Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beleolvasó - Anne-Dauphine Julliand: Egy különleges nap

Fülszöveg:

Thais 2012. február 29-én ünnepelte volna a nyolcadik születésnapját, egy olyan napon, amely csupán minden negyedik évben bukkan fel a naptárban. Genetikailag öröklődő, gyógyíthatatlan betegsége miatt Thais mindössze három és háromnegyed évet élt, élete ennek ellenére szép és teljes volt.
Édesanyja ezen a február végi napon félreteszi munkáját, elfoglaltságait, hogy családjának és emlékeinek tudja szentelni minden figyelmét. A jelen összefonódik a múlt eseményeivel. Minden gesztus, minden szó különleges értelmet nyert, mélyen eltemetett emlékeket idéz fel, nevetésre vagy könnyekre fakaszt.
Anne-Dauphine Julliand mesél a családjáról: férjéről, Loicról, két fiáról, Gaspard-ról és Arthurról, és természetesen másik kislányáról, Azylisről is, aki fogyatékossággal él. Beszél a hitéről, amely megtartotta a viharban, a szenvedés értelméről, a baráti kapcsolatok megtartó erejéről és arról, mi mindenben jelentenek támaszt egymásnak a házastársak.
Ez a könyv a szeretet erejéről és a boldogság lényegéről szól.
 
Részlet a regényből:

AZ ÉBRESZTŐÓRA EGYRE HANGOSABBAN és kitartóbban csörög. Több percbe telik, mire magamhoz térek a kínzó álmokkal teli, hosszú éjszaka után. Legszívesebben átaludnám a mai napot, a paplan alatt meghúzva magam. Megfordulok, és tapogatni kezdem a gyűrött lepedőt magam mellett. De az ágy másik fele üres és hideg. Loïc már talpon van. Hallgatózom. Fülemet megüti a fürdőből kiszűrődő vízcsobogás.

Betűk és számok rajzanak kusza egymásutánban csukott szemem előtt. Agyamban kábán keringenek, míg össze nem állnak értelmes szavakká. Egy dátum formálódik ki belőlük: február huszonkilencedike. A valóság testet ölt. Február 29-e van. Ma van Thaïs születésnapja. Kislányom ma lenne nyolcéves.

Már nyolcéves? Valószerűtlennek tűnik. Vajon mit csinál egy nyolcéves kislány a születésnapján? Dalolva ugrik ki az ágyból? Hercegnőnek öltözik az alkalom tiszteletére? Meghívja a barátnőit, hogy együtt ünnepelhessen velük? Ma ezt nem fogom megtudni. Thaïs élete négy évvel ezelőtt véget ért. Egész pontosan négy éve és három hónapja. A mérleg nyelve finoman átbillent a másik oldalra: már hosszabb ideje van odafent, mint amennyi időt velünk töltött. Thaïs három és háromnegyed évet élt. Rövid élete azonban teljesen megváltoztatta az enyémet.

 

Fényképét az éjjeliszekrényemen őrzöm. Minden reggel, amikor felébredek, őt látom, ahogy dundi kezében kekszet szorongatva ül a fűben, bíborvörös ruhája legyezőként terül szét körülötte. Csillogó tekintettel, mosolyogva néz a kamerába. Tekintetem meghatottan simogatja a képet, majd átsiklik a keret mellett fekvő könyvre. Ismerem a borító minden egyes részletét: a tengerpartot, amelyről épp visszahúzódtak a hullámok, a tiszta, áttetsző eget, a kislányt, aki fejét előredöntve nézi a földet, széttárja karjait, úgy próbál csupasz lábain egyensúlyozva lépkedni a nedves homokban. Kezembe veszem a könyvet anélkül, hogy kinyitnám, és erősen magamhoz szorítom. Ismerem minden egyes betűjét. Thaïsról szól, az ő életéről. Ahogy én láttam. Ahogy elmeséltem.

