Beleolvasó - Alix Christie: Gutenberg tanítványa

Fülszöveg:

1450, Mainz. Peter Schöffernek ott kell hagynia a tudás fellegvárát, Párizst, hogy az apja hívására visszatérjen a szülői házba. Mindent felad, a nagyváros kínálta izgalmakat, a pezsgő egyetemi légkört és az álmát is, hogy írnok váljon belőle.

Kereskedő apja ugyan a tudása miatt hívja haza, mégis inassá tenné megint, egy olyan műhelyben, ahol könyveket készítenek egy egészen új eljárással. A műhely Gutenbergé, a vad, szabályokra fittyet hányó, zseniális feltalálóé. Ő és Peter apja egyaránt hisz abban, hogy a találmány megrengetheti a világot, de a huszonéves fiatalember leginkább csak szabadulni akar a helyzetből, amelyhez cseppet sem fűlik a foga.

Aztán mégis, Gutenberg vonzó-taszító személyisége, a Peter keze alatt formálódó betűk, a kohó hője, az olvadó fém csordulása, a tinta szaga, a száradó oldalak látványa megváltoztat mindent, amit a fiú eddig az életéről gondolt...

 

Alix Christie regénye a Gutenberg-biblia történetét fogalmazza újra. Ugyanakkor - a világot megváltoztató találmány születésén túl - hiteles és izgalmas képet nyújt az érseki átok sújtotta Mainz világáról, titokról, árulásról, szerelem és hivatás harcáról, felnőtté válásról; lebilincselően, kifejezetten a betű és a könyvek szerelmeseinek.

 

 

 

 

Részlet a regényből:

Második fejezet

Mainz

1450. szeptember–október

 

Kezdetét vette tehát a tanulóidő.

Az első napon már pirkadat előtt talpon volt. Fürgén átvágott az immár mindössze hatezer lelket számláló, a valaha büszke, újabban azonban inkább omladozó Mainz utcáin.

Amikor először látta, a város valósággal ragyogott. Peter elevenen emlékezett rá, hogyan nyargaltak lobogó zászlóval szánkóikon a Katzenelnbogen grófok a piacteret övező jeges utcákon. Aranyló Mainznak hívták akkoriban, ahol több arany- és ezüstműves élt, mint a birodalom bármely más városában. Egy nap azonban a munkások felemelték a szavukat, hogy végre ők is részesüljenek a töméntelen gazdagságból, amin a várost irányító családok felháborodtak.

Nemegyszer lázadtak fel a céhtagok egymást követő nemzedékei elkeseredettségükben, de mindannyiszor elbuktak. Legutóbb azonban teljesen szabályos körülmények között szerezték meg a városi tanács irányítását, mire minden korábbinál súlyosabb megtorlás következett. A Vének többsége visszavonult vidéki házába, mesélte Peter apja, felháborodva, amiért arra kötelezték őket, hogy a városlakók által fizetett adókból ők is vegyék ki a részüket. A munkalehetőségek a távozó Vénekkel együtt megszűntek, ami teljesen ellehetetlenítette a helyi mestereket, mégsem ez volt a legrosszabb Fust számára. Az érseki átok következtében a folyami szállítás szinte leállt, ami leginkább a kereskedőket sújtotta. Mainzot nem kívülről, hanem belülről vonták ostrom alá – immár egy elmaradott, a külvilágtól elzárt település volt.

Ahogy Peter elhaladt a székesegyház mellett, látta, hogy egyetlen gyertya pislákol a sekrestyében. Az átok következtében a Szent Márton valamennyi harangja hallgatott, a vaskapura pedig lakat került. A piactér szélén mozdulatlan testek hevertek, amelyekről először azt hitte, ruhakupacok. A ferences rendház utcájában kénytelen volt az orra elé húzni a köpenyegét. A barátok udvarházában menedéket kereső, tétlenségre kárhoztatott munkások által kihányt misebor pocsolyákban állt a sikátorokban. Peter inkább a városfal felé vette az irányt, hogy friss levegőt szívhasson. A kapuknál – legyen az akár a Vaskapu, a Fakapu, a Halas kapu vagy épp bármelyik másik – az érsek emberei álltak őrt. Hűvösen végigmérték, ahogy elsietett előttük. A keskeny lépcső igencsak elkopott már, és bizony a falak is felújításra szorultak. Valaha egytucatnyi katona járőrözött egymást váltva, szükség esetén megerősítve a védműveket.

