Főkép

Fülszöveg:

Ez a magával ragadó történet arról a különleges valakiről szól, akiben feltétel nélkül bízol. Aki nélkül képtelen lennél élni.

Ted Flask számára ez a valaki öregedő társa, Lily, aki történetesen egy rövidszőrű tacskó.

Lily és a polip felidézi az olvasóban, hogy milyen érzés viharosan szeretni valakit, majd ezek után milyen nehéz elengedni őt, és hogy a szeretteinkért vívott harcok a legnagyobbak az életünkben.

Emlékszel rá, hogy melyik volt utoljára az a könyv, amit mindenképpen oda akartál adni a barátaidnak, hogy olvassák el?

Lily és a polip a következő.

 

Részlet a regényből:

A POLIP

 

Egy csütörtöki napon láttam meg először. Tudom, hogy csütörtök volt, mert csütörtök esténként szoktunk a kutyámmal, Lilyvel elvonulni a világtól, hogy kitárgyaljuk a helyes fiúkat. Lily valódi években számolva tizenkét éves, ami nyolcvannégy kutyaévnek felel meg. Én negyvenkettő vagyok, ami kétszázkilencvennégy kutyaévnek felel meg – de néhány évet nyugodtan letagadhatnék, mert jó formában vagyok, és sokak szerint úgy nézek ki, mint egy kétszázharmincnyolc éves, ami valódi években harmincnégyet jelent. Azért térek ki ilyen részletesen a korunkra, mert mindketten kissé éretlenek vagyunk, és a fiatalabb fiúkat részesítjük előnyben. Sokat szoktunk vitatkozni a Ryanekről. Én Gosling-párti vagyok, Lily viszont Reynolds-rajongó, habár egyetlen filmjét sem nézte meg kétszer. (Phillipe-t évekkel ezelőtt ejtettük, mert nem tudtunk megegyezni abban, hogyan kell kiejteni a nevét, meg azért is, mert már alig vállal szerepeket.) Ezenkívül ott vannak a Mattek és a Tomok. Sorra vesszük Bomert és Damont és Bradyt és Hardyt, attól függően, hogy milyen hetünk volt. Végezetül következnek a Bradleyk, Cooper és Milton, habár Milton jóval idősebb, mint Cooper, és rég halott. Nem is tudom, a kutyám miért hozza fel állandóan, hacsak nem azért, mert kedveli a társasjátékokat, amelyeket általában péntekenként játszunk.

Nos, ezen a bizonyos csütörtökön a Chriseket tárgyaljuk ki, akikből három van: Hemsworth, Evans és Pine. És amikor Lily egy hirtelen ötlettől vezérelve azt javasolja, hogy vegyük be Chris Prattet is, megpillantom a polipot. Az ember ritkán lát polipot közelről, főleg a saját nappalijában, és a legritkább esetben szoktak az ember kutyája fején csücsülni, mint egy születésnapi papírkalap, éppen ezért megdöbbenek. Alaposan meg tudom figyelni, mert Lilyvel a kanapé két ellentétes végében ülünk egy-egy párnával, én törökülésben, ő pedig olyan pózban, mint az MGM oroszlánja.

– Lily!

– Nem muszáj betennünk Chris Prattet. Csak egy javaslat volt – mondja ő.

– Nem… Mi van a fejeden? – kérdezem én.

A polip két karja úgy lóg le az arcán, mint egy sapka megkötője.

– Hol?

– Ezt hogy érted? Hát ott! A halántékod fölött, a jobb oldalon.

Lily hallgat. Egy pillanatra rám néz, találkozik a tekintetünk. Azután elkapja a pillantását, és felnéz a polipra.

– Ó! Arra gondolsz?

– Igen, arra.

Hirtelen előrehajolok, és megragadom a pofáját, pontosan úgy, mint amikor még kölyök volt, és túl sokat ugatott. Annyira felizgatta minden olyan dolog puszta létezése, amellyel először találkozott, hogy éles, szaggatott hangon kellett kifejezésre juttatnia a lelkesedését: EZT! NÉZD! MEG! EZ! A! LEGCSODÁLATOSABB! DOLOG! AMIT! VALAHA! LÁTTAM! IMÁDOK! ÉLNI! Egyszer, akkortájt, mikor összeköltöztünk, az összes negyvenhatos cipőmet elhordta a három szobával távolabb lévő lépcső tetejéhez, míg én lezuhanyoztam. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért tette, teljes meggyőződéssel a következőt válaszolta: EZEKET! A! LÁBADON! HORDOD! EZÉRT! KÖZELEBB! KELL! LENNIÜK! A! LÉPCSŐHÖZ! Tele volt ötletekkel és energiával.

