Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beleolvasó - Marcellus Mihály: Isten lehettél volna - A valódi Commodus

Fülszöveg:

Kr. u. száznyolcvan. Marcus Aurelius császár halott. Fiát és örökösét, Commodust, mindeddig léha és kicsapongó ifjúnak ismerte meg a császári család és közvetlen környezete. Úgy tűnik azonban, a gyász és atyja szellemi öröksége mélyreható változást indított el a trónörökösben: nyilvánosan felvállalja Marcus Aurelius politikájának folytatását, és megfogadja, hogy egyetlen utolsó hadjárattal végleg térdre kényszeríti a Danuvius északi partján mozgolódó germán törzseket.


Marcus Aurelius győzelme a markomannok fölött ugyanis nem hozott végső fegyvernyugvást: a kisebb-nagyobb barbár népcsoportok úgy vélik, a római legiók elfáradtak a legutóbbi hadjáratban és a császár halála után megingott a moráljuk. Ez alkalommal a bur törzset vezető ifjú és vérszomjas ikerpár, Herlend és Hullgers lép szövetségre a quad Gulldrastiggal, és indít meglepetésszerű támadást Laugaricio (a mai Trencsén) erődje ellen. A védők közül mindössze egyetlen római éli túl a bosszúszomjas barbárok vérengzését...

 

Commodus császár fogadalmához híven sereget vezet a germánok ellen, ám az első csatában majdnem elesik, csak egy titokzatos katona közbelépésének köszönheti az életét. A kudarc a legrosszabbat hozza ki ingatag jelleméből, a múltjából felbukkanó rossz szellemek hathatós segítségével egyre inkább eltávolodik Marcus Aurelius örökségétől, és az egyik legszélsőségesebb jellemű római császárrá válik...

Marcellus Mihály új regénye Commodus uralkodásának első két évét dolgozza fel. Az olvasmányos, fordulatokban és feszültségben gazdag történet kiváló, részletes betekintést nyújt a II. század végi Római Birodalom, a provinciák, az Örök Város mindennapi életébe és politikai cselszövéseibe egyaránt.

 

Részlet a regényből:

1.

 

Caius Bruttius Praesens és Sextus Quintilius Condianus consuli évében

Aprilis eleje

Carnuntum

Pannonia Superior provincia

 

Nagyon fájt ott belül.

Mint hollókarmok kaparása, varjúcsőrök erőszakos támadása, úgy kínozta az érzés, hogy ő nincs már.

Az ember, aki mindent kockára tett, aki utolsó csepp vérét és erejét is Rómáért adta, már nem szólhat többé. Nem támogathatja őt, az utódját, nem segítheti megérteni mindazt, ami fiatal szeme elé tárul, s ifjú szíve még nem érez át.

Most értette meg, mit jelent a nagyság.

Nem a kard teszi naggyá az embert, nem a legiók sokasága, nem is a parancs hangja, amitől összerezzennek a birodalmak.

Az értés a hatalom. Az együttérzés, a belátás és az eltökélt segíteni akarás. Mi más lehet ennél nagyobb, birodalmakat alkotó, birodalmakat összetartó erő?

A kínzó kaparás egyre gyötörte a lelkében, ahogy ott ült a hűvös, kora tavaszi szélben a néma márványszobrok között, egy rideg tartomány temetőjében, egy ideiglenes sír kőtalapzata előtt.

A szarkofág kövén csupán rövid véset állt; az elnagyolt betűk azt jelezték, hogy nem maradnak sokáig a benne nyugvó hamvak: Augustus Marcus Aurelius Antoninus – Imperator.

Ide jutottál hát? – zokogott fel Commodus.

Elég e nagyságnak ennyi hely?

Elég Róma legjobbjának, a legtökéletesebb Antoninusnak, a hatalmas szívű uralkodónak e szűk terület?

– Ó, atyám, ha megértettelek volna! – kesergett hangosan Commodus a temető lassan rügyeit bontogató tölgyei alatt. Nem érdekelte, látják-e, hallják-e a praetorianus gárdisták a közelben.

