Főkép

Fülszöveg:

A Föld napjai meg vannak számlálva. A világ nemzetei az elkerülhetetlennel és a vészesen fogyó idővel versengve összefognak, hogy nagyszabású tervet dolgozzanak ki az emberiség megmentésére – messze a légkör felett, a bolygóközi űrben.

A maroknyi, gondosan kiválasztott túlélőnek előre nem látott technikai veszélyekkel és kihívásokkal, újabb és újabb katasztrófákkal kell szembenéznie. A könyörtelen univerzum a végsőkig próbára teszi találékonyságukat és felkészültségüket az űrben lebegő törékeny komplexumban, amely az emberi faj túlélésének utolsó záloga.

Azonban mégis az emberi természet árnyoldalai és kiszámíthatatlansága válik végső próbatételükké. A  Nemzetközi Űrállomás legénységének önmagát kell legyőznie igazán. A kozmikus kataklizma és az eltelt évszázadok alatt a felismerhetetlenségig összeégett anyabolygó pedig türelmesen vár a visszatérésükre…

A Hét Éva pedig válaszol hívására.

 

Részlet a regényből:

RUFUS MACQUARIE ÉSZAK-ALASZKÁBAN, A BROOKS-HEGYSÉG FEKETE gerince fölött látta végbemenni az eseményt. Rufus egy bányát üzemeltetett odafent. Felhőtlen estéken gyakran felkaptatott kisteherautójával a hegyre, amelynek ásványkincseit napközben termelték ki az embereivel. Kiemelte távcsövét, egy tizenkét colos Cassegraint a kocsi platójáról, aztán felállította a hegycsúcson, és a csillagokat bámulta. Amikor már nevetségesen átfagyott, visszaült a vezetőfülkébe (a motort egyfolytában járatta), és addig szorította kezét a fűtés nyílásához, amíg az ujjai újra érzékennyé nem váltak. Aztán, amíg a többi testrésze is felengedett, arra használta újfent munkaképes ujjait, hogy kapcsolatba lépjen az ismerőseivel, a családjával és mindenféle ismeretlenekkel szerte a világon.

És azon kívül is.

Miután szétrobbant a Hold, és Rufus meggyőzte magát, hogy amit lát, az a valóság, gyorsan bekapcsolt egy alkalmazást, amely a különféle természetes és ember készítette égitestek helyzetét mutatta. Ellenőrizte a Nemzetközi Űrállomás pozícióját. Az ISS e pillanatban közel 420 kilométerrel fölötte és tőle 3200 kilométerre délre szelte át az égboltot.

Rufus a térdére húzott egy készüléket. A saját kis műhelyében készítette. A szerkezet egy legalább százötven évesnek tűnő távíróból állt, amit egy tépőzáras szíjjal felcsatolható, a térd ívéhez alakított műanyag tömbhöz rögzített. Nekilátott rövid és hosszú jeleket kattogtatni. A kisteherautója lökhárítójára szerelve ostorantenna nyúlt az égbe.

420 kilométerrel fölötte és 3200 kilométerre délre tőle a rövid és hosszú jelek egy vékony kábelkötegelővel szigetelőcsőhöz erősített olcsó hangszórón szólaltak meg egy zsúfolt, konzervdoboz alakú modulban, amely a Nemzetközi Űrállomás egyik részét alkotta.

 

AZ ISS EGYIK VÉGÉHEZ CSAVAROZVA AZ AMALTHEA NEVEZETŰ, ÉDES­burgonya alakú aszteroida utazott. Abban a valószínűtlen esetben, ha óvatosan lejuttathatnák a felszínre, hogy ott végső nyugalomra helyezzék valamelyik futballpályán, az egyik tizenhatostól a másikig nyúlt volna, és teljesen elfedte volna a kezdőkört. Korábban négy és fél milliárd éven át keringett a Nap körül, szabad szemmel és a csillagászati távcsövek számára láthatatlanul, habár keringési pályája hasonlított a Földéhez. Ez annyit tett, hogy csillagászok által használt osztályozási rendszerben Arjuna-aszteroidának nevezték. Földközeli pályájuknak köszönhetően az Arjunák nagy valószínűséggel lépnek be a Föld légkörébe és csapódnak be lakott területeken. Ám ez egyben azt is jelenti, hogy viszonylag könnyen el lehet érni és be lehet fogni őket. E két – előnyt és hátrányt jelentő – okból vonták magukra a csillagászok figyelmét.

