Beleolvasó - Amanda Prowse: Mit vétettem?

Fülszöveg:

Kathryn Brooker anya és feleség. Két szép kamasz gyermeke, vonzó, iskolaigazgató férje oldalán olyan életet élhet, amilyet mindenki irigyel: az angol kisváros elit iskolájának tanári kara, a barátaik, a jómódú szülők sokasága. Egy nap azonban olyasmi történik a mindig rendes ház falai között, amely áthúzza, összekaszabolja a tökéletes élet, a mintacsalád eddig ismert képét. Mert a zárt ajtók mögött szenvedés volt, kín és megsemmisülés.

 

Amanda Prowse könyve a tűrés és a küzdelem regénye, a gyermekeiért magát is feláldozó nőé, aki végül mégis képessé válik a harcra, amellyel saját magának tartozik. De hogyan kaphat erőre egy reménytelen asszony, miként képes megváltoztatni a sorsát, elhagyni azt a földi poklot, amelybe jószántából lépett? A Mit vétettem? ennek a történetét tárja az olvasó elé, a ráeszmélést, a megkönnyebbülést és a reményt, hogy mindig van lehetőség új életet élni.

 

Részlet a regényből:

Kathryn Brooker nézte, ahogy a férfiból lassanként elillan az élet. Esküdni mert volna rá, hogy látta azt is, amikor Mark testéből előkígyózik a koromfekete lelke, majd rögtön be is tekergőzik a padló alá. Hátradőlt a székében, és mélyeket lélegzett. Arra számított, hogy euforikus hangulatba kerül, vagy legalábbis megkönnyebbül. Az meg sem fordult a fejében, hogy ilyen tompa, zsibbadt kábaság lesz úrrá rajta. A szomszéd szobában alvó gyerekei jutottak eszébe. Lehunyta a szemét, és békés, mély álmot kívánt nekik, mert tudta, hogy ilyesmiben jó ideig nem lesz részük. Lám, most is mindjárt azon gondolkodik, hogy mi lenne a legjobb a fiának és a lányának. Mint mindig...

Üresnek tűnt a szoba, pedig az ágy közepén ott hevert a véráztatta emberi test. Békés, nyugodt volt minden, a hőmérséklet pedig éppen megfelelő.

Kathryn a csalódottság apró jeleit észlelte magán: váratlanul érte, hogy ennyire nem érez semmit.

Miután átöltözött, farmerbe és pulcsiba bújva, nyugodt léptekkel odament az ágy mellé, ahol a férje sápatag holtteste feküdt. Akkurátus, megfontolt mozdulatokkal, életében először tárcsázta a segélyhívót. Szürreálisnak hatott, hogy éppen most ülteti át a gyakorlatba azt, amit fejben már rengetegszer elpróbált, mióta az eszét tudta. De a képzelete másfajta vészhelyzeteket teremtett: hol valamelyik gyerek törte el a lábát, hol a szomszédos, üresen álló épületben ütött ki tűz. Csak semmi túllihegett dráma!

– Segélyhívó. Melyik szakszolgálatra lesz szükség?

– Á, jó estét, igen, igen... Nem tudom pontosan, melyik szakszolgálatra van szükségem.

– Nem tudja pontosan?

– Valószínűleg a rendőrségre, vagy a mentőkre, vagy talán mind a kettőre. Elnézést. Mint már említettem, nem tudom pontosan...

– Megkérdezhetem, mivel kapcsolatban kér segítséget, hölgyem?

– Ja, igen, persze, persze. Most gyilkoltam meg a férjemet.

– Elnézést, mit csinált? Rettenetes dolog, amit mond.

– Ó, tudom én azt. Elnézést, megpróbálok egy kicsit hangosabban beszélni. Itt mindig borzasztó rossz a vonal, még akkor is, ha helybéli számot hívok. Ugyanis fönt vagyok a nagy hálószobában, és alig van térerő. A fiam szerint a nagy fák miatt is lehet, egyik évben vissza is vágtuk őket, de az emlékeim szerint ettől nemigen változott semmi. Meg aztán a szomszédos épületben lévő számítógépek is bezavarnak, szólni is akartunk, hogy nézzék meg, de hát ez mellékes. Szóval igen. Azt mondtam, hogy meggyilkoltam a férjemet.

 

Kathryn pislogva nézte a fentről rákacsingató, halkan zúgó neoncsövet, amelyben legfőbb ideje lett volna kicserélni az égőt. Hiszen így folyton magára vonja az ember figyelmét, és ez könnyen bosszantóvá válhat...

