Főkép

Fülszöveg:

A berlini fal leomlott, a hidegháborús időknek vége. A szovjet kém leleplezését követően Szolgálattá átkeresztelt Körönd vén rókája, az Oroszország Házat is megjárt, visszavonulására készülő Ned hírszerzői pályafutásának utolsó állomásaként a sarratti Óvodát vezeti, ahol a jövő kémeit képezi ki. A kiképzés végét ünneplő vacsorára meghívja mentorát, George Smiley-t. Végső búcsújában a legendás és mindörökké kiismerhetetlen díszvendég elmereng a titkosügynöki hivatáson, s miközben Ned diákjaival együtt Smiley-t hallgatja, felidézi pályafutásának legfontosabb, hol komikus, hol tragikus, hol pedig fájdalmasan hiábavaló epizódjait, amelyek hosszú ideje kísértik a titkos világ zarándokát.

A sötétség mélyére vezető, magányos utazása során Ned keresztül-kasul bejárja a Körönd kasztrendszerét és a hidegháborús idők titkos világát Hamburgtól, Gdanskon és Bejrúton át egészen a Távol-Keletig, újabb és újabb poklokat ismerve meg. Emlékeiben utoljára lépnek színre John le Carré Karla-trilógiájának klasszikus alakjai ‒ a Ned életét uraló Smiley mellett Bill Haydon, az örökös túlélő Toby Esterhase, valamint az enervált Peter Guillam ‒, s egyszerre elevenedik meg a tragikus múlt, és sejlik fel a még tragikusabbnak festő jövő.

John le Carré novelláskötete nem csupán a Körönd, a hidegháború és egy titkosügynöki pálya bravúrosan megrajzolt fináléja, hanem egyúttal egy olyan életé, amelyre a hiábavalóság, a dicstelenség és a kínzó bűntudat árnyéka vetül.

 

 

Részlet a regényből:

1

 

Rögvest egy vallomással tartozom: nem önteném ki most ennyire a szívemet, ha egy hirtelen ötlettől vezérelve, a pillanat hevében nem ragadtam volna tol lat, hogy levelet írjak George Smiley-nak, melyben felkértem: tartson beszéd et végzős osztályom bevezető kurzusának záróestjén. S nemigen tárulkoznék ki, ha Smiley minden várakozásommal ellentétben nem fogadta volna el meghívásomat.

Leginkább afféle kiszínezett emlékekkel szolgálnék, mint amilyenekkel – ha őszinte akarok lenni – kissé túlzottan is hajlamos voltam szórakoztatni tanítványaimat: a titkosszolgálat lovagjainak, a rettenthetetleneknek, a találékonyaknak, a bátraknak, de mindenekelőtt a rátermetteknek hőstetteivel. Lebilincselő történeteim éjszakai bevetésekről szólnának a Kaukázusban, kockázatos átkelésekről motorcsónakon, tengerparti földetérésekről, hunyorgó parti fényekről, titkos rádióüzenetekről, melyek a továbbítás közepénél elvesztek. A hidegháború néma hőseiről, akik dolguk végeztével szerényen beleolvadtak a társadalomba, amelyet védelmeztek. Beépített ügynökökről, akiket az utolsó pillanatban ragadtunk ki az ellenség karmai közül. 

Egy bizonyos pontig persze ilyen életet éltünk. A mi időnkben a történeteink meg is történtek, néhányuk még jól is végződött. Jó embereink voltak rossz országokban, akik az életüket kockáztatták. Értünk. És általában hittek nekik, sőt, olykor bölcsen használták fel az általuk szolgáltatott információkat. Remélem is, hisz a világ legjobb kémje sem ér semmit, ha nem így történik.