– Ha megértettem volna, hogy a szíved a legerősebb fegyver, s nem a lándzsák ezrei, most másképp lenne minden! Ha megtanítottál volna, hogy az igazi győzelem több a vérontásnál, talán most én is nagyobb lehetnék! Nem figyeltem eléggé, atyám. Dühös voltam rád, mert nem értettelek igazán.

Letörölte a könnyeit.

Valahonnan mélyről, mint valami csúfondáros és kegyelet nélküli furia, fájdalmas emlékképek buktak elő a közelmúltból. Önnönmagát látta, amint az utolsó órán ott áll atyja halálos ágya előtt, s nem mer közelebb menni. S amint a haldokló köhögőrohamban tör ki, ő azonnal visszahúzódik az ajtóhoz, Pompeianus, Paternus és Maximianus védelmébe.

Szégyen! Szégyen!

Amíg atyja halállal és fájdalommal küzdve kinyögte utolsó mondatát, a legjelentőségteljesebbet, a legfontosabbat, azt, hogy megeskettesse a háború folytatására és a germánok legyőzésére, addig ő a ragálytól való félelmében a hadvezérek közé bújt.

Nevetséges!

– Vártad az eskümet, de talán még most sem késő, uram és atyám! Megígérem, hogy befejezem a munkádat! Győzelmet hozok Rómának, neked pedig megnyugvásod lesz az istenek között. Fogadd kései eskümet!

A fájdalom erejétől térdre hullott a sír előtt, köpönyege szegélyét a fejére húzta, mint amikor a papok imádkoznak, s folytatta:

– Megfogadom, uram és atyám, méltó leszek hozzád! Hisz olyan örökséget hagytál hátra, amit ostobaság lenne veszni hagyni. Rómáért éltél, uram, és én, aki utánad következem, Rómáért fogok élni magam is. Bármit gondoltam is rólad eddig, hogy nem voltál igaz hadvezér, megöregedtél, puhány lettél, bocsásd meg. Azt is, hogy ahol tehettem, kijátszottam intelmeidet és kinevettem erkölcsösségedet. Az erőd, a kegyességed, a hatalmad nagyobb a leghatalmasabb hadvezéreknél is, belátom. A tanításaid pedig igaz kincsek, amiket értékelnem kell, s nem kigúnyolnom. Most értettem meg, mit kívánsz és a hatalmad milyen utat jelölt ki nekem. Nem fogsz csalódni bennem, uram, atyám!

Még mindig könnyezett, a tarisznyából elővette a tálat, a lepényt, a húst, az olajostégelyt és a borosamphorát. Hozhatták volna ezt szolgák is, azonban nem így akarta: maga szeretett volna tiszteletet adni, egyszerűen, a saját kezével. A sír mellé térdelve eligazította az ételt a vöröses kerámiatálon, majd lelocsolta olajjal, borral. Ezután tüzet csiholt. Amint az apró lángocska életre kelt az olajmécs tetején, Commodus átszellemülve gyújtotta meg az ételáldozatot. Ősi szavakat, Salius-imákat mormolt, hogy atyjára emlékezzen, közben tenyerével az arcába hajtotta a szent füstöt.

A szeméből még mindig a lelke fájdalmából patakzottak a könnyek, nem a füst csípésétől.

– Nem csalódsz bennem, atyám. Esküszöm a családunk istenére, Herculesre!

Miután a lángok hamuvá égették az áldozatot, lassan, megilletődötten felkelt a sír mellől, majd tisztelettel elhátrált. Mozdulatát látva a praetorianusok induláshoz készülődtek. Saoterus, a fiatal tanácsos, aki mindig mellette volt, együttérzően odalépett hozzá. Elhagyták a kőszarkofágot, aztán visszatért a négyes osztag, amely éjjel-nappal vigyázta az ideiglenes sírt a benne nyugvó hamvakkal.

 

A zömök férfi nem messze, árnyékként, mozdulatlanul állt, nem messze az elhunyt császár sírjától. Beleolvadt a tavaszi ködbe, egyik praetorianus sem vehette észre, hisz tehetsége volt az elrejtőzéshez. Így jól megfigyelhette a trónörökös minden mozdulatát, és jól hallotta elkeseredett fogadalmát, fájdalmas szavait is jól hallotta.