Az Amaltheát öt évvel korábban fedezte fel egy teleszkópokkal felszerelt műholdraj, amit az Arjuna Expeditions, egy Seattle-ben bejegyzett, techmilliárdosok által pénzelt cég, amelyet kifejezetten aszteroidabányászat céljából alapítottak. A kisbolygót veszélyesként azonosították, mivel 0,01%-ra becsülték annak esélyét, hogy az elkövetkező száz évben eltalálja a Földet, ezért újabb műholdrajt indítottak útnak, hogy bezsákolják, és geocentrikus (Föld, nem pedig Nap körüli) pályára vonszolják, amit aztán fokozatosan összehangoltak az ISS-ével.

Időközben lassan, de kitartóan továbbhaladt az ISS tervezett bővítése. Az űrállomás mindkét végéhez új modulokat – rakétával fellőtt, felfújható műanyag burkokat és levegővel töltött fémdobozokat – adtak hozzá. Az elülső végén – az űrállomás orr-részén, ha a bolygó körül repülő, nagyjából madár alakú tárgyként tekintettünk rá – előkészítették az Amalthea és a körötte kialakítandó aszteroidabányászati kutatási projekt otthonát. Ezalatt a farrésznél megépítettek és, – valamekkora nehézkedés hamis érzetét keltve, – ringlispílként forgásnak indítottak egy tóruszt – egy negyven méter átmérőjű, amerikai fánk alakú lakóegységet.

A fejlesztés során elérkezett egy pillanat, ami után az emberek már nem Nemzetközi Űrállomásként vagy ISS-ként, hanem Izzyként kezdték emlegetni az öreglányt. Véletlenül vagy sem, de a szóban forgó becenév nagyjából akkoriban ragadt rá, amikor az űrállomás mindkét végén nő vette át az irányítást. Dinah MacQuarie, Rufus ötödik gyermeke és egyetlen leánya felelt nagyjából mindenért, ami Izzy elülső részén folyt. Ivy Xiao az ISS általános parancsnoki tisztét látta el, és többnyire a „tatnál” elhelyezkedő tóruszban dolgozott.

Az ébren töltött órák zömében Dinah az Izzy elülső végében tartózkodott egy kis munkaterületen („a műhelyemben”), ahonnan egy kis kvarcüveg ablakon kinézhetett az Amaltheára („a barátnőmre”). Az Amalthea vasból és nikkelből állt: nehéz elemekből, amelyek egykor valószínűleg egy ősi, valamely földtörténet előtti katasztrófa során szétrobbant bolygó forró magjába süllyedtek le. Más aszteroidákat könnyebb anyagok alkottak. A Földével szinte azonos pályája tette egyszerre iszonyatos fenyegetéssé és ígéretes kiaknázásra váró objektummá az Amaltheát, ugyanakkor tömör fémes összetétele miatt elképesztően nehezen lehetett mozgatni a Naprendszeren belül, de szinte felkínálta magát a tudományos kutatásokra. Némelyik aszteroida javarészt vízből állt, amiből emberi fogyasztásra szánt készleteket lehetett felhalmozni, vagy hidrogénné és oxigénné lehetett bontani, hogy rakéta-hajtóanyagként szolgáljon. Másokban bőségesen lehetett találni nemesfémeket, amelyeket a Földre juttatva értékesíthettek.

Egy efféle vas- és nikkelrögöt, mint az Amalthea, űrben keringő lakóhelyek szerkezeti anyagának lehetett beolvasztani. Ennek megvalósítása, vagy bármié, ami csekély próbamennyiségnél többet eredményez, újfajta technológiát követelt volna meg. Szóba sem jöhetett, hogy emberek bányásszanak, mivel költséges volt feljuttatni és életben tartani őket. Dinah-t azért küldték fel az Izzyre, hogy lefektesse egy robotizált laboratórium alapjait, amely hatfős személyzetnek adott volna otthont. A washingtoni költségvetési küzdelmek aztán egy főre csökkentették ezt a számot.