Könnyedebb vizekre evezve, az újoncok ünnepi vacsoráján elfogyasztott második whisky után rendszerint azt a történetet meséltem el, amikor a Körönd szerény személyem által vezetett, Kelet-Németországban tevékenykedő háromfős csapata a Harz-hegységben fagyoskodva azért imádkozott, hogy egy leállított motorokkal, felségjel nélkül szálló repülőgép szárnya megbillenjen, és az áldott fekete ejtőernyő feltűnjön a horizonton. Hogy mit találtunk, miután imáink meghallgatásra leltek és egy jégpályán lecsúszva birtokba vettük kincseinket? Köveket – mondtam csodálkozó tanítványaimnak. Argyll büszke partvidékéről. Skóciai légibázisunk futárai tévedésből egy kiképzéshez használt fémládát küldtek el.

Legalább ez a mesém valamiféle visszhangra talált, még ha a többi, amellyel előrukkoltam, félúton el is veszítette hallgatóságát.

Azt gyanítom, hirtelennek vélt elhatározásom, hogy írok Smiley-nak, régebb óta érlelődött bennem, mint hittem. Az ötlet a személyzeti osztályra tett rendszeres látogatásaim egyikén született, amelynek során diákjaim fejlődését vitattuk meg. Miután beugrottam a főtisztek bárjába egy szendvicsre és egy sörre, belefutottam Peter Guillambe. Peter Watson szerepét játszotta George Sherlock Holmes-i nyomozásában a Körönd árulója után, aki nem volt más, mint operatív vezetőnk, Bill Haydon. Peter már – mióta is? – legalább egy éve nem hallott George felől, aki valahol Észak-Cornwallban vásárolt magának egy kis házat, és végre kiélhette a telefon iránt érzett utálatát. Volt valami kényelmes állása az Exeteri Egyetemen, ahol megengedték neki, hogy használja a könyvtárukat. A többit sajnálkozva képzeltem magam elé: George, a magányos remete egy elhagyatott vidéken rója az utat céltalan sétáin, gondolataiba merülve. George, miközben arra vár, hogy elfoglalja helyét a kémek Valhallájában, elugrik Exeterbe, mert öregkorára már egy kis emberi melegségre vágyik. És Ann, a felesége? – kérdeztem Petert halkabban, mert az ember így tesz, ha Ann neve szóba kerül. Nyílt és fájdalmas titok volt ugyanis, hogy Ann szeretőinek népes táborába Bill Haydon is beletartozott.

Ann az Ann, intézte el Peter egy vállrándítással. A családjának hatalmas házai voltak Cornwallban, a Helford-folyó torkolatánál. Néha náluk lakott, néha pedig George-nál.

Elkértem Petertől Smiley címét, és miközben leírtam, Peter figyelmeztetett: Nehogy eláruld neki, hogy tőlem kaptad! Mindig is érzett valamiféle bűntudatot az ember, ha továbbadta George címét – a mai napig nem tudom, miért.

Három héttel később Toby Esterhase lejött Sarrattba, hogy megtartsa nevezetes előadását az ellenséges területen végzett titkos megfigyelés művészetéről. Természetesen ebédre is ott maradt, amit még vonzóbbá tett számára első három lányunk jelenléte. Ugyanis egy hosszadalmas csatározást követően – amely azóta tartott, mióta Sarrattban voltam – a személyzeti osztály úgy döntött, hogy végül is nincs semmi gond a lányokkal.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Smiley neve után fülelek.

Volt idő, amikor a munkán kívül nem szívesen diskuráltam volna Tobyval, máskor pedig hálát adtam az Úrnak, hogy mellettem volt. Örömmel konstatáltam, hogy az évek múlásával az ember hozzászokik a másikhoz. 

Édes Istenem, Ned! – kiáltott fel Toby javíthatatlan magyaros angolsá-gával, hátrasimítva gondosan pomádézott, ezüstös sörényét. – Csak nem azt akarod mondani, hogy nem hallottad?

Mit nem hallottam? – kérdeztem türelmesen.

Nos, drága barátom, George lett a halászati jogok bizottságának elnöke. Hát nektek semmit nem mondanak itt a világ végén? Az lesz a legjobb, ha ezt egyenesen a Főnöknek mondom el a klubban.

Addig is elmesélhetnéd, hogy mi is ez a halászati jogok bizottsága – javasoltam.

Tudod mit, Ned? Azt hiszem, berezeltem. Talán lehúztak téged a listáról.– Meglehet – válaszoltam.