Amint Commodus a testőrséggel távozott az elhagyatott carnuntumi temetőből, az árnyékember is elindult óvatosan a reggeli ködben a kijárat felé. Még a sír őrzői sem vették észre. Úgy eltűnt, mintha sohasem lett volna ott.

 

2.

 

Aprilis közepe

Laugaricio település római erődje közelében

Az Aucha folyó partján

Quadföld

 

Lassú alkony borult a vidékre. A folyó lustán haladt délnek a széles völgyben, melyet lankás hegyoldalak szegélyeztek. A tavasz ellenére a meredélyek felől komor hideget lehelt vissza a búcsúzó tél. Csend ült a tájon, mély, bánatos csend.

A felderítő egészen a szigetig óvakodott a fatörzsbe kapaszkodva, hogy minél többet lásson a római táborból. Merészen kiemelkedett, kockáztatva, hogy észreveszi valamelyik éles szemű őr.

Nem figyeltek fel rá, a hódítók mással voltak elfoglalva. A bur felderítő nyugodtan szemlélődhetett: gyász ült a táboron, ami megmutatkozott a rómaiak egyébként oly következetes keménységén is.

Maradt még annyi fény, hogy a felderítő megállapíthassa, a folyótól nem messze magasodó sziklás orom tetején nem égnek jelzőtüzek. Kivette ugyan a csúcsra épített őrtoronyban az őrszemek gyűlölt római sisakját és mellvértjét, csakhogy közel sem olyan sokat, mint a múlt esztendőben, amikor a II. Adiutrix Legio különítménye telelt itt, miután legyűrte a meggyengült quad seregek utolsó ellenálló hadait is. A felderítő emlékezett a hivalkodó sziklavésetre, hogy többek között az a nyolcszázötvenöt római legionarius aratta a győzelmet, akiket egy bizonyos Marcus Valerius Maximianus legatus vezetett. Akkor láthatta e feliratot, amikor a csapat távozott, átadva a helyét egy nagyobb tábor építése miatt érkező hadtestnek.

Ám most e sereg is megfogyatkozott, hiszen nem maradt ellenség a területen. Ráadásul a császár halálhíre megrendítette a katonák lelkesedését, maguk is elmerengtek a halálon, a veszteségeken és a fájdalmakon. Ilyenkor a vérszomjas katona is magába roskad, újra sebezhető emberré válik, aki előtt felködlik az otthon, a család, s a vágy, hogy hazatérjen a harcokból, és megölelje az övéit.

Ilyenkor a leglegyőzhetőbb az ellenség.

Nincs ennél jobb időpont a támadásra.

A felderítő közelebb úszott a parthoz. A szikláktól egészen a parti nádasig ért a rakott kőfal, amely mögül egyetlen hang sem szűrődött ki. Az alkony előtt a hegyek magasából vizslatta a fal és tornyok szegélyezte tábort, fentről beláthatott a belsejébe. Nem volt néptelen a castrum, bár nem is nyüzsgött úgy, mint korábban. Minden azt sejtette, hogy vagy elvezényelték a csapat egy részét, vagy valóban mély nyomot hagyott a seregen a gyász.

Bármi is történt: megérett a helyzet egy támadásra.

Most kell lecsapni, a győzelem elbizakodottá tette az ellenség szívét, aztán a császári vezetés pillanatnyi hiánya meggyengítette.

A felderítő elengedte a fatörzset, s hagyta továbbúszni a sodrással, ő maga a hideg víz alá bukott, s addig fel sem jött a felszínre, amíg el nem érte a parti nádast. Itt óvatosan kimászott, majd az erdő rejtekében visszafelé futott a bur előőrs titkos tábora felé.

 

Csendben rágtak, közben sert kortyoltak, de le nem vették a tekintetüket a királyukról. A férfi, akit a bur germánok a királyuknak tartottak, nem tűnt sem ifjúnak, sem daliának, még csak kifinomult államférfinek sem. Mégis mélységes tisztelet övezte, s pisszenés sem hallatszott a faépület csarnokszerű termében, ahol a trónján ülve várakozott Geissermann, az uralkodó.

