Főkép

Fülszöveg:

Ilyen még nem volt a magyar filmtörténetben! A Saul fia című film eddig 38 díjat nyert, közte a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál Nagydíját, a legnagyobb elismerést, amit magyar nagyjátékfilm valaha Cannes-ban kapott. Ehhez, február utolsó vasárnapján még egyet begyűjthet, a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. Nemes Jeles László, a film rendezője és alkotótársai sok éven át készültek ennek a különös, egészen egyedi koncepcióval és filmes eszközökkel megvalósított filmnek az elkészítésére. Megrázó és a nézőt aktív útitársként kezelő film olyan mély, talán tudatalatti érzelmeket és gondolatokat hoz a felszínre, amelyek hatása alól senki sem tudja magát kivonni. Milyen indíttatásból tette ezt Nemes Jeles László és többnyire fiatal alkotókból, kiváló szakemberekből álló csapata? Milyen utat jártak be a gondolat megszületésétől a film megvalósításáig? Milyen célt tűztek ki maguk elé? Milyen tudásra, ismeretanyagra támaszkodtak? Miben nem alkudtak meg egy jottányit sem? Miként élik meg a díjesőt? 
A könyv olvasói minderre és még sok minden másra választ találnak az alkotókkal készített beszélgetésekből és a kötetben szereplő dokumentumokból.

 

Részlet a könyvből:

 

„Nyitott seb volt…”

NEMES JELES LÁSZLÓ, a Saul fia rendezője

(Részlet az interjúból.)

 

Nem mindenki tudja, hogy a sonderkommandósok dokumentumokat rejtettek el arról, ami ott történt. Ezek az úgynevezett „Auschwitzi tekercsek”.

 

Igen, léteznek olyan papírtekercsek, amelyekre a speciális krematóriumi osztag rabjai, a sonderkommandósok titokban feljegyezték azt, ami ott történt, és egy fémcsőben elrejtették a föld alá. Ezek a feljegyzések főleg jiddis nyelven íródtak.

 

Mi szerepelt ezeken a tekercseken?

 

A gondolataik, a mindennapjaik. Rettenetes dolgok. Szerintem a mai civilizáció kudarca, hogy ezeket a feljegyzéseket az emberek nem ismerik. Pedig, ha nem látjuk, nem is érthetünk meg semmit abból, amin ők ott keresztülmentek.

 

Hol és hogyan jutott a tekercsekhez?

 

Teljesen véletlenül. Sok évvel ezelőtt egy könyvesboltban találtam rájuk. Korzikán, Bastiában, ahol Tarr Bélával a Londoni férfi című filmjét forgattuk.

 

Tarr Béla asszisztenseként dolgozott akkor?

 

Igen, de ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy rátaláltam a krematóriumban készített feljegyzésekre. A tábor felszabadításának hatvanadik évfordulóján történt, jó tíz éve, és akkor a franciaországi könyvesboltokban sok ilyen témájú könyvet lehetett találni. Nagyon megfogott, amit olvastam. A birkenaui tábor sonderkommandósai tudták, hogy meg fogják őket ölni, mert ők a titkok tudói, de azt akarták, hogy az utókor értesüljön arról, amit ott átéltek. Elképesztő történet! Szerintem csak nagyon kevesen tudnak ezeknek a tekercseknek a létezéséről. A halálra ítélt sonderkommandósok pontosan leírták például azt, amikor megérkezett egy cseh transzport hatszáz kamasszal, lányokkal, fiúkkal, és őket is be kellett terelni a kremató­riumba. „Kérdezgetik persze, hogy mi lesz velük, és mi nem tudunk mit válaszolni” – olvassuk a feljegyzéseikben.

 

A leírások naplószerűen beszámolnak mindenről?

 

Igen, de egy részük megsemmisült, egy részüket soha nem találták meg. Valószínűleg a krematórium alatti talaj tele van további hasonló írásokkal. Ennek a kutatásnak van egy izraeli specialistája, aki azt gondolja, hogy a papíroknak, szövegeknek a kilencven százaléka nem került elő, és nem is fog soha előkerülni.

 

Elenyészett a föld alatt?

 

Igen. Viszont amikor elolvastam azokat, amelyeket megtaláltak, azt gondoltam: a segítségükkel meg kell mutatni valahogyan, milyen lehetett egy nap a krematóriumban. Tudtam, elképesztő utazás lesz, de nagyon fontos azért, hogy az emberek közelebb kerüljenek annak megértéséhez, hogy mi is volt ez valójában. Már csak a történetet kellett megtalálni, hogy film lehessen belőle. Nagyon egyszerű történetet akartam. Azt találtam ki, hogy egy krematóriumi rab rátalál egy fiúra, egy fiú holttestére, azt gondolja, hogy az a fiú az ő fia, és megpróbálja eltemetni. Igazából ennyi volt az, amit kitaláltam, ami egyszer csak kibújt belőlem. Tudtam, hogy ennek az egyszerű történetnek az erejével kell hatnunk a filmben.