Végül persze elmondta. Tudtam, hogy így lesz, és kellő meglepődést mutattam, ami még inkább megerősítette Tobyban önnön fontosságát. Igazából a mai napig nem tudtam túllépni a hallottak miatt érzett megdöbbenésen. A halászati jogok bizottsága – magyarázta Toby a beavatatlanok kedvéért – a Moszkvai Központ és a Körönd tisztjeiből álló informális munkacsoport. A feladata – folytatta barátom, aki szerintem már semmin sem tudott meglepődni – olyan hírszerzői célpontok azonosítása, amelyek mindkét szervezet számára fontosak, valamint egy közös rendszer kialakítása az információk megosztására. – Az ötlet valójában az volt, hogy célba vegyék a világ problémás helyeit – mondta Toby dühítő felsőbbrendűséggel. – Szerintem először a Közel-Keletet intézik el. De nem tőlem hallottad, Ned, világos?

És azt mondod, ennek a bizottságnak Smiley az elnöke? – kérdeztem hitetlenkedve, miközben próbáltam feldolgozni a Toby által mondottakat.

Hát, Ned, talán már nem sokáig, mivel ősöreg meg minden… De az oroszok borzasztóan szerettek volna találkozni vele, úgyhogy bevettük, mert így kevesebb kört kell futnunk az egésszel. Én amúgy is azt mondom, megérdemli az öreg. Egy kis hízelgés, boríték egy kötegnyi ötössel…

Nem tudtam eldönteni, mi lepett meg inkább: a gondolat, amint Toby Esterhase a Moszkvai Központtal vonul az oltár elé, vagy, hogy a frigyet George Smiley szenteli meg. Néhány nappal később, a személyzeti osztály engedélyével írtam Smiley-nak arra a címre, amit Giullamtől kaptam, félénken megemlítve, hogy ha George csak feleannyira gyűlöl beszédet mondani, mint amennyire én, semmi esetre se fogadja el felkérésemet.   

Akkor még csak rosszkedvű voltam, de mikor postafordultával megérkezett elegáns kis kártyája a válasszal, hogy örömmel mond igent meghívásomra, hirtelen megint újoncnak éreztem magam, és rettentő ideges lettem.

Két héttel később a Paddington állomás peronjánál álltam az alkalomra vásárolt új tweedöltönyömben. Bámultam a koros szerelvényeket, amint a peronra ontják középkorú ingázóikat. Azt hiszem, addig soha nem voltam enynyire tudatában, hogy Smiley mennyire belesimul a szürke tömegbe. Bármerre néztem, az ő hasonmásait láttam: köpcös, szemüveges, egyetemi éveikben is már az ötven felé ballagó úriembereket, akik George-hoz hasonlóan mind úgy tűntek, mintha késésben lennének valahonnan, ahová olyan nagyon nem is sietnek. Kezet ráztunk, és máris azon kaptam magam, hogy Smiley mellettem ül a főosztály Roverjében. Zömökebb volt, mint amire emlékeztem, és igaz, megőszült a haja, de olyan élénknek és jókedvűnek, mint most, nem láttam azóta, hogy a felesége végzetes viszonyt folytatott Haydonnal.

Nocsak, nocsak, Ned. Milyen érzés tanárnak lenni?

Milyen érzés nyugdíjasnak lenni? – vágtam vissza nevetve. – Hamarosan csatlakozom hozzád.

Nagyon is élvezem a nyugdíjas éveimet – biztosított Smiley. – Nem lehet belőlük elég – tette hozzá kényszeredett mosollyal. Egyáltalán nincs miért tartanom tőle, nyugtatott meg. Egy kis korrepetálás, előadások itt-ott.

Hosszú séták, melyekhez még egy kutyát is beszerzett.

Azt hallottam, visszarángattak, hogy egy különleges bizottságot elnö-kölj – mondtam neki. – Úgy mondják, a Medvével szövetkeztek a Bagdadi Tolvaj ellen.

George nem szokott pletykálni, de láttam, amint elégedett vigyorra húzódik a szája.