Ahogy lényegében Dinah akarta is. Annak idején a világtól távol eső helyeken nőtt fel; az apjával, Rufusszal, az édesanyjával, Catherine-nel és négy fivérével utazott egyik sziklabányából a másikba olyan vidékeken, mint az alaszkai Brooks-hegység, a dél-afrikai Karoo-sivatag és a nyugat-ausztráliai Pilbara. A kiejtésén mindegyik nyomot hagyott. Otthon a szülei tanították őt, és egy sor repülővel odahozatott magántanár, akik közül egyik sem maradt tovább egy évnél. Catherine elsajátíttatta vele a zongorázás és a szalvétahajtogatás finomságait, Rufus pedig matematikára, hadtörténetre, morzejelekre és bozótrepülésre tanította meg, no meg arra, hogyan kell felrobbantani dolgokat, és mindezt még tizenkét éves kora előtt, amikor a család vacsora közben közfelkiáltással megszavazta, hogy Dinah már túl okos és túlságosan kezelhetetlen a bánya mellett töltött élethez. Ezért bentlakásos iskolába íratták az Egyesült Államok keleti partján. Lévén, hogy a család – jóllehet Dinah-nak erről addig sejtelme sem volt – tehetősnek mondhatta magát.

Az iskolában kiváló labdarúgó vált belőle, e tehetségét pedig a Penn­re szóló sportösztöndíj formájában kamatoztatta. Másodévesként súlyos keresztszalag-szakadás vetett véget ígéretes sportpályafutásának, ezért még komolyabban kezdett foglalkozni a földtan tudományával. Ennek, illetve egy robotépítést hobbiszinten űző fiúval három éven át tartó kapcsolatának köszönhetően – amelyet kiegészített a bányaiparban szerzett tapasztalata – tökéletes jelöltnek bizonyult a jelenlegi állására. A szilárd talajon robotikával foglalkozó kockákkal – egyetemi kutatókból, a hacker/maker szubkultúra szabadúszó tagjaiból és az Arjuna Expeditions fizetett alkalmazottaiból álló vegyes társasággal – szorosan együttműködve programozta, tesztelte és értékelte a csótánytól a spánielig terjedő méretű robotok egész seregét, melyeket arra terveztek, hogy az Amalthea felszínén mászkáljanak, kielemezzék ásványi összetételét, kisebb darabokat vágjanak ki belőle, majd egy kohóba szállítsák, amelyet – mint idefent mindent – kifejezetten az űrbéli körülmények közötti működéshez igazítottak. A szerkezetből kikerülő acélöntvények nagyságra papírnehezéknek is alig feleltek meg, ám, mint az első nem Földön készült példányok, jelenleg rendkívül fontos iratokra nehezedtek a Szilícium-völgy milliárdosainak íróasztalain, és sokkal többet értek társalgási témaként és státuszszimbólumként, mint egyszerű árucikként.

Rufus, a megátalkodott rádióamatőr, aki a mai napig morzejelekkel kommunikált a világ különböző pontjain élő régi ismerőseinek egyre fogyatkozó körével, rámutatott, hogy meglehetősen könnyű rádióüzeneteket váltani a Föld és az Izzy között, feltéve, hogy egymás látóterében maradnak (legalábbis amikor az Izzy épp elhaladt a feje fölött), és hogy amatőr rádiós mércével ez a távolság semminek számít. Mivel Dinah egy robotépítő-műhelyben lakott és dolgozott, forrasztópákákkal és munkapadokkal körülvéve, az apja biztosította műszaki leírás alapján nem okozott nehézséget számára összeállítani egy apró adóvevőt. A válaszfalhoz vékony kábelkötegelővel rögzített szerkezet Dinah munkaállomása fölött lógott halk sistergéssel, amit könnyedén elnyomott az űrállomás légcserélő rendszereinek háttérzajként megszokott zúgása. Időnként pittyent egyet.