Az érett len színét idéző vékony, sárga sáv jelent meg a keleti dombok fölött. Peter mellkasával nekitámaszkodott az oromzatnak, és tekintetét végighordozta a folyón és a túlparton, ahol felsejlett a Frankfurtba vezető út. A távolból inkább tűnt csiganyomnak, pedig halálos veszélyt jelentett bárki számára – csak úgy hemzsegtek rajta az elkeseredett tolvajok, akik nem kérdezték, kivel van dolguk, inkább felkoncolták az arra járót. A kereskedők fegyveres kísérettel mertek csak nekivágni az útnak. Mindegyikük hallotta a történetet, sőt volt, aki látta is a németalföldi utazót, aki megpróbált ellenállni – a fejét és a végtagjait egy kereszteződésnél hagyták. Az egyik lába Trier, a másik Worms felé mutatott.

Peter háta mögött nyugati irányban több út is vezetett Luxemburg, Burgundia és Franciaország felé – de egyiket sem lehetett használni. Mainzból senkinek sem volt szabad az érsekség területére lépnie, amíg a város össze nem szedte a Véneknek és a bankáraiknak járó pénzt. Az ellentét oka egyszerű, mégis borzalmas volt. Több száz éve a patríciusok úgy tekintettek a városra, mintha az a saját pénzintézetük lenne. Különböző összegű kölcsönöket adtak a tanácsnak, amelyeket aztán szédületes kamatokkal terhelve maguk fizettek vissza. Ezeket az adósleveleket pedig az utódaikra hagyták örökségül örök időkre. Így vált a város egyre fizetésképtelenebbé, csakúgy, mint a szabad birodalmi városok fele. Valahányszor kiürült a kincstár, színre lépett Dietrich érsek, hogy megtámogassa a düledező építményt, egy újabb adót kivetve, amit kizárólag a munkások és a kereskedők voltak kötelesek fizetni. Most azonban fordult a kocka, és a pórnép szerezte meg a hatalmat. Tessék csak siránkozni, kuncogtak magukban a Vének, úgysincs kit hibáztatni. A tanács maga kénytelen fizetni, különben fel kellett oszlatnia magát. Dietrich felajánlotta, hogy átvállalja az adósságot, feltéve, hogy visszakapja a város irányítását. Világos üzenetet fogalmazott meg – mindenki tudja, hol a helye!

Seregélycsapat húzott el a várfal tövében húzódó sáros, kihalt part fölött, ahol egykor a bárkák úgy tolongtak, mint valami úszó nyáj. Milyen üresnek tűnt minden a hajósok közönséges kiabálása és a daruk nyekergése nélkül. Magányos alak sétált a folyóparton, mire Peter felidézte Grede szavait, és elképzelte, ahogy az éj leple alatt egy-egy távoli plébániáról érkező pap beoson a városba, hogy megáldjon egy csecsemőt, elmormoljon egy futó imát, vagy magával vigyen egy holttestet, hogy eltemethessék, természetesen csak akkor, ha valaki mindezt meg tudta fizetni. Az ördög vigye el az érseket, gondolta ingerülten Peter. Mainz valamennyi lakója fogoly volt, köztük ő maga is. Sarkon fordult, és elindult lefelé.

Eszébe jutott, mennyit gúnyolódott az apján és a nagybátyján tehetetlenségük és dühük miatt. Legfőképp Jakobon, akit Peter távollétében az aranyművesek beválasztottak a városi tanácsba, lévén Brudermeister, azaz a céh feje. Hogyan képes valaki egy egész életen át hiábavaló küzdelmekbe bonyolódni? Mennyivel jobb az elmét csiszolva önálló életet kezdeni távol ettől a kiszáradt kéregre emlékeztető helytől, gondolta akkor Peter. Most azonban ismét düh emésztette, amiért újfent a végeláthatatlan civakodás közepette találta magát.

A Mainzban dúló viszály ősi és minden bizonnyal soha nem szűnő volt – az alkotó ember, a homo faber és a saját javára mások alkotásaival kereskedő között feszült. Az emberiség mindig is önző és kapzsi volt. Az egész Káinra és Ábelre vezethető vissza, futott át Peter agyán. Mindenesetre a mainzi érsekség területén zajló ellentét mindahányuk nyugalmát örökre tönkretette.