Tényleg ezt mondják? És a forrásod minden bizonnyal Toby – felelte, ön elégült mosollyal pillantva a lehangoló külvárosi tájra, amely mellett elhaladtunk, majd témát váltva belekezdett egy történetbe két vénasszonyról a falujában, akik utálják egymást. Az egyiknek régiségkereskedése volt, a másiknak nagyon sok pénze. De ahogy a Rover tovább folytatta útját Hertfordshire valaha érintetlen vidékén, azon kaptam magam, a falubeli hölgyek helyett egyre inkább George-on jár az eszem. Arra gondoltam, Smiley újjászületett; öreg hölgyekről mesél történeteket, orosz kémekkel ül egy bizottságban, és olyan mohó élvezettel csodálkozik rá a külvilágra, mint akit épp most engedtek ki a kórházból. 

Aznap este, régimódi szmokingba préselve magát, ugyanez az ember ült mellettem a Sarratt ünnepi asztalánál, és jóindulattal telve tekintett körbe a fényesre pucolt gyertyatartókon, meg a jóisten tudja, milyen régi csoportképeken. No és persze fiatal hallgatóságán, akik izgatottan várták a mester szavait.

Hölgyeim és uraim, Mr. George Smiley – jelentettem be kimérten, amint felálltam, hogy bemutassam vendégünket. – A titkosszolgálat legendás alakja. Köszönöm.

Ó, egyáltalán nem vagyok én legendás – tiltakozott Smiley kikecmeregve székéből. – Én csak egy elhízott vénember vagyok, akinek szorítottak egy kis helyet a puding és a portói között.

Ezután a legenda mesélni kezdett, s én ráébredtem arra, hogy még soha nem hallottam Smiley-t beszédet tartani. Biztosra vettem, hogy ez is egy olyan dolog, melyben veleszületett módon tehetségtelen, mint az, hogy ráerőlteti másokra a véleményét, vagy hogy az igazi nevét használja annak a fickónak, akiről beszél. Így stílusának kifinomultsága már azelőtt meglepett, hogy felfogtam volna mondanivalóját. Tűnődve figyeltem tanítványaim arcát. Ritkán lehet bármit leolvasni róla, de most sokat elárult diákjaim érzéseiről, akiknek Smiley először a figyelmét, majd a bizalmát, és végül támogatását is elnyerte. Magamban azon mosolyogtam, milyen későn esett le a tantusz: hát persze, hiszen ez George lényének másik oldala. A mindig is benne rejlő színész, a hamelni patkányfogó, aki muzsikájával képes volt megbűvölni bárkit. Ő volt az az ember, akit Ann Smiley szeretett, Bill Haydon elárult, és mi, a többiek hűségesen követtünk, hogy a kívülállókat megtévesszük.

Bölcs hagyomány Sarrattban, hogy a vacsorán elmondott beszédekről nem készül felvétel, sem feljegyzés, és hivatalos utalást sem tesznek a későbbiekben az itt elhangzottakra. A díszvendég így tehát „a bolondok szabadságát” élvezi, utalt helyzetére Smiley e germán kifejezéssel, noha nem sok olyan embert ismerek, aki kevésbé lenne nála alkalmasabb e privilégiumra.

De én is profi vagyok, akit arra képeztek ki, hogy figyeljen és emlékezzen. Meg kell érteniük: Smiley még csak rövid ideje beszélt, amikor ráébredtem, hogy szavai egyenesen eretnek szívemhez szólnak – és ez tanítványaim figyelmét sem kerülte el.

A bennem lakozó, kevésbé engedelmes személyre gondolok, akiről, ha őszinte akarok lenni, azóta igyekszem tudomást sem venni, hogy karrierem ezen utolsó állomásához érkeztem. A titkos vallatóra, aki kellemetlen társam volt már jóval azelőtt, hogy vonakodó cimborám, Barley Blair átlépett az omladozó Vasfüggönyön, majd szerelmi és valamiféle becsületbeli okból nyugodtan folytatta útját, az Ötödik Emelet megdöbbenésére.