Senki nem tudta pontosan, mire gondol, mi a szándéka e mai gyűléssel, bár nagyjából sejtették, hogy miért rendelte ide a családok fejeit, harcosainak vezetőit. Ahogyan azt is, mit keres köreikben az a három quad nemes, akik délről érkeztek hozzájuk tegnap, a rómaiak elől menekülve. Háború szaga gomolygott a levegőben, füsttel vegyülve, vér bűzét sejtetve.

Az uralkodó mozdulatlanul és némán ült a tölgyből faragott trónján, mintha nem is élne, szemei a mennyezetre meredtek. Az alattvalói jól ismerték ama képességét, hogy időnként szellemekkel társalog, hogy bölcsességükkel megerősítve vezesse törzsét a nehéz időkben. Most is ez történt. Az eszelősnek tűnő, dermedt tekintet csak egyet jelenthetett: Geissermann felkereste a szellemvilágot.

Hirtelen ijesztő kiáltás szakadt ki belőle. Míg a körülötte ülők összerezzentek, a királyi család tagjait cseppet sem rémítette meg a hang, hiszen tudták, mit jelent ez. Geissermann utasítást kapott a túlvilágtól. Erős, vörösesszőke hajú ikerfiai elmosolyodva tekintettek végig az egybegyűlteken, pillantásuk tükrözte lenézésüket és megvetésüket. A királynő fennhéjázva bólintott, mintha már tudná is, miféle bölcsességhez jutott a hites ura.

Az egyik sötét, göndör hajú, fekete szemű szolgáló, akit e feladatra tartottak, közelebb lépett, hogy nedves kendővel megtörölje Geissermann homlokát. A durva vászonruhán is átsejlett a leány kívánatos alakja, a germán nőkhöz képest törékeny, kecses termete. A király egyik fia, Hullgers, leplezetlen tetszéssel figyelte, ahogy a lány előrehajol, s tomporán megfeszül a ruha anyaga.

A király, talán a nedves kendő érintésétől, talán azért, mert véget ért a látomás, kinyitotta a szemét és felemelte a kezét. Hangja betöltötte a termet.

– Jő az, aki mindent látott. Hamarosan ideér. Meghallgatjuk a mondandóját, utána ti is megtudjátok, miért vagyunk most együtt. Elmondhatjátok majdan véleményeteket is.

A teremben együtt időző germánok megilletődötten nézegettek körbe, várva a megjövendölt hírnököt.

Hamarosan egy fegyveres kért bebocsátást a terembe, majd meghajolt a király előtt.

– Votan fia, hatalmas hadurunk, megérkezett a kiküldött figyelő csapat. Kívánod fogadni őket?

– Jöjjenek! – emelte fel kezét a király. – Rájuk várunk.

Hamarosan hat fegyveres lépett a terembe. Az élükön álló felderítő elvált a többiektől, hogy a trón elé siessen. Illendően meghajtotta a fejét, amúgy germán módra, tehát nem túl alázatosan, nem túl mélyen, egyenes derékkal, de mégis tisztelettel.

– Királyom, elvégeztem a feladatomat.

Geissermann hosszan nézett a szemébe, majd intett.

– Látom, érzem és a szellemlények is megsúgták, hogy valóban megtetted kötelességedet, amire utasítottalak. Parancsolom, hogy beszélj e tanács előtt úgy, mintha csak nekem mondanád el azt, amit láttál. Mondd el, mit tapasztaltál a rómaiak táboránál.

A felderítő hátrasimította csapzott haját, és félig a vendégek felé fordult.

– Királyom, és ti mind, akik egybegyűltek e hírek fogadására, legyetek üdvözölve. Feladatom volt, hogy fürkésszem ki a rómaiak erődjét a quad testvérek városában, amit a latinok úgy hívnak, Laugaricio. Én ezt híven meg is tettem. Jelentem, a római fegyelem megroppant. Kevés harcos, kevés harci kedv. A császáruk, akit annyira imádtak, nemrég távozott az élők sorából. Talán ez okozta, hogy a könyörtelen rómaiak tanácstalanok és fegyelmezetlenek.