 

Sokáig azt hittem, hogy az öröm végleg elhagyott egy karácsony előtti, decemberi estén, amikor Thaïs utolsó lélegzetvételének tanúja voltam. Nem kell sokáig kutatnom az emlékezetemben ahhoz, hogy felidézzem ezeknek a szomorú óráknak az emlékét. A szívemben sem kell mélyre ásnom, hogy megelevenedjen bennem az a fájdalom, amit akkor éreztem. Szinte a csontomig hatol. A sötét árnyék, ami a búcsú pillanatában elhomályosította látásomat, úgy tűnt, a fénytől is megfoszt örökre. Azt hittem, már soha többé nem leszek boldog. Van-e egyáltalán olyan szülő, aki gyermeke elvesztése után képes még örömöt érezni? És mégis…

 

Hosszú éveken át elégedetten pipálgattam ki a szép kis négyszögletes és szabályos rubrikákat. Jegyzéket sem kellett összeállítanom arról, hogy mik tartoznak a felsorolt tételek közé, hisz kollektív tudattalanunk hatására mindannyian ösztönösen ismerjük őket. Határozott elképzelésem volt tehát arról, mi mindenre van szükségem ahhoz, hogy boldog legyek. Az idő múltával úgy húztam át az egyes sorokat, ahogy a bevásárlólistán szereplő tételeket szoktuk egyetlen tollvonással törölni, mondván: „ez is megvan.” Harminckét évbe telt, míg a feltételek nagy részét teljesítettem. Már azon voltam, hogy eleget tegyek a függel ékben szereplő kritériumoknak is – melyeknek csak a legkiváltságosabbak felelhetnek meg –, míg észre nem vettem, mennyire hiábavaló volt az igyekezetem.

Az első rubrikákat, melyek a gyermek- és kamaszkorra vonatkoznak, könnyen teljesítettem: összetartó, harmonikus, szerető családban nőttem fel. Jól kijöttem a testvéreimmel, szerettem a szüleimet. Szinte zökkenőmentesen teltek az iskolai éveim. Az érettségi után régóta dédelgetett vágyam vált valóra: újságírást tanulhattam. Nem okozott számomra nehézséget a nagybetűs életbe való belépés sem. Diplomával a zsebemben egyből találtam munkát egy napilap szerkesztőségében. Ezután megismerkedtem életem szerelmével, Loïckal. Összeházasodtunk, született egy fiunk, majd egy lányunk – a lehető legideálisabb sorrendben. Vettünk egy lakást és egy autót. Mindkettőnknek olyan állása volt, amelyben kiteljesedhetett, és amely társadalmi elismerést biztosított számára. Nagy vonalakban így lehetne összefoglalni ezt a gondtalan harminckét évet: boldog gyerekkor kipipálva, sikeres kamaszkor kipipálva, eredményes tanulmányok kipipálva, érdekes állás kipipálva, férj és tökéletes gyerekek kipipálva, lakás, autó, nyaralás kipipálva. Boldogság kipipálva! Megvan minden, ami szép és jó és ideális.

 

A boldogság feltételei között sem a betegségnek, sem a szenvedésnek, sem a megpróbáltatásoknak nincs helye, még átmenetileg sem. Hogyan történhetett az, hogy a kislányom mégsem úgy jár, ahogy kellene? A tizennyolc hónapos Thaïs ugyanis nem a megszokott módon lépegetett. Ahogy valamelyik talpát a földre tette, lábfeje mindig enyhén kifelé billent. Egy augusztus végi napon vettem észre, amikor a bretagne-i tengerparton figyeltem a lába nyomát a nedves homokban. Loïckal éppen elégedetten soroltuk, hogy mi mindent kipipálhattunk már a listából, és arra gondoltunk, hogy egy harmadik gyermek teljessé tehetné ezt a családi idillt. Eközben tekintetem a felém közeledő Thaïsra vándorolt. A talpa nyomát néztem, és szerettem volna okot találni arra, hogy kifejezhessem, mennyire büszke vagyok rá. Láttam, ahogy a homokban kis gödrök képződnek lábfeje külső oldala mentén. És ez nem tetszett. Önkéntelenül furcsálltam ezt a járást, még jóval azelőtt, hogy aggódni kezdtem volna. Megéreztem, hogy egy apró felhő kezdte beárnyékolni addig felhőtlen boldogságunk egét. Azt akartam, hogy Thaïs ezután is tökéletes gyermek maradjon, ne ilyen kurtánfurcsán lépjen. Ez a zavaró járás először csak megbolygatta az ideális életről szőtt elképzeléseinket, később azonban óriási vihart kavart.