Az Izzyt a Dinah felőli végén kívülről szemlélő képzeletbeli űrhajós pár perccel azután, hogy az Ágens darabokra tépte a Holdat, először is az Amaltheát pillantotta volna meg: a hatalmas, göcsörtös fémkiflit, amely itt-ott még mindig poros volt az űrtörmeléktől, amit odavonzott az eónok során egyre enyésző gravitációs mező, míg másutt, ahol mostanra tisztára sikálták, csak úgy ragyogott. A felszínen négy eltérő „fajhoz” tartozó, többtucatnyi különféle robot lótott-futott: az egyik faj kígyóhoz hasonlított, egy másik rák módjára oldalazott, a harmadik gördülő gömbbúrára emlékeztetett, egy negyedik pedig mintha rovarrajként mozgott volna. Ezek elszórtan világították meg a felületet kék és fehér LED-jeikkel, amelyeket Dinah a nyomon követésükhöz használt, a lézerekkel, amelyek segítségével az Amalthea felszínét pásztázták, és a vakító lilás ívfényekkel, amelyekkel időnként belemetszettek az aszteroidába. Az Izzy ekkor épp földárnyékban haladt, a bolygó éjszakai oldalán, ezért mindenre sötétség borult, eltekintve a Dinah munkaállomása melletti kvarcüveg ablakon kiáramló fehér fénytől. Az apró ablak épp hogy keretbe foglalta a nő fejét. Dinah rövidre vágva hordta szalmaszőke haját. Sohasem ügyelt különösebben a küllemére: annak idején, a bányáknál fivérei kigúnyolták, valahányszor ruhákkal vagy sminkkel kísérletezett. Amikor az iskolai évkönyvben fiúsnak jellemezték, Dinah ezt figyelmeztetésként értelmezte, és ezután egy valamivel lányosabb periódus következett, amely kitartott egészen tizenéves kora végéig, majd a második ikszbe lépve megszakadt, amikor Dinah egyre fontosabbnak érezte, hogy a mérnöki megbeszéléseken komolyan vegyék. Az Izzyn töltött élet velejárójaként folyton az interneten tevékenykedett: hol gondosan megfogalmazott NASA-sajtóinterjúkon dolgozott, hol az űrhajóstársak Facebookra kirakott beállítatlan képeit böngészte. Mostanra már megunta a súlytalanságban szanaszét lebegő hajfelhőt, és pár hét kísérletezés után, amíg baseballsapkával igyekezett leszorítani loboncát, kiókumlálta, miként működhetne ez a fajta rövidebb frizura. Az új hajviselet több terabájtnyi internetes kommentárt eredményezett néhány férfi és nő részéről, akiknek láthatóan semmi más dolga nem akadt.

Rendszerint számítógépe képernyőjére koncentrált, amelyet a robotjainak viselkedését szabályzó kódsorok töltöttek ki. A legtöbb szoft­ver­fejlesztőnek kódokat kellett írnia, programba kellett gyűjtenie, majd futtatnia kellett a programot, hogy kiderítse, rendeltetésszerűen működik-e. Dinah megírta a kódot, kisugározta a pár méterre tőle, az Amalthea felszínén szorgoskodó robotoknak, majd kibámult az ablakon, hogy megnézze, használható-e. Többnyire a közvetlenül az ablak mellett dolgozókra irányult a legtöbb figyelem, így egyfajta természetes szelekció lépett fel, amennyiben azok a robotok, amelyek a legközelebb húzódtak anyjuk hűvös kék tekintetéhez, több intelligenciát gyűjtöttek magukba, míg a sötét oldalon kóborlók sohasem okosodtak.

A figyelme mindenesetre vagy a képernyőre, vagy a robotokra összpontosult, és ez így ment órák óta. Mígnem sípolások sora hangzott fel a válaszfalhoz rögzített, sziszegő hangszóróból, Dinah tekintete pedig egy időre a semmibe révedt, miközben agya betűk és számok füzérévé dekódolta a rövid és hosszú hangjeleket.

–  Ne most, apa! – motyogta maga elé, ahogy bűnös-kislányos pillantást vetett a réz és tölgyfa távírókészülékre, amit az apjától kapott; a viktoriánus relikviát Rufus elképesztően magas áron szerezte be az eBayen egy licitháborúban, mely során ádáz küzdelembe keveredett seregnyi természettudományi múzeummal és belsőépítésszel.

 

VESS EGY PILLANTÁST A HOLDRA!

 

–  Ne most, apa, tudom, hogy szép. Épp a hibákat keresem a módszerben…

 

VAGYIS ARRA, AMI NEMRÉG MÉG AZ VOLT

 

–  Hm?

Aztán Dinah az ablakhoz közelítette az arcát, és a nyakát tekergetve próbálta megkeresni a Holdat. Meglátta, ami nemrég még az volt. És a világmindenség megváltozott.