– Te tetted?

Roland Gearing ránehezedett a szétterpesztett ujjaira. Két kis gúlát formált a két keze, és csodával határos módon meg is tartotta az asztalra támaszkodó, izmos teste súlyát. Roland egy oktávval lejjebb vitte a hangját: tudta, hogy ezt az egy kérdést mindenképpen föl kell tennie, de félt Kathryn válaszától.

– Hogy én tettem-e?

– Igen, Kathryn. Te tetted?

A nő szemébe nézett, hátha így sikerül beleszuggerálnia, hogy benne megbízhat, és előcsalogatnia az őszinte választ. Roland sokat tudott a hazugság természetéről, és most az ösztöneire hagyatkozott. A szakmában eltöltött hosszú évek megtanították arra, hogy árgus szemekkel figyelje a kihallgatott személy pupilláját.

– Általában nem teszem föl ezt a kérdést az eljárás ilyen korai szakaszában, de most, mivel a barátod vagyok, és Mark barátja is, úgy érzem, muszáj. Nem baj?

– Nem, nem, dehogy baj. Megértem.

Kathryn rávillantott a férfira egy röpke mosolyt, miközben előbb a bal, majd a jobb füle mögé simította a haját.

Roland Gearinget idegesítette a nő higgadt, összeszedett viselkedése. Kathryn semmi jelét nem mutatta az ilyen beszélgetések alkalmával megszokott hisztériának, félelemnek. Az ilyen helyzetben lévő nőket sokszor úgy elborzasztotta, amit tettek, vagy úgy tombolt bennük az indulat, vagy úgy féltek az igazságtalan bánásmódtól, hogy az őrület határán egyensúlyoztak. Kathryn viszont békés, nyugodt benyomást keltett.

 

Jól emlékezett a férje üveges tekintetére, meg arra is, ahogy Mark ujjai önkéntelen mozgásba kezdtek levegőért esedezve a torka körül. Kathryn elfintorította az orrát: egy picit még mindig érezte Mark szivárgó vérének rozsdás vasat idéző, kellemetlen szagát, és ez legalább annyira volt vigasztaló, mint viszolyogtató. Mintha még az ízét is érezte volna valahol lent, a torkában... Eszébe sem jutott, hogy enyhítse a haldokló férje kínjait, és vigasztaló szavakkal sem szolgált. Sőt, az igazat megvallva még mosolygott is, mintha abban bízna, hogy Mark egyedül is elboldogul, hiszen ő még mindig az az erős, ügyes kezű férfi, aki fát vág, falat fest, és kezet emel rá.

Talán még dúdolgatott is, mintha nem is azért időzne ott, mert mindenáron szemtanúja akar lenni a férje pusztulásának, amely pontot tesz az élete eme mocskos fejezetének végére. Amikor végül megszólalt, közönyösen, hanyagul vetette oda Marknak a szavakat:

– Csak nyugodtan, nem sietünk sehova. Nekem több órám van erre, meg aztán úgysincs hova mennem, és előttem az egész élet. Az ígéret szép szó.

A nyegle mondatok megkönnyebbülést hoztak Kathryn szívének.

– Már nincs sok hátra.

Marktól csak elhaló suttogásra futotta. A legutolsó szavai pedig már előrevetítették a szaggatott, töredezett utolsó leheletét.

– Ilyen lassú, fájdalmas halál... Ezért megfizetsz.

Mire a férje a mondat végére ért, Kathryn már ki is törölte a tudatából a szavait. Ezt nem osztja meg senkivel, nem meséli el senkinek, nem is fog emlékezni rá...

– Jaj, Mark, hát megfizettem én már mindenért!

Közel hajolt a férjéhez, és amikor már csak centiméterekre volt egymástól az arcuk, belélegezte a Mark által kilehelt bűzhödt levegőt. Együtt voltak azon a zsebkendőnyi területen, ahol a végsőkig kitartott az élet. Kathrynt ámulatba ejtette, hogy milyen kitartóan tud csimpaszkodni az emberállat az adott pillanatba, az „itt és most”-ba. Lenyűgözte, sőt elbűvölte ez a képesség, az egyértelmű hiábavalósága dacára.

 

– Igen. Igen, én tettem, Roland. Én voltam. Egyedül én.