– Ezt tapasztaltad hát… – A király felkelt a trónszékből, majd megragadta a felderítő vállát. – De mi, akik itt ülünk, vajon mit gondolunk erről? Te például, Rattling, mit szólsz ehhez a változáshoz?

A megszólított férfiú – erős, széles, termetes harcos – azonnal felemelkedett az asztal mellől, ahogy meghallotta a nevét.

– Harcra gondolok, királyom! Mi másra gondolhat egy magamfajta?

Válaszára vihogás csapott fel a teremben. De Geissermann egy mozdulattal lecsendesítette őket.

– És te, Vesselwulf, aki már ifjú korodban is rómaiakat zabáltál ebédre, mit mondasz?

A másik, toronymagas harcos szintén felemelkedett a helyéről, közben meglengette elmaradhatatlan fejszéjét.

– Csak azt, királyom, hogy nem véletlenül tisztellek annyira. Tudom, mit akarsz. Harcot, harcot, harcot. Meg nem szűnő háborúságot a rómaiakkal még akkor is, ha mind belepusztulunk. Rám számíthatsz, király!

– Harcosaim! – vette vissza a szót Geissermann. – Jól látjátok, mi a feladatunk, és miért érdemes élnünk vagy halnunk. Déli testvéreink, a quadok elbuktak. A markomannok dicsősége is leáldozott. Feladták a harcot a terjeszkedő, mohó latinok ellen. De kell valaki, aki megállítja őket. Az a valaki a germán történelem nagyja lesz. És én azt akarom, a kicsiny bur nép szerezzen hatalmas nevet a germánok históriájában. Velem tartotok hát, hogy megállítsuk a mohó latinokat, most, amikor a legsérülékenyebbek?

A bur nemzet fiai mind zajosan helyeseltek. Csak a három quad menekült maradt csendben.

– Úgy látom, a nemzetségünk nem riad vissza a kihívástól. De ti, vendégeink, velünk tartotok-e a harcban? Hiszen éppen a ti országotokat tisztítanánk meg a római rabigától.

A quad nemesek emelt fővel hallgatták a király beszédét, közben némán egymásra néztek. A legifjabbik arcizma hevesen rángott, ám nem akart a tiszteletre méltó idősebbek előtt szólni.

– Testvéreim, nincs szavatok a kérdésemre? – firtatta a király. – Azt hittem, kaptok az alkalmon, hogy megbosszuljátok a veszteségeiteket. Most, hogy a rómaiak is meggyengültek, talán fölébük kerülhettek. Nincs válaszotok erre?

A legidősebb, ősz, hosszú hajú férfi, akin látszott, hogy jó ideje inkább a nép vezetésének, a politikának, mint a küzdelemnek szenteli magát, végül szólásra emelkedett. Mélyen meghajolt, kezével különös mozdulatokat tett a levegőben.

– Királyi testvér! – kezdte. – Elszántságod nemes, és hidd el, szívvel-lélekkel melletted állunk. De Quadország már mindent elvesztett, amije csak volt. Olyan, akár a kifosztott kamra. Nem küzdhetünk, mert nincs seregünk, fegyverünk, sőt hitünk sem.

– Valóban? – kérdezte Geisserman, és a másik quadra mutatott. E vendég kevésbé volt borúlátó, látszott az arcán a becsvágy és a küzdelem iránti vágy. – Te is úgy gondolod, barátom?

A kérdezett fiatalabb volt, mint az előtte szóló, ugyan nem sokkal. Hosszú, őszbe csavarodott szakállát tincsbe fogta egy aranygyűrűvel, a nyakában súlyos és drága ékszerek csillogtak.