 

Az első nap az öreg kovács egy kötényt és egy kesztyűt vetett oda Peternek – mindkettő merev volt, akár a páncél. – Eddig én szítottam a tüzet. Mostantól te fogod. – Hans Dünne hitetlenkedve méregette Peter vékony csuklóját. – Merem remélni, hogy menni fog.

Ekkor feltűnt Gutenberg. – Fust szerint a tűz mellett szoptatta az anyja – jegyezte meg a kötényét igazgatva. – Bár meg merem kockáztatni, jó ideje nem csinálta.

– Ezt nem lehet elfelejteni – felelte Peter.

– Majd én eldöntöm. Hadd látom a kezed! – Gutenberg megragadta a csuklóját, hogy szemügyre vegye. A jobb kéz ujjain igencsak megkeményedett a bőr, sőt a középső ujján rozsdaszínű folt látszott. A tenyere azonban pirospozsgás volt, akár a kis Henchin pofi ja.

– Jesszusom! – méltatlankodott Gutenberg lebiggyesztett ajakkal. – Amikor legutóbb ilyen puha bőrt láttam… – jegyezte meg a szemét forgatva. Az öreg kovács csak kuncogott, Konrad, a rőt hajú óriás pedig hangosan felnevetett, miközben a sajtóhoz lépdelt. Peter Kefferre sandított, és elkapta a tekintetét. Grimaszolva érzékeltette vele, mi a véleménye a megszállott nyomdászmesterről. Gutenberg hentesekre jellemző finom mozdulatokkal megtapogatta Peter mindkét hüvelykujját, majd szó nélkül elengedte. – Jó előre figyelmeztetlek. Nem sokra megyek ilyen finom kezekkel.

Keffer volt az egyetlen, aki némiképp barátságosan viszonyult Peterhez. Kezet is rázott vele, miközben magukra öltötték a lángok elleni védőruházatot. Hál’ istennek úgy tűnt, nem neheztel az írnokra az előző napi megjegyzése miatt.

– Nem hittem volna, hogy viszontlátlak – mondta a kovács széles vigyorral az arcán. Jakob műhelyébe még játékos kedvű kamaszként került, akiben a leghalványabb becsvágyat sem lehetett felfedezni. Az idő jó részében a kádban úszkáló ólomcseppekből jósoltak. Azóta hatalmasra nőtt, és sűrű, sárgálló szakállat és hajzatot növesztett. A nyaka és a válla olyan volt, akár egy bivalyé.

– Én sem.

– Azt hittem, végleg elmentél innen.

– Nem elég messzire, hogy Fust ne érjen utol.

Keffer fakókék szemében némi meglepettség tükröződött. – Legalább láttál valamit a világból – mondta, azzal a szája és az orra elé húzta a sálját.

– Te pedig itt bizonyítottál. – Keffer egy biccentéssel nyugtázta a megjegyzést, majd odaadott egy sálat Peternek is, hogy kösse fel. Legalább hat éve volt már annak, hogy legutóbb egymás mellett dolgoztak. Különös, hogy a négyéves tanoncidő leteltével Keffer itt töltötte a vándoréveit, és nem kerekedett fel szerencsét próbálni. Elképzelhető, hogy talált magának egy lányt. Mézszínű fürtjeivel mindig is vonzotta a szebbik nem tagjait.

Gutenberg valamivel odébb állt egy asztal fölé görnyedve. – Jobb, ha vigyázol – súgta oda Keffer Peternek, aki hálásan bólintott. Még jól jöhet, ha valaki a pártját fogja. Keffer épp egy tálcára söpörte a munkapadon felhalmozott betűket, hogy odébb tegye őket, és helyet csináljon az öntéshez, amikor Gutenberg hirtelen megperdült kezében egy fém betűformával.

– Ezt a szart nézd meg! – harsant fel, és villámgyorsan megindult feléjük. – Te már csak tudod, a fenébe is, Hans! Milyen szaga van a szarnak?

– Büdös, csakúgy, mint a szád. – A vén manó a fejét csóválta.

A mester nevetése inkább ugatásra hasonlított. – Milyen igaz! Na, gyorsan hordd ide magad! – Azzal Hans nagyot sóhajtott, miközben túlzott óvatossággal lefejtette magáról a kesztyűjét. Gutenberg csak állt, sötét ábrázattal, a betűformát az ujjai között forgatva.