Odahúzom magamhoz, és oldalra fordítom a fejét, hogy alaposabban megnézhessem. Lily bosszúsan méreget a szeme sarkából. Utálja a molesztálást, a kéretlen gondoskodást, és a nagy, ostoba, emberszabású férfi tapintatlanságát.

A polip jó helyet talált magának, és erősen megkapaszkodott Lily szeme fölött. Beletelik egy percbe, mire összeszedem a bátorságom, és megpiszkálom. Keményebb, mint gondoltam. Nem olyan, mint egy vízzel töltött lufi, hanem olyan, mint egy… csont. Olyan, mintha a bőr alatt lenne, mégis tökéletesen látható. Hátrafordítom Lily fejét, hogy megszámoljam a karjait, és valóban nyolc van belőlük. A polip dühösnek látszik, és teljesen oda nem illőnek. Talán az agresszív a legjobb jelző rá. Mintha azért bukkant volna fel ilyen hirtelen, hogy meghódítsa az egész szobát. Őszinte leszek. Ijesztő és zavarba ejtő. Láttam egyszer egy videót egy polipról, amelyik olyan tökéletesen álcázta magát az óceán fenekén, hogy teljesen észrevehetetlen maradt. Amikor egy szerencsétlen csiga vagy rák arra járt, hirtelen előbújt, és halálos pontossággal lecsapott. Emlékszem, hogy többször visszatekertem a videót, és megpróbáltam felfedezni a rejtőzködő polipot. A sokadik alkalom után el tudtam fogadni a jelenlétét, éreztem az energiáját, az alattomosságát és a szándékot, hogy lecsapjon, habár az alakját nem tudtam kivenni. Miután az ember látta, már nem tud úgy tenni, mintha nem látta volna – ettől függetlenül lenyűgözött az a képessége, hogy ilyen jól el tud rejtőzni a nyílt terepen.

Így van ez.

Most, miután láttam, nem tudok úgy tenni, mintha nem láttam volna, és a polip eltorzítja Lily arcát. Azt az arcot, amelyet mindig olyan csinosnak láttam. A nemes és klasszikus kutyaprofil, melynek épp csak egy kissé mond ellent a nevetséges tacskótest. De mégis! Az az arc! Amikor hátrahúztam a fülét, úgy nézett ki, mint egy puha, mahagóniszínű szőrbe burkolt tekebábu. Most viszont nem egy megkímélt tekebábuhoz hasonlít, hanem egy elhasznált, megviselt bábuhoz. Akkora dudor van a fején, mintha ő lenne az első számú tekebábu a tíz közül.

Lily rángó orrcimpával kétszer felhorkan, mire rájövök, hogy még mindig fogom a pofáját. Elengedem, mert tudom, hogy bosszantja a méltatlan bánásmód.

– Nem akarok beszélni róla – mondja Lily, és lehajtja a fejét, hogy a fogával megvakarja a hasát.

– Én viszont igen.

Leginkább arról szeretnék beszélgetni, hogy miért nem láttam meg hamarabb. Én vagyok a felelős az életéért és az egészségéért – beleértve az ételt, a vizet, a mozgást, a játékokat, a belsejét, a külsejét, a gyógyszereket, az ürítést, a szórakozást, az ölelést, az odaadást és a szeretetet –, mégsem vettem észre, hogy a feje egyik oldalára rátapadt egy polip, és vészes tempóban növekszik. A polip az álcázás mestere, emlékeztetem magam. Arra törekszik, hogy rejtve maradjon. Hiába ismételgetem ezt halkan magamban, mégis úgy érzem, hogy csak kibúvót keresek.

– Fáj?

Lily felsóhajt. Kifújja a levegőt. Fiatal korában is hasonló hangot adott ki alvás közben, mielőtt rángatózni kezdett a lába, ami arra utalt, hogy álmában madarakat vagy mókusokat kerget, vagy egy végtelen, aranyszínű tengerparton fut a meleg homokban. Nem tudom, miért, de Ethan Hawke válasza jut eszembe Bernard Pivot kérdésére, mellyel az Actors Studio falai között című sorozat minden epizódja végződött:

„Milyen hangot vagy zajt kedvel?”