 

DR. DUBOIS JEROME XAVIER HARRISNEK HÍVTÁK. A FRANCIA KERESZTnév anyai ágon louisianai elődöktől származott. A Harrisek kanadai feketék voltak, akiknek ősei a rabszolgaság korában költöztek fel To­rontóba. A Jerome és Xavier neveket szentekről kapta – egyszerre kettőről, pusztán a biztonság kedvéért. A család a Detroit–Windsor-régió határának két oldalán élt. A barátai magától értetődően Dubnak kezdték becézni az iskolában, amikor még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy tudják, a „dub” a marihuánakultúrából kinőtt zenei műfaj neve. Manapság az ismerősei túlnyomó többsége Dubois dokinak szólította, mert rengeteget szerepelt a tévében, és a talkshow-k házigazdái és a csatornák műsorvezetői rendszerint így konferálták be. A televízióban a tudományt kellett közérthetően elmagyaráznia a nagyközönségnek, és mint ilyen, villámhárítóként szolgált az olyanokkal szemben, akik nem tudták összeegyeztetni világnézetükkel vagy életmódjukkal az aktuális tudományos következtetéseket, és emiatt egyfajta lökött leleményességgel mindenféle cáfolatokat ötlöttek ki.

Egyetemi környezetben, amikor csillagászati konferenciák vitaindító előadását tartotta, vagy tudományos publikációkat írt, természetesen dr. Harris maradt.

A Hold akkor robbant fel, amikor dr. Harris épp egy adománygyűjtő fogadáson vett részt a Caltech Athenaeum udvarában. Esthajnalkor a Hold dühödten hideg kékesfehér korongként emelkedett a Chino Hills magaslatai fölé. Laikusok tökéletesnek ítélték volna az estét holdfigyeléshez, legalábbis dél-kaliforniai viszonylatban, dr. Harris gyakorlott szeme azonban rögtön észrevette körülötte a vékony, homályos peremet, és tudta, hogy értelmetlen lenne most távcsövet irányítani rá. Tudományos céllal legalábbis. A sajtópropaganda már egészen más kérdésnek számított; Dubois doki szerepét magára öltve időről időre csillagpartikat szervezett, ahol az amatőr csillagászok felállították teleszkópjaikat az Eaton-kanyon parkban, és olyan tömegkedvenc célpontokra irányították azokat, mint a Hold, a Szaturnusz és a Jupiter holdjai. A mai este kiválóan meg fog felelni ehhez.

Dr. Harris azonban nem ezzel foglalkozott. Jófajta vörösbort kortyolgatott dúsgazdag, javarészt a techszférából meghívott személyiségekkel, és Dubois dokiként tetszelgett nekik, a tudomány négymillió Twitter-követőt magáénak tudó, megnyerő modorú tévés népszerűsítőjeként. Jól tudta, hogy az önerőből a csilliomosságig kapaszkodott techmágnások előszeretettel szálltak vitába másokkal, a pasadenai arisztokrácia viszont ellenkezőleg, és hogy a társasági hölgyek szerették, ha előadásokat tartottak nekik, feltéve, hogy az előadások rövidek és humorosak voltak. És azt is tudta, hogy a feladata mindössze annyi, hogy elbűvölje ezeket az embereket, mielőtt átpasszolják őket a hivatásos adománygyűjtőknek.

Épp egy újabb pohár pinot noirért tartott a bárpult felé Dubois doki szerepében, vállakra csapva, ökölpacsizva, összemosolyogva, amikor valaki hangosan levegőért kezdett el kapkodni. Mindenki a férfira emelte tekintetét. Dub már attól tartott, hogy a szerencsétlen fickót egy eltévedt pisztolygolyó találta el. A férfi dermedten, fél lábon állva meredt fel az égre. Egy nő követte a tekintetét, és felsikoltott.

És Dub egyike lett annak a talán néhány millió embernek a bolygó sötét féltekéjén, akik olyan mélységes döbbenettel néztek fel az égre, hogy agyuk magasabb rendű feladatokért, például a beszédért felelős központjai egyszerűen leálltak. Elsőként – lévén, hogy Los Angeles agglomerációjában tartózkodtak – az a gondolat merült fel benne, hogy fekete vetítővásznat bámulnak, amelyet korábban titokban kifeszítettek a szomszédos birtok fölé, és egy rejtett kivetítővel odavarázsolt hollywoodi filmes trükköt látnak. A fogadás előtt senki sem szólt neki, hogy efféle mutatványra készülnének, ám elképzelhetőnek tűnt, hogy adakozásra serkentő bizarr húzásnak szánták, vagy valamilyen film forgatásához kellett.

Amikor felocsúdott a kábulatából, Dubois Harris tudatára ébredt, hogy tömérdek telefon csicsergi elektromos kis dallamát. Köztük az övé is. Egy újszülött korszak hangját hallotta felsírni.