Főkép

Fülszöveg:

A Nemeskéri-Kiss famíliában a vadászat tradíciója régi időkre nyúlik vissza. Sándor már tizennégy évesen megkapta első komoly puskáját. Később nemcsak szenvedélyes vadász, de kiváló katona, elismert hazafi és sikeres sportember is vált belőle, emellett komoly diplomáciai karriert is befutott. Több nyelven beszélt és irodalmi, szakirodalmi, fordítói munkái is igen színvonalasak. Könyvei mellett cikkei is jelentek meg, ezek közül legtöbb a Nimród Vadászújságban. Előfordult, hogy írásait saját fotókkal vagy rajzokkal is gazdagította. Mindezek mellett a „Hubertus” Országos Magyar Vadászati Védegyletnek az alapítója is volt.

 

Egész életében kiemelt helyet foglalt el a vadászat, azon belül is a nagyvadak elejtése.

„Nálam a nagyvad képviseli a tokaji aszút. Nekem az az igazi ünnepem. Az tette reám a legmélyebb benyomásokat, az hagyta bennem a legszebb emlékeket.”

 

Ezen emlékek közül válogat a szerző Egyszer volt... című könyvének megírásakor. Ekkor már közel negyvenévnyi tapasztalattal rendelkezik a vadászat terén. Megkapó őszinteségével, lebilincselően olvasmányos stílusával és nem utolsósorban fontos meglátásaival nemcsak szórakoztat, hanem értékes tudnivalókkal is szolgál. A könyv legnagyobbrészt a „nagyvadak királyáról”, a szarvasról szól, de többek közt medve-, róka-, vaddisznó-, siketfajd-, jávorszarvas- és fókavadászatról is olvashatunk benne, amennyiben megfogadjuk a szerző tanácsát, miszerint „telepedjünk le a lobogó kandalló mellé, nyújtózzunk el jó karosszékünkben, gyújtsunk rá pipánkra, vessünk egy tekintetet a falakon függő sok-sok gyönyörű trófeára és kezdjük el: Egyszer volt...”

 

Részlet a regényből:

Csupán négyen lévén természetesen jó messzire, legalább százötven lépésnyire állottunk egymástól, jobbra tőlem G. bátyánk, balra „Pepi”; fegyverhordozómat még külön is csendre intettem, mert e helyen inkább rókára számítottam, mint nyúlra vagy egyébre, a róka pedig nagyon izgatja az ilyenféle embert, aki mindjárt elkiáltja magát, hogy „Nini, ott a róka!” – mire az már vissza is ugrott a sűrűbe. Éppen e reményre való tekintettel előbb mi vadászok állottunk föl szép csendben, a hajtókat csak ezután indítottuk el a sűrűség túlsó oldalára, hogy felénk hajtsák meg. Teljes szélcsend.

Vagy tíz perce állottunk, hallottuk is már a hajtás kezdetét jelentő hangokat. Egy nagy erdei nyúl csöndesen baktatott felém – nem bántottam, rókát reméltem –, alig háromlépésnyire előttem megállott, és húsvéti nyuszi módjára ágaskodott föl, orrcimpáit mozgatva, hogy csak úgy rezgett bajuszkája; így kémlelte a környéket, csak éppen énreám nem nézett. De emberem nyilván azt gondolta, hogy nem látom a nyulat, és jóakaró figyelmeztetésül hátulról belém bökött, amely mozdulatra nyulunk természetesen ajánlotta magát. Suttogó, de mélységes szemrehányásomra a jó ember nagy lelki nyugalommal azt válaszolta, miszerint azt hitte, hogy én másfelé figyelek…

Alig fejeződött be közöttünk ez a becsületügy, midőn a szemben levő bokrok tetejét rezdülni látom, és a sűrűben itt-ott megvillanó körvonalú, igen nagy disznót pillantok meg, amint lassú kocogásban közeledik. Mielőtt kiért volna a ritkásabb részre, megtorpant, és mozdulatlanul figyelt.

Minthogy fedezve nem voltunk, teljesen mozdulatlanul kellett maradnom, nehogy a havon feketéllő alakjainkat a különben rossz látású disznó mégis észrevehesse. Szerettem volna néhány pillanatra láthatatlanná válni, mint ama (hindu) mesebeli kis ördög, aki úgy szokott elrejtőzni, hogy belebúvik a saját fülébe, azután elnyeli azt – ami határozottan a legegyszerűbb és legtökéletesebb módja a láthatatlanná válásnak, de hiába törtem rajta az eszemet, nekem mindeddig még sohase sikerült. Talán idővel majd erre is rájövök.