Bujkált ebben a beismerő vallomásban némi büszkeség, mintha Kathryn valami komoly teljesítményről, valami nagy sikerről számolt volna be. Rolandot ez módfelett nyugtalanította. Megcsóválta a fejét, mert a hitetlenség ködébe burkolózott minden, még most is, hogy ő maga lett tanúja Kathryn beismerő vallomásának. Csak nézte a vele szemben ülő tiszta, ápolt, bájos arcú középkorú nőt, aki, ha vendégségben volt náluk, csipkealátéttel díszített tányéron kínálta a partifalatokat, és akitől jóféle, frissen főtt kávét meg házi süteményt is kapott. Egyszerűen nem állt össze a kép. Ez a nő Mark Brooker felesége volt, Mark Brookeré, akit ő kedvelt és csodált. Akire rábízta az egy szem lánya iskoláztatását...

Roland lassan kifújta a levegőt, és megvakarta az állát ott, ahol a legjobban irritálta a borostája. A kihallgatóhelyiség fülledt melege és feszült légköre nem tett jót az ő érzékeny bőrének. Legszívesebben hazament volna, hogy lezuhanyozzon – vagy inkább visszatekerte volna a filmet, és nem vette volna föl a telefont hajnali háromkor. Mert az a hívás nemcsak a családja pihenését zavarta meg, hanem az egész helyi közösséget is úgy tönkrevágta, hogy rá sem fog ismerni többé...

Kathryn érezte, hogy Roland bosszús. Tudta, hogy az a fajta ember, akinek fontos, hogy jól aludjon. Látta is a lelki szemei előtt, hogyan telt az estéje: élvezettel fogyasztotta a finom tengeri keszeget párolt zöldséggel meg jól behűtött fehérborral, miután eltöltött egy órácskát a konditeremben, nehogy kikerekedjen az a kockahas. Egyikük sem gondolta volna, hogy Roland vasárnapja így fog végződni: nem gondolták volna, hogy ezen az istentelenül korai órán Kathrynnel néz majd farkasszemet a finchburyi rendőrőrs kihallgatószobájának asztala fölött, és lázasan töri a fejét, hogy mi a franc is folyik körülötte?

– Biztos, hogy velem akarod lefolytatni ezt a beszélgetést? – kérdezte most, és a hanghordozásával sugalmazni próbálta a választ.

Roland zakója ki volt gombolva, így Kathryn láthatta a szabónál varratott öltöny élénkrózsaszín selyembélését. Úgy képzelte, hogy a rendőr kollégái sokat húzzák ezzel Rolandot, de mivel jól ismerte a férfit, azt is tudta, hogy ad a külsejére, és rájuk sem hederít. Roland Gearing soha nem mutatkozott volna olyan olcsó, gyűrött cuccokban, mint mások. Kathrynnek eszébe jutott egy Markkal folytatott beszélgetésük, amelynek ő véletlenül fültanúja lett. Roland akkor arról panaszkodott a férjének, hogy miután följebb kúszott a ranglétrán, és főfelügyelővé avanzsált, búcsút kellett mondania az egyenruhájának. Pedig mindig nagy élvezettel fényesítgette a gombjait, pucoválta a bakancsát, és szedegette a gyapjúkabátjáról a szöszöket. Kathrynnek most feltűnt, hogy Roland végigsimít a hasán: szemmel láthatóan jólesett neki, hogy megtapinthatja a ropogósra keményített fehér ing alatt feszülő izmait.

– Igen.

– Teljesen biztos vagy abban, hogy nem lenne könnyebb egy idegennel?

Kathryn észrevette a férfi tágra nyílt szemében csillanó reményt.

– Teljesen biztos vagyok benne, Roland. Köszönöm, hogy megkérdezted, de nincs senki, akivel szívesebben beszélnék erről, és nagyra értékelem, hogy az alvásról lemondva bejöttél, tényleg.

Mintha nem fogná fel, miről van szó, gondolta Roland. Mintha csak az ő hívó szavára fáradt volna be az őrsre, nem pedig parancsszóval rángatták volna ki az ágyból éjnek évadján, hogy jöjjön, mert tizennyolc év óta először gyilkosság gyanúja merült föl a körzetében. Pedig Kathrynnek nem remeg a hangja, nem mutatja tétovaság, idegesség jeleit. Szépen összekulcsolja az ölében a kezét, és olyan nyugodt benyomást kelt, mintha az orvosnál várna a sorára.

