként folytatta életét.

Nem bántott a dolog, addigra már azon járt az eszem, hogy a tizenöt centimhez hogyan nőhetnék fel igazán.

Merthogy akkor kezdődött el az életem.

 

A Kiadó engedélyével.


ekultura.hu - 2017. május 30.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Varga Bence)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!