 

Valójában Saul számára az élethez való utolsó kapcsolatot az jelenti, hogy komolyan veszi a halált. Úgy érzi, a fiú eltemetésével átmenetileg újra visszakerülhet az emberi világba. Micsoda őrületes paradoxon, a halálon belüli halál az élet!

 

Talán azt a gondolatot sikerült megfogalmaznunk, hogy a túlélés nem fizikai, hanem belső túlélést jelent a főszereplőnk számára. Nagyon foglalkoztatott, hogy a két sík hogyan feszül egymásnak.

 

A történet harmadik rétege a temetéssel kapcsolatos zsidó vallási rituálé. A füstté vált halottak szörnyű gondolatával szemben a halottnak járó tisztességről beszél?

 

A hiteles ember kereséséről van szó, aki tisztességgel el tud temetni egy halottat, úgy, ahogyan szokás. Ugyanis a krematóriumba került embereket, miután eltűnnek füst formájában és még a hamvaikat is a folyóba lapátolják, a nácik úgy tekintik, mintha nem is léteztek volna. Ezeknek az embereknek tehát nincs múltjuk, nincs történetük. Az, hogy Saul kivesz egy gyereket ebből a tömegből, és azt mondja, hogy ő az én fiam, ennek a fiúnak történetet és múltat teremt.

 

 

„A végtisztesség Isten minden képmásának kijár”

RÖHRIG GÉZA, a Saul fia főszereplője

(Részlet az interjúból.)

 

A sondereseket is ugyanúgy megvetették, mint a kápókat?

 

Még inkább. Minden oldalról utálták őket. Az oroszok a lágerek fölszabadításakor körbekérdezték a foglyokat, ki volt sonderes, és azt ott a helyszínen rögvest tarkón lőtték. Kollaboránsnak titulálták azokat, akik közvetlenül a kre­matóriumokhoz lettek beosztva. A cionisták is rühellték őket. Az ő álláspontjuk az volt, miért nem álltatok ellen, miért mentetek birkaként a vágóhídra. Ebbe éppúgy nem fért bele az, amit a sonderkommandósoknak kellett csinál­niuk. Ők is hitványabbnak tartották őket, mint az SS-t. Hisz az SS a zsidót ölte, de a sonderes, így az érvelés, ha nem is ölt, de a sajátját, a saját népét égette el.

 

Holott a filmből az derül ki, hogy nemhogy előnyük nem szár­mazott abból, hogy őket kiemelték, és megbízták valami olyannal, aminél szörnyűbbet elképzelni nem lehet, ha-nem azt is tudták, hogy egyszerűen csak meghosszabbodik a szenvedésük.

 

Ép ésszel ezt nem lehetett végigcsinálni. Ezek a szerencsét­len emberek, nem túlzás, százezreket láttak elvonulni a sze­meik előtt, hogy aztán egy fertályóra múlva összekarmolt, egymásba gabalyodott, fölpuffadt, kék, sőt már-már fekete arcú hullaként vonszolják majd ki őket a gázkamrákból.A megfulladtak közül sokan leharapták a saját ujjukat, má­sok egész hajcsomókat szorítottak az öklükben.

 

Borzalmas.

 

Az. A kamuflázsnak tökéletesnek kellett lennie. A megérkezőknek olykor még szalutáltak is a nácik. Az éjszakai transzportokkal persze már sokkal durvábban bántak. A szellőztetést végző ventilátorokat a „kezelés” után rögtön bekapcsolták, az idővel kiürített és fölmosott termet pedig minden egyes alkalommal újrameszelték. A legfontosabb azonban az, ami a sonderesek lelkében ment végbe. Szörnyű erkölcsi dilemmákkal kellett szembenézniük. Még akkor is, ha rájuk fogott fegyver hatására tették, amit tettek. Ott volt például Nyiszli Miklós, aki Mengele egyik boncolóorvosa volt. Ő már ’46-ban megírta, milyen képte­len helyzetekbe került. Arra kényszerítették, hogy mindenféle ostoba műtéteket hajtson végre olyan egészséges ikergyerekeken, akiket pusztán kísérleti célból megbetegítettek. Ez nyilván mind az orvosi esküjével, mind a saját erkölcsi normáival ellenkezett. Azt is tudta ugyanakkor, ha nem műtögetné ezeket a gyerekeket, akkor azok már rég mind halottak lennének. Vannak morális szituációk, amelyekben nincsen vállalható alternatíva. A másik el nem hanyagolható mozzanat, hogy a sonderes lét extrém módon deformálta a személyiséget. Többen is beszámolnak a memoárjukban például arról, micsoda megkönnyebbülést éreztek időnként az újonnan beérkező vagonokat meglátva. Páni félelem lett úrrá néhányukon attól, hogy ha nem jön elég „szállítmány”, kinyírják őket is a nácik, hisz már nem lesz semmi szükség rájuk. Meg kell értsük, mindenkinek van egy töréspontja. A felelősség kizárólag azt terheli, aki e törés­pontig eljuttatja a másikat. Könnyű nekünk a XXI. századból okoskodnunk.