Az a mondás járja a személyzeti osztályról, hogy minél jobb az étterem, annál rosszabb a hír. – Itt az ideje, Ned, hogy átadd a tudásodat az új fiúknak – mondta Connaught egy gyanúsan jó ebéd alkalmával. – És az új lányoknak is – tette hozzá undorító, önelégült vigyorral. – Gondolom, legközelebb már az Egyházba is beengedik őket. Ezután újra vidámabb témára váltott. – Ismered az összes trükköt. Régóta húzod már az igát. A Titkárság vezetőjeként nagyon is jó utolsó kört futottál. Ideje mindebből előnyt kovácsolni. Úgy gondoljuk, neked kellene átvenned az Óvoda vezetését, átadnod a stafétabotot a holnap kémeinek.

Ha nem csal az emlékezetem, ehhez hasonló, a sportból kölcsönzött metaforákat használt Connaught akkor is, amikor Barley Blair dezertálását követően eltávolított az Oroszország Ház éléről, száműzve a kispadra, a Kihallgatói Brancsba.

Még két pohár Armagnacot rendelt. – Mondd csak, hogy van Mabel? – folytatta, mintha épp akkor jutott volna eszébe. – Valaki említette, hogy sikerült alaposan lefaragnia a hátrányából golfban. Remélem, távol tartod tőlem! Na, mit szólsz hozzá? Hétközben Sarratt, hétvégén Tunbridge Wells, nekem nagyon úgy hangzik, mint a karriered dicsőséges megkoronázása. Mit mondasz?

Hogy mit lehet erre mondani? Azt, amit előttem már mások is. Aki tudja, csinálja. Aki nem tudja, tanítja. És amit tanítanak, arra már nem képesek többé, mert a testük, a szellemük, vagy mindkettő célját vesztette. Mert túl sokat láttak, túl sokat fojtottak magukba, túl sokszor kényszerültek megalkuvásra, és végül alig kóstoltak bele valamibe. Így elkezdenek régi álmaikról ábrándozni, és heves utálattal viseltetni az ifjonti hévvel szemben.

Ez pedig eszembe juttatja Smiley aznap este tartott beszédének bevezető sorait, szavai ugyanis hirtelen hozzám szóltak, és teljes erővel felráztak. Azért hívtam meg Smiley-t, mert a múlt legendája volt. Ám ezen az estén, mindannyiunk örömére a jövő eretnek prófétája szólt belőle. Nem fogom önöket Smiley világkörüli előadásának közismert részeivel untatni. Beszélt a Közel-Keletről, amely nyilvánvalóan foglalkoztatta, és áttekintette a koloniális hatalom határait egy elvileg posztkoloniális időszakban. Beszélt a harmadik világról, a negyedik világról, sőt még egy ötödik világot is felvetett, fennhangon elmélkedve arról, hogy vajon az emberi reményvesztettség és a szegénység valóban foglalkoztatja-e bármely gazdag nemzetet.

Eléggé biztos volt abban, hogy nem.

Csak legyintett arra, hogy a hidegháború végével a kémkedésnek befellegzett. – Minden egyes nemzettel, amelyik most kijött a hidegről – mondta –, minden egyes új felállással, a régi tulajdonságok és szenvedélyek felelevenítésével, a korábbi status quo elmúlásával annyi feladata lesz a kémeknek, hogy éjjel-nappal dolgozni fognak. Ahogy később rájöttem, Smiley az ilyenkor megszokottnál kétszer hosszabban beszélt, de egyetlen szék nyikorgását, vagy pohár koccanását sem hallottam, még akkor sem, amikor diákjaim magukkal vonszolták Smiley-t a könyvtárba, és a díszvendégek trónjára ültették a kandalló előtt, hogy ott folytassa tovább ugyanígy, még több eretnekséggel és felforgatással.

A gyermekeim – mind nehéz eset – beleszerettek Smiley-ba. Egy pisszenést sem hallottam hangjának magabiztos morajlásán kívül, kivéve a diákjaimból előtörő nevetést, amikor Smiley váratlanul öniróniára ragadtatta magát, vagy kudarcairól vallott. Addig jó, míg az ember fiatal, gondoltam magamban, ahogyan diákjaimmal együtt lestem szavait, osztozva izgatottságukban.