A kölyökkutyák sóhajtását – válaszolta Ethan.”

Igen! Milyen csodálatos ellentmondás rejlik a kölyökkutyák sóhajtásában! Az alvó, meleg kölyökkutyáknak látszólag semmi okuk a szomorúságra, az elkeseredésre vagy a panaszra, amelyek miatt sóhajtozniuk kellene. Mégis állandóan sóhajtoznak! Édes, ártatlan kilégzések. De ez a sóhaj más. Megfontolt. A gyakorlatlan fül nem érzékelte volna a különbséget, én viszont olyan alaposan ismerem Lilyt, amilyen alaposan egy másik élőlényt lehet, tehát észreveszem. Van benne valami nehéz, és mintha csikorogna. Gondokkal küzd, teher nyomja a vállát.

Újra felteszem a kérdést:

– Fáj?

Lily megkésve válaszol, előbb hosszú szünetet tart, és elgondolkodik.

– Néha.

A kutyáknak az a legjobb tulajdonságuk, hogy ösztönösen megérzik, mikor van rájuk a legnagyobb szükség, és minden egyebet félbehagynak, hogy odatelepedhessenek egy kicsit a gazdájuk mellé. Szükségtelen tovább erőszakoskodnom Lilyvel. Megtehetem érte azt, amit ő is számtalanszor megtett értem, amikor összetört a szívem, amikor beteg voltam, vagy depressziós, vagy amikor napokig egyszerűen csak rossz volt a kedvem. Ülhetek mellette csöndben, miközben a testünk éppen csak annyira ér össze, hogy hő keletkezzen, és megoszthatjuk egymással az élőlények vibráló energiáját, egészen addig a pontig, amíg lelassul a légzésünk, és végül egy ritmusra vesszük a levegőt, ami állandóan megtörténik, ha nagyon csöndesen üldögélünk egymás mellett.

Összecsípem a bőrt a nyakán úgy, ahogyan valószínűleg az anyja cipelte, amikor még kölyök volt.

– „Oly szél jő, ami elsöpri majd a büszkeségét” – mondom neki.

Miközben leküzdöm a félelmemet és ránézek a polipra, rájövök, hogy sokkal jobban rettegek a kijelentésem igazságtartalmától, mint amennyire szeretnék. Pusztán annyi történt, hogy megpróbáltam felvidítani Lilyt a kedvenc sorával az Elizabeth: Az aranykor című filmből. Valójában egyikünk sem látta a filmet, de amikor a mozikba került, ezt a párbeszédet játszották le végtelenszer a beharangozóban, és mi kétrét görnyedve nevettünk az elszántan ordítozó Cate Blanchetten a Szűz Királynő szerepében.

Az én kutyám tudja a legjobban utánozni Cate Blanchettet a világon.

Lily kissé felszegi a fejét, és elszavalja a választ:

– „Én magam is uralom a szelet, uram! Olyan hurrikán él bennem, ami Spanyolhont pusztasággá teszi, ha ellenem mernek fellépni. Jöjjenek akár a pokol seregeivel. Nem fognak győzni!

A kedvemért igyekszik bátorságot csempészni a hangjába, de őszintén szólva, jobb alakítást is láttam már tőle. Valószínűleg ösztönösen tudja azt, ami számomra csak most kezd világossá válni: ő a tengeri csiga, és ő a rák.

A polip éhes.

És el fogja kapni Lilyt.

 

ÁLCÁZÁS

 

Péntek délután

 

A pszichológusom rendelőjének olyan színe van, mint a sózatlan vajnak. Miközben a kanapén ültem, amely egy törött rugó miatt őrjítően kényelmetlen volt, gyakran megfordult a fejemben, hogy az egész szobát beledobom egy keverőtálba, azután adok hozzá egy kis barna cukrot, lisztet, vaníliát és csokidarabokat. Amikor dühös vagyok, vagy amikor úgy érzem, hogy mindent jobban tudok a barátaimnál, csokis kekszet szoktam rágcsálni. Kívül ropogós, belül puha, frissen sült, meleg csokis kekszet, amelyben puha a csokoládé, de nem folyós. Nem tudom, miért éppen ez hat megnyugtatólag az idegeimre, de örökre megjegyeztem a Sütiszörny egyik mondását: „Ma én fogok élni a pillanatnak, kivéve, ha a pillanat kellemetlen, mert akkor én inkább fogok enni egy kekszet.” Bár a mantráim általában nem egy kék, dülledt szemű, nyelvtanilag alulképzett szörnytől származnak, ezt a mondatot valamiért megkedveltem.