 

Talán épp azért ilyen nagy hatású film a Saul fia, mert a néző – az eddigi holokausztfilmek által nyert tapasztalatain túl – most maga is belekerül a történésekbe és az Auschwitzban zajló élet pillanataiba. Hallja a hangjait, zajait, sikolyait, látja a füstjét, a porát, sőt talán még a szagát, a rettenetes bűzét is érzi a holokausztnak. A forgatás közben mennyire érezte úgy, hogy személyesen is megérintik ezek a szörnyűségek, amikor ilyen intenzíven körülvette mindaz, amiről beszélek?

 

Mind többször éreztem úgy, hogy elmosódik a határ a valóság és a csapó csattanása után átéltek közt. Ahogy haladt az idő, egyre többször felejtettem el, hogy ott egy hatalmas kamera tőlem ötven centire. A film drága nyersanyag, alaposan meg kellett hát tervezni, mikor mi lesz a képen. László hihetetlen fegyelmezettséggel és tudatossággal készített elő mindent. A Saul fiát rendezői filmnek gondolom, tehát nem az én alakításomtól működik elsősorban, hanem attól, amit Nemes Jeles László kitalált , s amit aztán Erdély Matyival és Zányi Tamással kőkemény következetességgel meg is valósított. Én sem láttam még amúgy egyetlen olyan soáról szóló játékfimet sem, ami ne lett volna valamelyest „lakkozva”. Hollywoodban a lé határozza meg a tudatot. Márpedig a holokauszt csak akkor hozza be az extraprofitot, ha a végén valahogy mégis minden jóra fordul. Ez nem azt jelenti persze, hogy a Schindler listája ócskaság, csupán azt, hogy a nézője egy másodpercre sem felejti el, hogy moziban ül. A Saul-ban viszont úgy érzi, ott liheg ő is a főszereplő X-es háta mögött, s ha minden jól megy, még tán a kisfiú súlyát is ott érzi a vállán.

 

 

„Új filmnyelv megteremtéséről van szó”

RAJK LÁSZLÓ, építész, látványtervező

(Részlet az interjúból.)

 

Mikor járt először Auschwitzban?

 

Valamikor egyetemista koromban, ’69 tájékán, de akkor még nagyon keveset tudtam a halálgyár valódi működéséről. Így, amikor hivatalból kellett tájékozódnom a 18-as barakkban tervezett kiállítás miatt, akkor nagyon sok olyan új dolgot hallottam és tanultam, főleg a már említett két remek, fiatal történésztől, Vági Zolitól és Kádár Gábortól, ami a régebbi, tradicionálisabb történetfeldolgozásban nem szerepelt. Akkor derült ki számomra, hogy megvannak a krematórium, a gázkamra, a vetkőzőhelyiség építészeti tervei. Ugyanolyan lila fénymásolat, mint mondjuk a Dunai Vasmű tervei.

 

Hol találták meg? Vajon miért nem dobták ki a háború vége közeledtével, ahogyan oly sok mindent megsemmisítettek azért, hogy nyoma se maradjon?

 

Az ottani építészirodában vagy műszaki irodán találták meg a terveket, hiszen állandóan át kellett építeni a tábort. Az úgynevezett anyatábornak, amelynek a kapuja fölött szerepel az a bizonyos híres felirat, az „Arbeit macht frei”, annak 35 altábora létezett. Ezekbe beletartozott a műgumigyártól kezdve mindenféle összeszerelő műhely és alkatrészgyár, ahová kényszermunkára vitték az embereket. És beletartozott az a bizonyos Birkenau, ami három km-re van Auschwitztól. A birkenaui tábort 200 ezer emberre tervezték, de sohasem fejezték be. Ha az ember építészként vagy szakértőként megnézi a terveket, nyilvánvaló, hogy ez nem munkatábornak készült.