 

Néha elég egyetlen pillanat, egyetlen szó, hogy egy egész élet fenekestül felforduljon. Egy olyan szó, mint a leukodisztrófia, és annak a pillanata, amikor a tudtunkra adják. Thaïs kétéves születésnapján kényelmes és nyugodt életünk egyetlen szempillantás alatt darabokra hullott. Egy gyermekneurológiai osztályon, egy folyosó végi vizsgálóban, idegenek tekintetétől távol, az orvosok bejelentették, hogy kislányunknak örökletes degeneratív betegsége, metakromáziás leukodisztrófiája van. Mennyi kimondhatatlan szó egyetlen mondatban…! Élete igen rövid és szenvedéssel teli lesz. Az elkövetkező hónapokban Thaïs egymás után fog elveszíteni mindent: a járás- és mozgásképességét, a beszédkészségét, azután a látását, a hallását… Végül az életét. És az utolsó mondat olyan, mint egy halálos ítélet: betegségére jelenleg nincs semmilyen gyógymód. Gyógyulására semmi remény. Vége a boldogságnak. Legalábbis annak, amit én addig boldogságnak hittem.

Az ÉBRESZTŐÓRÁN VILÁGÍTÓ SZÁMOK visszazökkentenek a valóságba. Legfőbb ideje, hogy felkeljek, ha nem akarom, hogy a családom tagjai késésben legyenek. Nehéz szívvel hagyom ott az ágy melegét, belebújok a köntösömbe, és kilépek a hálószobából. Gaspard ajtaja alól sárgás fénycsík szűrődik ki. Benyitok. A feltúrt paplan alatt észreveszek egy kócos sörényt, egy könyvet tartó kezet, a sötét keretes szemüveg mögött pedig két nagy fekete szemet, melyek villámsebesen szántják a sorokat. Gaspard már kora reggel a könyvét bújja. Odahajolok, hogy kisilabizáljam a borítón található címet. A kis Nicolas kalandjai után Gaspard most a kémregényeket falja.

Figyelmeztetem, hogy ideje felkelni, miközben finoman megborzolom a haját.

– Máris? – sóhajt fel. – A legizgalmasabb résznél tartok.

– Igen. Elszaladt az idő. El fogsz késni.

– Anya, szörnyű, hogy suliba kell járni! Utálom az iskolát.

Mindennap ugyanazt a lemezt hallgatom. És csak mosolygok rajta. Szeretem ezt az állandó tiltakozást, mert éppen egy tízéves gyerekhez illik. Az utóbbi években attól tartottam, hogy Gaspard túl gyorsan felnő. A családban történt események miatt hamar szembe kellett nézzen a betegséggel, a szenvedéssel és a halállal. Ezek megváltoztatták az életről alkotott képét. Gaspard ennek ellenére hasonlóan fejlődik, mint a kortársai többsége. Nem kedveli sem az iskolát, sem a lányokat, legalábbis most még nem. Inkább a barátaival szeret játszani, vagy kitombolni magát a rögbipályán. A megpróbáltatások ellenére Gaspard-nak boldog gyerekkora van. Élvezi is minden percét, noha egyre jobban szeretne már túllépni rajta. A tízéves születésnapján bejelentette, hogy ettől a naptól kezdve ő kiskamasznak számít. Tizenkét éves korától egészen tizennyolc éves koráig pedig lázadó tinédzser lesz… A következő évekre tehát összeállt a program. Mostantól tudjuk, mihez tartsuk magunkat. Ahogy az anyák többségének, nekem sincs kedvem, hogy összetűzésbe kerüljek egy kamasz fiúval, de örömmel veszem tudomásul, hogy Gaspard életének ezeket a szakaszait magától értetődőnek tartja. Ez a kiegyensúlyozottság jele. Gaspard felöltözve jön utánam a konyhába. Loïc követi, ő is felkészült a mai napra. Mindketten leülnek tányérjuk mellé. Családom férfitagjai nem bőbeszédűek reggelizés közben. Gaspard kiönt magának egy pohár narancslevet, és meglocsolja tejjel a müzlijét. Aztán behúzódik a müzlisdoboz mögé, és elmélyülten olvasgatja a rajta látható szöveget. Loïc szótlanul megkeveri a kávéját. Majd megtöri a csendet, amelyet eddig csupán a Gaspard fogai közt ropogó csokis gabonapelyhek hangja zavart meg.