Mostanában sokszor rágcsálok kekszet.

A pszichológusomat Jennynek hívják, pedig ez a név nem illik egy pszichológushoz. Egyetlen pszichológust sem lenne szabad Jennynek hívni. Esetleg egy tornászt. Meg persze Forrest Gump feleségét. Esetleg azt az alkalmazottat, aki fagyasztott joghurtot árul egy olyan helyen, ahol a vevő tölti ki magának az adagját, és a Jennyknek csupán annyi a dolguk, hogy lemérjék, mégis állandóan panaszkodnak, hogy milyen keményen dolgoznak.

Egy pszichológushoz semmiképpen sem illik. Szerintem egy Jennyt senki sem vesz komolyan. Hadd mondjak egy példát: Engem Edward Flasknek hívnak, de mindenki Tednek szólít – ezt a nevet én választ ottam magamnak azután, hogy az általános iskolában Gyogyós Ednek hívtak, mert nagyon félénk voltam. A nevem ott díszeleg Jenny kézírásával a jegyzetfüzete tetején, de a Tedből a T vastagabb – egyértelműen akkor írta oda, amikor eszébe jutott, hogy senki sem szólít Ednek. Pedig már hónapok óta járok hozzá! Ugyannakkor mellette szól, hogy elfogadja a biztosításomat, és a rendelője közel van a lakásomhoz (legalábbis Los Angeles-i viszonylatban). Mindig a rossz következtetéseket vonja le abból, amit mondok, de tökélyre fejlesztettem azt a képességemet, hogy az ócska tanácsait átszűrjem egy általam elképzelt, Jennynél sokkal okosabb pszichológus agyán, és így megkapom azokat a válaszokat, amelyekre szükségem van. Ez a viselkedés már önmagában rendellenes működésre utal, de nekem bevált.

Másfél évvel ezelőtt kezdtem terápiára járni. Akkor vetettem véget a legutóbbi kapcsolatomnak, amely hat évig tartott, de valószínűleg négy is elég lett volna belőle. Ígéretesen kezdődött. A New Beverly moziban találkoztunk Billy Wilder Legénylakás című filmjének vetítése után, és kitárgyaltuk az alkotás érdemeit. Jeffrey okos volt – ijesztően okos – és szenvedélyes. Amikor beismertem, hogy megdöbbentőnek találom a Legény lakás hűtlenkedéssel és házasságtöréssel kapcsolatos jeleneteit, felhozta a másik kedvenc filmemet Wildertől, a Hétévi vágyakozást.

Varázslatos személyisége miatt kezdetben minden porcikámmal arra vágytam, hogy a közelében legyek, de idővel rájöttem, hogy ez a külcsín, és belül egy sérült kisfiú lakik. Apa nélkül nőtt fel, ezért érthető volt, hogy állandó megerősítésre vágyik. Megnyerőnek találtam. Emberinek. Azután egyre több figyelmet szentelt annak a kisfiúnak. Szeszélyes lett és hisztérikus. Olyan dolgok fölött akarta átvenni az irányítást, amelyekhez nem volt köze. De még mindig ugyanaz a kisfiú volt, és szerettem, ezért mellette maradtam, mert azt hittem, idővel jobb lesz. Végül egy reggel felébredtem, és megvilágosodtam: jobbat érdemlek ennél. Aznap este bejelentettem, hogy elhagyom.

Egy év szünet után újra elkezdtem randizni. Belemártottam a lábujjamat abba poshadt vízbe, amelyről azt hittem, már régen áthajóztam rajta.

Jenny erről kérdez:

– Hogy megy a dolog?

A dolog?

– Igen.

– A randizás?

– Aha.

Erről egyáltalán nem akarok beszélni. A polip legalább olyan erősen kapaszodik az én fejembe, mint Lilyébe. Mégsem vagyok képes említést tenni Jennynek a hívatlan látogatónkról. Legalábbis egyelőre. Nem teregethetem ki a kártyáimat, nem mutathatom ki a félelmemet, amelyet a polip vált ki belőlem, és nem akarom hallani az ostoba tanácsait, mert mást úgysem várhatok tőle. Jenny. Nem végezhetem el helyette a munkáját – ezúttal nem. Inkább nélküle szeretném elvégezni a munkáját, ami azt jelenti, hogy ezt egyelőre megtartom magamnak.