Roland húsz éve volt rendőr. Látott ő már sok mindent: borzalmakat, igazságtalanságot, mulatságos dolgokat. De ilyet? Amit most látott-hallott, azt nem tudta értelmezni, és ez mélységesen sokkolta, megdöbbentette, megrázta.

– Az adott helyzethez képest egész nyugodtnak tűnsz – jegyezte meg.

Eszébe jutott, hogy a nő talán sokkos állapotban van.

– Tudod, vicces, hogy ezt mondod, mert tényleg nyugodt vagyok. Végtelenül nyugodt.

– Ez engem fölöttébb aggaszt.

– Jaj, Roland, ne aggódj, az égvilágon semmi okod nincs rá! Számomra ugyanis üdítő változatosságot jelent ez a derűs nyugalom. Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen! Ha belegondolok, gyerekkoromban volt részem benne utoljára. Az egy roppant kellemes szakasza volt az életemnek, hiszen nem kellett aggódnom az égvilágon semmiért, és nagyon szerettek. Csodálatos gyerekkorom volt, csodálatos életem. Nem voltam ám mindig ilyen!

– Milyen?

– Hát, tudod... Ilyen félénk, ideges, visszahúzódó. Elég határozott voltam. Nem mentem fejjel a falnak, nem vadultam, de megvolt bennem a csöndes hit, hogy lángba tudom borítani a világot, és égő nyomvonalat tudok húzni magam után. Úgy gondoltam, hogy sok mindent elérek majd. A szüleim mindig mondták, hogy a sikereimnek csak a fantáziám szabhat határt, és én hittem nekik. Már egyikük sincs közöttünk, és nemigen gondolok rájuk.

– Miért nem?

Kathryn fújt egy nagyot.

– Az az igazság, Roland, hogy én mindig is hittem abban, hogy a holtak valahogy figyelnek minket, sőt, még arra is képesek, hogy megvédelmezzenek. Ha a szüleim figyelték az életemet, akkor szégyellem, hogy szemtanúi lettek, elborzaszt, hogy mi lett belőlem. Ugyanakkor, ha tényleg meg tudnak védelmezni arról a jó magas karzatról, ahonnan a műsort nézik, akkor miért nem tették? Mert én számtalanszor kértem segítséget, számtalanszor imádkoztam érte, de hiába. Ezért inkább nem fárasztom magam ezzel az egésszel, mert igencsak zavarba ejtő, és ha van valami, ami nem hiányzik, mert kaptam már belőle épp eleget, az a zavarodottság.

– Ha te tetted, Kathryn, akkor adja magát a kérdés, hogy miért tetted?

Kathryn halovány mosolya jelezte, nem tudja, hogy fogjon bele, de tisztában van azzal, valahol muszáj lesz elkezdenie. Lassan, ráérősen fogalmazta meg a mondandóját.

– Tulajdonképpen pofonegyszerű a válasz: azért, hogy félelem nélkül mondhassam el a történetemet.

– A történetedet? – visszhangozta értetlenül, megütközve a másik.

– Igen, Roland. Arra van szükségem, hogy félelem nélkül elmondhassam a történetemet a gyerekeimnek, a családunknak, a barátainknak, sőt, az egész közösségnek.

– Pontosan mitől nem kell most félned?

Roland már jó ideje hallgatta Kathrynt, de nem került közelebb ahhoz, hogy megértse.

Kathryn kurtán felkacagott, és ezzel egyidejűleg legördült az arcán egy hívatlan könnycsepp.

– Jaj, Roland, azt sem tudom, hol kezdjem! A fájdalomtól, a haláltól, de legfőképpen attól, hogy eltűnök önmagamban, és soha többé nem jövök föl a felszínre. Tudod, egyszerűen fogalmam sincs, hova lettem, fogalmam sincs, hol van az az ember, aki valaha voltam. Mintha semmivé lettem volna, mintha már jó ideje a társadalmon kívül léteznék, pedig benne vagyok. Teljesen jelentéktelennek éreztem az életemet, mintha nem is számítana, mi történik velem. Láthatatlanná váltam. Sokszor van, hogy beszélek, de nem hallja senki. És ma történt valami, ami megváltoztatott, Roland. Nem mondhatnám, hogy nagyszabású, jelentős vagy akár csak különösebben emlékezetes esemény lett volna, de történt valami, és én tudtam, hogy elegem van. Hogy eljött az idő, eljött az én időm.