– Gaspard, tudod, milyen nap van ma?

– Egyszerű tanítási nap.

– Igen, de február 29-e van, nem szokványos nap.

– Tudom, csak négyévente van ilyen. Egyébként pedig igazságtalanság, hogy ma is van suli. Mára igazán adhatnának egy nap szünetet. Semmi értelme, hogy plusz egy tanítási napunk legyen.

– Ma van Thaïs születésnapja.

– Á, tényleg… hány éves is lenne?

– Nyolc. Jó sok, ugye?

Gaspard kezében a kanál megáll félúton a tányérja és a szája között. Tekintete a távolba réved. Feldolgozza a hallottakat. Nincs nyolcéves húga. Megpróbálja elképzelni, milyen is lenne. A keze folytatja a megkezdett mozdulatot, és teli szájjal mondja nekem:

– Anya, te még jól emlékszel Thaïsra? Én kezdem elfelejteni az arcát. Te is így vagy vele?

– Igen, Gaspard, velem is gyakran megesik, de ez természetes. Az emlékezetünk idővel megkopik, az érzéseink azonban megmaradnak.

Ma már tisztán látom, de nem vallom be neki, milyen sokáig küzdöttem az emberi agy természetes gyengesége ellen. Igen, elfelejtjük azt is, amit felejthetetlennek hittünk. Még a gyermekünk vonásait is, hajának illatát, bőrének selymességét. Elfelejtjük, és nem tehetünk róla. Egyik reggel rémülten próbáltam felidézni: milyen is volt a szeme, a hangja, a teste melege. Elfogott a bűntudat. Azt gondoltam, hogy mindenáron meg kell akadályozzam, hogy az idő sűrű fátyollal vonja be az emlékeimet. Aztán egy nap ráébredtem arra, hogy Thaïs emléke elhalványult ugyan az emlékezetemben, de a szívemben nem. A szív emlékei az érzések, és ezeket nem koptatja az idő. Változatlan, örök, eleven emlékek maradnak. Ha fel akarom idézni őket, a lényem legmélyében élő érzéseket hívom elő. Érintetlenül bennem él a Thaïsszal együtt töltött pillanatok emléke, és az is, amit iránta éreztem. Gyermekien örülök azoknak a varázslatos perceknek, amikor újra érzem Thaïs illatát, újra látom mélybarna szeme csillogását, vagy hallom mélyről fakadó sóhaját. Megállíthatatlanul peregnek arcomon a könnyek, mindahányszor emlékeim előhozzák hajdani érzéseimet.

Loïc KIADJA A VEZÉNYSZÓT: „Indulunk!” Ma reggel ő viszi Gaspard-t iskolába munkába menet. Gyöngéden magához ölel, és a fülembe súgja:

– Kitartás, drágám! Gondolok rád és rá is. Nyolc évvel ezelőtt egy csodálatos kislánynak adtunk életet.

Szorosan hozzásimulok, arcom a vállába fúrom, könnyeim átáztatják kabátja hajtókáját. Igen, csodálatos kislányunk volt…

Gaspard még gyorsan berobog a fürdőszobába kezet, fogat, arcot mosni, aztán bebújik a kabátjába, hátára veszi nehéz iskolatáskáját, és hangos rikkantással lép ki a lakás ajtaján:

– Szia, Anya. Szép napot!

Odasietek, beékelem a lábam az ajtó nyílásába, épp mielőtt becsukódna.

– Várj, Gaspard! Nem adtál puszit.

– Anya, már tízéves vagyok! – sóhajt ajkát lebiggyesztve. – Nem foglak megpuszilni minden alkalommal, amikor kilépek a lakásból. Puszit a bébiknek adnak.

A fiam már nagyfiú akar lenni. Mégse húzódik el, amikor mindkét arcára két cuppanós puszit nyomok. Mielőtt elengedném, még egy kicsit magamhoz szorítom.

– Szép napot, Gaspard!

Tekintetemmel követem őket, míg a liftajtó be nem zárul mögöttük. Én is azt szerettem volna, ha ma szünnap van, hogy családi körben tölthessük el ezt a napot.


Galgóczi Móni - 2017. január 25.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Anne-Dauphine Julliand) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!