Nem is kellett volna eljönnöm, nem kellett volna kettesben hagynom Lilyt a polippal, de a napfény pontosan úgy áradt be a konyhaablakon, ahogyan szereti, és a késő délutáni sugarak kellemes meleget biztosítanak egy kiadós alváshoz. Az állatorvos csak hétfőre tudott időpontot adni, és valamiért azt hiszem, hogy a nap elősegíti a gyógyulást. Talán besugározza a látogatónkat, és összeaszalja ezt a partra vetett halat.

– A polip a halak rokona? – teszem fel hangosan a kérdést, pedig nem állt szándékomban.

– Tessék?

– A polip egy halfajta?

– Nem. Szerintem a fejlábúak közé sorolják.

Sejthettem volna, hogy Jenny tudja a választ. Valószínűleg azok közé a kislányok közé tartozott, akik tengerbiológusok akartak lenni, azután beiratkozott az egyetemre, ahol szerelembe esett egy végzős fizikussal, akinek erős, férfias keze volt, és Chadnek hívták. Bárcsak én is ott feküdnék összegömbölyödve a padlón, Lily mellett! Bárcsak ráfektethetném a kezem úgy, mint kölyökkorában, hogy tudja, minden rendben, amíg én ott vagyok mellette! Ott kellene lennem, nem itt.

– De mi a helyzet a randizással?

Jenny visszarángat a valóságba.

– A randizással? Nem tudom. Semmi különös. Eseménytelen. Szoporifikus.

– Gyermeteg?

– Nem szofomorikus. – Istenem! Kekszet akarok. – Szoporifikus. Tudja, kimerítő. Fárasztó.

– Miért fárasztó?

– Mert az.

Kekszet!

– Nem gondolja, hogy érdekes dolog új emberekkel megismerkedni? Talán próbálja meg innen nézni.

– Megpróbálhatnám – felelem dacosan, hogy megértse, nem akarom, és nem is fogom.

Elképzelhető, hogy bennem van a hiba – talán még nem állok készen a randizásra. Elképzelhető, hogy másokban van a hiba – talán az összes jó parti foglalt. Elképzelhető, hogy az éveim számában van a hiba. Los Angeles az Elveszett Fiúk Sehol-szigete, akik túl gyakran kérkednek és kukorékolnak, és túlságosan üresek. Lelkesen vágtam bele a randizásba, és igyekeztem minden tőlem telhetőt elkövetni. De miután átestem egy sor első randin, azon vettem észre magam, hogy nem tudom eldönteni, ismétlem-e önmagam, vagy azt a történetet, amelyet éppen mesélek, egy másik randin mondtam el egy vagy két alkalommal korábban. Senkit sem akartam untatni, ezért összeszedtem a legjobb anekdotáimat, vagyis csináltam egy válogatást a legszórakoztatóbb szellemi sziporkáimból, és miután újra meg újra bedobtam őket, végül már magamat untattam.

Mindezt hangosan kellene kimondanom, már csak azért is, mert a biztosítótársaság fizeti ezt az időt, és én fizetem a biztosításomat (ami komoly költséget jelent egy szabadúszó író számára), de ehelyett csak ennyit tudok kinyögni:

– Nos, én… Nem tudom.

– Meséljen! – esedezik Jenny.

– Nem.

– Gyerünk! Ne legyen olyan kemény a páncélja, mint a ráké!

A polip megsuhintja előttem izmos karjait, és miközben az arcom felé ugrik, megpillantom mohó szájnyílását.

Megborzongok, és meglengetem a kezem az orrom előtt, mintha el akarnám hessegetni.

– Mit mondott az előbb? – kérdezem kissé támadóan.

Jenny aggodalmasan néz rám. Biztosan észrevette az izzadtságcseppeket a szemöldököm fölött. Izgatottan körbenézek a szobában, hátha meglátom a polipot, de éppen olyan gyorsan tűnt el, mint ahogyan felbukkant. – Azt mondtam, hogy ne legyen olyan kemény a páncélja, mint a ráké.

Az aggodalma mosollyá változik.

Vajon miért éppen ezt a hasonlatot használta?