Így álltunk ott egy örökkévalóságig, talán két percig is. Akkor ismét megindult a disznó, majdnem egyenesen a mi irányunkban. Még mindig nem mozdulhattam fegyvert cserélni; meg akartam várni, hogy disznónk végre irányt véve meglóduljon, majd csak elcsípem valahogyan. Már alig tízlépésnyire lehetett tőlünk, midőn emberem, aki úgy látszik, csak akkor vette észre, felhördült, hogy: „Jaaaaj!…”, a disznó pedig egy rövid, mély röffentést hallatva derékszögben ugrott el. Gyorsan hátranyújtottam a serétest – beleesett a hóba –, és valahogyan elkapván Schönaueremet, még az utolsó pillanatban sikerült a disznót elcsípnem, hátulról rézsút. Rekedt hördüléssel azonnal leült, és felénk fordulva csattogtatta agyarait. Annyi fa volt közöttünk, hogy az alig harminc-negyven lépésnyi közelség dacára se bírtam rendesen célba venni, második lövésemre se feküdt le, hanem csak még mérgesebb lett, és mifelénk húzta magát. De most már emberem elégelte meg a dolgot, és folyton sürgetett: „Tessen már valamit csináni, mer mingyá baj lesz ám!…” Hát ezt a valamit csak jó egynéhány másodperc múltán sikerült megtennem, amidőn disznónk két fa között egy pillanatra vállát mutatta. Végre feküdt, és emberem nagyot fújván, „Hüjjj!…” szóval adott kifejezést megkönnyebbülésének, azután a mély hóba esett serétes puskámat kotorta ki. Rászóltam, hogy siessen, és fújja ki a hóval telement csöveket, nehogy szétpukkanjanak kezemben. Éppen ezzel ügyetlenkedett, midőn egy másik, az előbbinél talán még nagyobb darab disznó ugyanazon az úton közeledett, de még mielőtt kiért volna a tisztásabb helyre, G. bátyánk jobb felől tett kettős lövésére félreugrott, és egyenesen Pepinek ment, aki bátor szívvel, de kevés eredménnyel fogadta, amennyiben két lövésével nem meglőni, hanem csupán megijeszteni sikerült a nagy kant, de ezt aztán alaposan. Az nevesse ki, aki még sohase hibázott lővonalon átszökkenő, megugrasztott disznót.

A hajtás bevégeztével odasiettem disznómhoz: csakugyan nagyon jó, öreg kan, igen tisztességes, erős, bár kissé már lekoptatott agyarakkal. Rendkívül örültem neki, sokkal jobban, mint hogyha rendes vaddisznóvadászaton ejtettem volna el, hiszen egészen különös szerencse kellett ahhoz, hogy a környékbeli lövöldözéstől éppen ebbe a sűrűségbe vonuljon ez a két disznó, és éppen énreám jöjjön, meg hogy a különböző gátló körülmények dacára is sikerüljön ottmarasztanom.

Odaérkeztek társaim s a hajtók, kanomat nagy nehezen kivonszoltuk a lővonalra, és azonmód törvényt ültünk a még mindig zölden vacogó fegyverhordozóm fölött, amiért ismételt tilalmam dacára mégis fölvakkantván majdnem elrontotta az egészet. Hát hogy ekkora disznót ő még sohase látott, meg hogy ha ő nem szól, a disznó egész biztosan feldöntött és megevett volna bennünket stb. stb., szóval tulajdonképpen az ő érdeme, hogy mostan jó egészségben itten állunk a gyönyörű zsákmány körül. Sajnos, a vésztörvényszék tagjai nem voltak vele egy véleményen, mire a jó ember elővette legutolsó, most már döntő érvelését:

„Kérem alássan, mikor ezt a behemót nagy vaddisznót megláttam, úan meglepetésem volt, mint házasságom óta még sohasem!…”

Erre vonatkozó további kérdéseinkre nem volt hajlandó bővebb felvilágosítást nyújtani.

 

A Kiadó engedélyével.