Olyan esetekről beszélt nekik, melyekről soha nem hallottam, és amelyeket biztos, hogy senki sem hagyott előzetesen jóvá a főosztálytól. Jogtanácsosunk, Palfrey legalábbis egészen biztosan nem, ő ugyanis válaszul korábbi ellenségeink nyíltságára, minden egyes, teljességgel haszontalan titokra, melyre csak rá tudta tenni kötelességtudó kezét, dupla lakatot tett, és jó mélyre ásta.

Smiley hosszasan időzött diákjaim eljövendő szerepénél, az ügynökök irányítójánál, aki a megváltozott világhoz alkalmazkodva, ám a titkosszolgálat hagyományos képét megőrizve mentor, pásztor, szülő vagy épp jóbarát. Házassági tanácsadó, lelki támasz, gyóntató, mulattató és védelmező. Olyan férfi vagy nő, akinek megvan az adottsága ahhoz, hogy a lehetetlen dolgokat mindennapos ügyekként kezelje, és ezzel ügynöke cinkosává váljon a megtévesztésben. – Mindez azóta sem változott – mondta. – Nem is fog soha.

Véleményét Burns versének Smiley-féle átiratával nyomatékosította: „A kém az kém, csak azért is!”  

Amint elaltatta hallgatóságát lírába forduló esti meséjével, a következő pillanatban már figyelmeztette őket személyiségük halálának, eredendő érzelmeik eltorzulásának veszélyére, amely társaik manipulációjából fakadt.

– Ha minden kémnek mindenben megfelelünk, azt kockáztatjuk, hogy saját magunk számára semmi nem marad – vallotta be szomorúan. – Egy pillanatig se képzeljék azt, hogy sértetlenek maradhatnak azoktól a módszerektől, amelyeket alkalmaznak. A cél talán szentesítheti az eszközt, ha nem így volna, bízvást mondhatom, nem is lennének ma itt. De ennek ára van, amely rendszerint saját magunk. Az önök korában könnyű eladni a lelkünket.

Később nehezebb.

A halálosan komolyat vegyítette a halálosan frivollal, a kettő alig különbözött egymástól. Időről időre mintha azokat a kérdéseket tette volna fel, amelyeket pályafutásom legnagyobb részében magamtól is megkérdeztem, de soha nem sikerült így megfogalmaznom: Volt bármi értelme? Mit tett velem? Mi lesz most velünk?

A kérdései néha maguk voltak a válaszok, mert George soha nem kérdezett, csak ha tudta a választ.

Megnevettetett és megérintett, és megdöbbentett minket ellentmondásossága. Mi több, kockára tette előítéleteinket. Megszabadított a beletörődéstől, és felélesztette a bennem szunnyadó lázadót, akit elnémított sarratti száműzetésem. George Smiley, mint derült égből a villám, új erőt adott útkeresésemnek, és csodálatosan összezavart. 

Olvastam valahol, hogy a rettegő ember soha nem tanul. Ha ez így van, akkor bizonyosan nincs joguk ahhoz, hogy tanítsanak. Nem félek, nem jobban, mint bárki más, aki szembenézett a halállal, és tudja, hogy az rá vár. Ezzel együtt a tapasztalat és némi fájdalom egy kissé gyanakvóvá tett az igazsággal, sőt még magammal szemben is. George Smiley mindezt helyre tette. George többet jelentett számomra egy mentornál, több volt, mint barát. Noha nem volt mindig jelen, ő uralta az életemet. Volt, amikor egyfajta apaként tekintettem rá, helyettesítve azt, akit soha nem ismertem. George sarratti látogatása felébresztette emlékezetem veszélyes oldalát. Most pedig, hogy van időm a múlt felidézésére, én is ezt kívánom lehetővé tenni önöknek, hogy osztozhassanak utazásomban, és feltehessék maguknak ugyanezeket a kérdéseket.