A vajból készült cellám egyre zsugorodik. Úgy tűnik, mintha a falak közelebb lennének, mint öt perccel ezelőtt, ami általában a pánikroham jele. Régen ritkán tört rám, de mostanában többször is átéltem. Úgy tudom elkerülni a teljes összeomlást, hogy megteszem azt, amit nem akarok – beszélni kezdek a randizásról. Emlékeztetnem kell magam, hogy az élet megy tovább. Nem szabad arra gondolom, ami kiváltja a pánikot. Így aztán megenyhülök.

– Van egy srác. Jóképű. Okos. Vicces. Jóképű. Ezt kétszer mondtam, igaz? Tényleg jól néz ki, de mintha nem mutatna elég érdeklődést.

– Maga iránt.

– A bábozás iránt. – Védekezőn karba teszem a kezem. – Természtesen irántam. Másodjára is találkoztunk, és jó volt. – Ez hülyeség. A polipról kellene beszélnem, de nem gondolhatok a polipra. Nem engedhetek teret a pániknak. – De még akkor sem tudtam eldönteni, hogy érdeklődik-e irántam. Éppen ezért azt találtam ki, hogy jó jelnek fogom tekinteni, ha megpróbál megcsókolni búcsúzóul. És elhatároztam, hogy ha átölel, megvárom, amíg magától elenged.

Annyira elégedett vagyok a tervemmel, hogy rámutatok a fejemre – mintha több volna egyszerű kalaptartónál. Azután hirtelen rájövök, hogy a polip talán a fejemen bujkál, mivel úgy tűnik, a fejeket kedveli, ezért gyorsan végigtapogatom magam, tetőtől talpig. Jenny úgy néz rám, mintha valami rohamot kaptam volna, de nyomul tovább.

– Okos döntés. Ezzel a módszerrel kiderítheti, hogy baráti vagy romantikus ölelésről van-e szó. És mi történt?

– Nem vártam meg, amíg elenged.

Jenny csalódottan néz rám.

– Nem akart elengedni, és úgy álltunk ott, mint két részeg, akik egymást támogatják! – próbálok védekezni.

A falak már vészesen közel vannak. Vajon összezúznak, vagy belepréselnek vajas puhaságukba, és egy tökéletes öntőformát hoznak létre belőlem, mielőtt megfulladok a sűrű krémben.

– Ebből levonhatta a megfelelő következtetéseket.

Jenny megvastagítja a jegyzetfüzetében az ed-et a T után, hogy egyformák legyenek a betűk. Pénzt kap azért, hogy meghallgasson, mégis unalmasnak talál. De ez nem az ő hibája. Alig huszonnégy órával azután, hogy a… fejlábú vendégünk megérkezett, felfedezek kettőnkben egy közös vonást: én is a nyílt terepen bujkálok. Láthatatlanul sétálok végig az életen, lapítok, mint egy csődtömeg, és abban reménykedem, hogy néhányan mégis észrevesznek. Azóta viselkedem így, mióta szakítottunk Jeffreyvel.

– Szerintem meg kell barátkoznia azzal a ténnyel, hogy bizonyos emberek nehezen tudják kifejezni magukat – mélázik Jenny.

enny mindig úgy fogalmaz, hogy „bizonyos emberek”, amikor rólam beszél. Ennek a srácnak nem okozott gondot, hogy kifejezze magát. Én is könnyedén ki tudom fejezni magam. Ez a srác azt nem tudta eldönteni, hogy kedvel-e, és ettől estem kétségbe. Még akkor is, ha az én hibám volt, hogy nem tudott dönteni. Még akkor is, ha észrevétlen akarok maradni.

K, mint keksz, nem is vágyom másraaa. Kekszet akarok reggel, délben és vacsoráraaa.

Átszűröm Jenny analízisét az általam jobban kedvelt, képzeletbeli pszichológusom hangján, és ő okosabb tanáccsal szolgál: Két randink volt. Miért akarom kideríteni, hogy ez a srác mit érez irántam? Miért kell mindig mindennek egyértelműnek lennie? Azt már eldöntöttem, hogy én kedvelem-e őt? Természetesen azt leszámítva, hogy jól néz ki. Szorosabb barátságot kell kötnöm a bizonytalansággal.

És a dolog hirtelen már nem a randizásról szól, hanem a polipról.

Szorosabb barátságot kell kötnöm a bizonytalansággal.