– Király, megtisztelsz, hogy asztalod vendége lehetek. Örömmel tölt el, hogy rokonokként fogadtál bennünket. Látom a hit tüzét is a szemedben, hogy medveként rontanál a rómaiakra. Csakhogy ne becsüld le őket, kérlek. Ma gyászolnak, holnap támadnak. Ne gondold róluk, hogy könnyű elbánni velük. Még akkor sem az, ha felderítőd szavával élve úgy tűnik, a gyászuk miatt tanácstalanok és fegyelmezetlenek. Ismerem őket: sohasem azok. Elvesztettem fivéremet abban a csatában, amelyben a markomann véreink, sőt még a szarmaták is úgy hitték, végül győzni fogunk. Nem győztünk. A fivérem a szemem előtt halt meg. Ismerted, tudom. Akadhatnak e helyiségben olyanok, akik nem hallottak a nagy hősről, ezért hát elárulom, hogy tudja mindenki, ilyen erős és kegyetlen harcos is alulmaradhat a rómaiakkal szemben. A barátai és az ellenségei Véresfogú Gastigarnak ismerték. Immár a Valhalla hősi csarnokából néz le ránk. Lehet, hogy végső csatára biztat bennünket. Az is lehet, hogy inkább óvatosságra int. Nem tudom. Jó germánként nyilván azt sugallja, az utolsó csepp vérünkig küzdjünk. Ám jó uralkodóként gondol a gyermekekre is, a jövőre, a túlélésre. Nem tudom, mire tegyem az eskümet. Ha nekimegyünk Rómának, újra veszíthetünk abból a kevésből, ami megmaradt. Ha kitérünk, túlélhetjük.

– Hogyan élhetnénk túl? – vette át a szót ismét Geissermann. –Szellemtestvéreim megsúgták, hogy már egy esztendővel ezelőtt el akartatok menekülni az országotokból. A rómaiak fejedelme, Marcus Aurelius nem engedte az elvándorlásotokat. Itt kellett maradnotok, hogy felmorzsolódjatok a küzdelmekben. Nem tisztességesebb, ha inkább felveszitek a vértjeiteket és szembeszálltok velük az utolsó csepp véretekig? Ráadásul velünk együtt?

– Hogyne lenne tisztességesebb, király! Nem futamodok meg a harcoktól. Csakhogy szeretném remélni, hogy maradt esély a túlélésre.

– A túlélésre… – visszhangozta a király nem kevés gúnnyal a hangjában. – Gulldrastig, Gastigar öccse, ezt senki sem ígérheti meg. Vagy harcolsz mindhalálig, vagy elárulod a Róma elleni szövetségeseket. Más út nincs. No de mit mondasz, Trullen?

A hosszú, szőke hajú férfi, aki a legifjabb volt a quad vendégek között, felkelt, átlépte a padot, majd közelebb ment a király trónusához. A kezében díszes kardot szorongatott, mire a testőrök nyomban körülvették Geissermannt, őt pedig a bárdok nyelével hátrébb taszították.

– Hé, hé, álljatok meg! – dörrent testőrségére Geissermann. – Csak nem képzelitek, hogy egy quad ifjú az életemre törne?

Trullen elnevette magát.

– Csak az ajándékomat akartam a lábad elé helyezni. Hogyan is törnék én az életedre? Hiszen szent harcot hirdetsz a hódítók ellen. Áldja nevedet Votan, s minden égben lakozó istenség!

– Jöjj hát! – intett felé Geissermann a trónról, a másik keze legyintésével elzavarta a testőröket. – Légy a szövetségesem, és ennek jegyében elfogadom ajándékodat.

Trullen tisztelettel közelebb jött, majd lehajtott fejjel, lassan elhelyezte Geissermann bőrcsizmás lábai előtt az ékesen vésett pallos hüvelyét.

Herlend és Hullgers, a király ikerfiai mint két, kemény tölgyből faragott óriási szobor, egymás mellett állva figyelték Trullen tiszteletteljes mozdulatát, amint leteszi ajándékát.

A fiatal quad nemes nem lépett hátra a tróntól, hanem villámgyorsan kirántotta az ajándékba adott kardot a hüvelyéből, majd ugyanazzal a mozdulattal a király felé suhintott. Az első próbálkozás csak megvágta az uralkodó vállát, ám a gyors második támadás elmetszette Geissermann nyakát. A vér messzire fröccsent, beterítette Trullent, a kendőt tartó római rabszolgalányt, még az ikerfiúkat is, akik atyjuk védelmére keltek.