 

Eleve haláltábornak?

 

Igen, haláltábornak. A konyha méretétől kezdve a latrinák számáig, és hány embert helyeznek el, mekkora területen, ezek nekünk, építészeknek mind, mind beszélő adatok.

 

Azt jelzik, hogy átmenetileg, pár órára, pár napra kerülnek ide az emberek? De miért nem voltak ezek befejezett tervek?

 

Ahogyan én sem tudnám elképzelni, milyennek kell lennie egy tökéletesen működő haláltábornak, erre az ottani tervezők sem voltak képesek. De az nem lehet igaz, hogy nem tudtak arról, mit terveznek.

 

A műszaki tervekben pontosan rögzítve van az is, hogyan működnek a gázkamrák?

 

Nagyon furcsát fogok most mondani: azt elrontották. Az általuk megtervezett gázkamrák kapacitása nem bírta el az oda betuszkolt embertömeget. A filmbéli díszlet- és látványtervezésnek az egyik nagyon sarkalatos pontja, hogyan bírja az ember hideg fejjel kiszámítani azt a hatást, amit a nézőre fog gyakorolni a látvány. Úgy, hogy közben megőrizze az emberi mivoltát, az emocionális tartalmat, amit ha az ember elveszít, akkor cinikussá válik, és nyilvánvalóan nem tudja jól megoldani ezt a feladatot. Rémesen nehéz feladat. Nyilván egy rendezőnek még nehezebb, és Erdély Mátyásnak is, aki a film operatőre volt. De visszatérve a gázkamrára, a tervezése nem sikerült.Kevesebbre méretezték.

 

A történelemből, sajnos elsősorban a magyar történelemből tudjuk, hogy a magyarok sokkal több zsidó foglyot küldtek Auschwitzba, mint amennyire Auschwitz, illetve Birkenau ­készült. Ez is szerepet játszhatott abban, hogy a gázkamrák nem bírták a terhelést?

 

Ez dokumentumokban is szerepel. Rudolf Höss, a tábor parancsnoka, nem azt mondom, hogy könyörgőre fogta, de állandóan üzeneteket küldött Adolf Eichmann-nak, hogy állítsa már le a zsidók Auschwitzba szállítását, mert a tábor nem bírja a kapacitást. Auschwitzban minden harmadik áldozat magyar volt. Tehát az 1 millió 200 ezer meggyilkolt emberből 437 ezer magyar, ami irgalmatlan szám. De a legszörnyűbb, hogy az egész auschwitzi tábor öt év és hat hónapig létezett, és ez idő alatt gyilkolták meg az 1 millió 200 ezer embert, de az egyharmadukat, a 437 ezer magyar foglyot 56 nap alatt !!! Ez az, amit nem bírtak a krematóriumok. A kémények nem bírták, állandóan beomlottak és folyton le kellett állítani.

 

Ilyenkor újra kellett építeni a kéményeket?

 

Újra kellett bélelni belülről. Ezért ásták az égető gödröket, ahol elégették a holtakat, illetve egy idő múlva már élőket is löktek a gödörbe. Ez is szerepel a filmben. Lényegében a holokauszt szó ebből a máglyából ered, amit azért raktak, mert nem működtek megfelelő sebességgel a krematóriumok.

 

Mindaz, amit ezzel kapcsolatban megtudott, így egyszerre zuhant magára akkor, amikor a filmtervet kezdte készíteni? Mert az Auschwitz-kiállításon szinte csak érintették ezeket a történeteket.

 

Az Auschwitz-kiállítás ugyan nem kifejezetten ezekről a borzalmakról szólt, de természetesen, amikor az ember előkészít egy ilyen munkát, akkor sokkal több adathalmazzal dolgozik, mint ami valójában bekerül a kiállításba. Nem is lehetne másképp. Kell az a háttértudás, ismerethalmaz, amiből biztonsággal el lehet indulni. A film előkészítésénél már nem az ismeretek megszerzése volt a kérdés, hanem az, hogy azt az absztrakt formát, ami egyrészt a filmnyelvből adódik – ennek a filmnek egészen különös a filmnyelve –, másrészt abból, hogy ez fikciós film, nem dokumentumfilm, ki tudjuk találni a lehető leghitelesebb módon. Egy kiállítás sokkal inkább a dokumentumokra épül, mint bármiféle fikcióra. Amikor Nemes Jeles Lászlóval és Erdély Mátyással dolgozni kezdtünk, már megvoltak az ismereteim ahhoz, hogy tudjam, merre kellene elindulnom.