A terem felbolydult, mindenki kardot rántott, hogy megvédje az uralkodót s legyűrje a merénylőt. Herlend pengéje érte el először Trullent, aki valójában nem is akart védekezni, gúnyos kacajjal várta a gyilkos döfést. Még mielőtt a testvére kiáltott volna, hogy hagyják életben kínvallatásra, az idősebb fivér elkeseredésében lenyakazta a gyilkost. Trullen feje messzire repült, átgurult a faasztalok között és a nagy Véresfogú Gastigar öccse, Gulldrastig bőrcsizmája előtt állt meg. Mindenki odafordult. Gulldrastig undorodva nézte, majd krákogott, utána megvetése jeléül vaskos köpettel terítette be Trullen levágott fejét.

– Micsoda gyalázat! Átkozott! – üvöltötte, jelezve, hogy semmi tudomásuk nem volt arról, hogy az ifjú quad nemes eladta a lelkét a rómaiaknak.

Az ikrek atyjukat próbálták menteni, azonban senki sem tudott már segíteni Geissermannon. A merénylő pengéje pontos vágást ejtett a torkán. A sebéből előtörő vér egy idő után csordogálva folyt le a rángatózva haldokló király nyakán. Beszélni próbált a fiaihoz, de egyetlen hangot sem tudott kinyögni. Keserves erőlködéssel telt minuták után a szellemlátó király megtért Votan palotájába, hogy aznap este már a hősökkel vacsorázzon.

Gulldrastig fájdalmas kiáltások közepette, átkozódva rúgott bele Trullen fejébe, ami vérnyomokat hagyva gurult vissza az ikrek felé. Amazok elkeseredett kiáltásokkal emelték kardjukat, hogy szót engedjenek a két quad elöljárónak. A vendégsereg megilletődötten, de indulatoktól telve préselődött össze a helyiségben.

Ekkor előlépett Gulldrastig, hogy végképp eloszlassa magáról a gyanút.

– Herlend és Hullgers, osztozom fájdalmatokban atyátok elvesztése miatt. A szemünk előtt távozott egy nagy ember, aki hitt a szabadságban. Trullen elméjét megfertőzhették a rómaiak, de mi teljes szívvel mellettetek állunk. E pillanat mindent megváltoztatott. Fogadom nektek, minden erőmet és befolyásomat latba vetem, hogy sereget toborozzak és a bur nép dicső hadjáratához csatlakozzam. Többé nem érdekel a túlélés. Testvérem, a Véresfogú Gastigar és a nagynevű Geissermann emlékéért vonuljunk hát hadba együtt a gyűlölt latinok ellen!

Némaság ülte meg a tróntermet, Herlend elszántan ikertestvérére nézett. Amaz bólintott, tudva, Herlend a nevében is válaszol, amikor zengő hangját hallatja.

– Hiszek neked, Gulldrastig, atyám is nagyra tartott. Hiszem, hogy te nem árultál volna el minket. Igazad van! E mocskot le kell mosnunk! Meg kell fizetnünk a rómaiaknak. Harcoljunk hát együtt, s győzzünk, Votan segítségével! Atyánk emlékére!

Mindenki felhördült a teremben; a fegyverpengék sikoltva csúsztak elő a hüvelyükből, s nyújtóztak a mennyezet felé, hogy ezzel is megfenyegessék a hódító birodalmat, amely túl messzire merészkedett.

– Aki germán, aki férfi, s aki gyűlöli a latinokat, tíz napon belül minden hadra fogható harcosával jelenjen meg az udvarunkban, hogy végre megfizessünk Rómának! Hívjuk meg a markomannokat is! A háborúnak nincs vége! Harcra fel, véreim! – üvöltötte Herlend a magasba emelve fegyverét. Hullgers csatlakozott hozzá. – És győzelemre! – kiáltotta maga is, majd kardjának pengéjét hozzáérintette a fivérééhez.


ekultura.hu - 2017. január 3.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!