Amikor Hans odaért hozzá, az arcába vágta a fémdarabot. A forma jól láthatóan elgörbült a nyomás során – a szár megcsavarodott, az alapja elferdült. – Hamisítatlan, bűzlő szar! Mégis melyik kovács hívná ezt a silány ganét fémnek? Nem csoda, hogy nem lehet vele nyomni!

Csak állt előttük dacosan.

Hans felvette az eltorzult fémet, és alaposan szemügyre vette.

– Itt csapjon belém a ménkő!

– Nem értem, hol késik. – Gutenberg baljós tekintetét körbehordozta az emberein. Keffer idegesen téblábolt. – Mégis mi a francot tettél bele? – kérdezte a mester, és Kefferhez hajította a bögréjét.

– Ólmot, ónt és rezet – felelte habozás nélkül a kovács.

– Az istenit! – dörmögte Gutenberg. – Hetek óta mással sem foglalkozunk, és erre vagy képes?! – dohogott lebiggyesztett ajkát tépkedve. A szeme valósággal besüppedt, miközben gondolkozott. Hans kopasz fejét vakarta, a többiek csak vártak.

– Szent isten, adj türelmet! – szólalt meg végül Gutenberg bosszúsan, miközben a hajába túrt. Szenvtelenül leengedte a kezét, majd egyetlen, kimért mozdulattal a földre borította a tálcányi betűformát. Keffer rémülten megpróbált kitérni a feléje boruló súlyos kupac elől, de egy hajszállal későn ugrott el. – Próbáld újra! Nem érdekel, hogyan csinálod, de ezúttal ne rontsd el! Nehogy nekem kelljen egyedül megcsinálnom! – fenyegette meg az idősebbik kovácsot nyúlánk, szikár testével fölé görnyedve.

– Csak hadd gondolkozzak! – morogta Hans továbbra is a hibás betűt vizsgálva, anélkül hogy felnézett volna.

Ekkor a mester vicsorogva sarkon fordult, és különböző utasításokat intézett a többiekhez: az új fi ú fémet fog olvasztani, Keffer törölje le a képéről a vigyort, Hans szerezzen ónt, Konrad pedig jobban tenné, ha végre rávenné a sajtót, hogy finoman bánjon a betűkkel, és ne zúzza össze őket.

Hans Peter kezébe adta a kanalat, a teknőt, a másfél grammos súlyt és az olvasztótégelyt. Közelről már nem is tűnt annyira idősnek. A ráncok és a cserzett ábrázata a lángok közelében töltött temérdek időnek volt csupán köszönhető. Vajon miért vállalta ez a töpörödött ember ennek az őrültnek az igáját, tűnődött magában Peter. Fogta az edényeket, és lassan megindult a kohó felé.

– Nem az oltáriszentség előtt állsz – hangzott fel a háta mögül Gutenberg hangja. – Iparkodj, öcskös, vagy megtapasztalod a kezem érintését!

 

A törvény szerint a mester lett Peter apja, amint a szolgálatába szegődött. In loco parentis – inasként immár ez az őrült rendelkezett vele, mintha a tulajdon fi a lenne. Hacsak nem verte félholtra, bánt vele durván vagy büntette meg indokolatlanul, senki az égvilágon – sem céh, sem egyház, sem pedig a tulajdon rokonsága – nem avatkozhatott közbe.

A férfi , akinek immár engedelmességgel tartozott, úgy jelölte ki a területét, mint a farkasok szokták – büszkén lépdelve, a fogát vicsorgatva tudatta mindenkivel, ki áll a falka élén. Keskeny, ívelt ajka és szemének borostyánszínű izzása valóban kutyaszerű kinézetet kölcsönzött neki. Keffer később elárulta Peternek, hogy az egész jelenetet csupán azért rendezte, hogy érzékeltesse a fiúval, hol a helye. Előző nap Gutenberg azért zsörtölődött, amiért rákényszerítették, hogy maga mellé vegye a kereskedő fi át. Nem elég, hogy könyörögnie kellett, egy kufár kölykét is a nyakába kapta. Az a fajta ember volt, aki nehezen viseli, ha arra emlékeztetik, önmagán és a saját akaratán kívül mástól is függ a sorsa.

Az első néhány hónapban végzett munka kíméletlen, lélekölő és unalmas volt, ami csak arra alkalmas, hogy megtörje az embert, vagy épp felszítsa benne a dacot és arra késztesse, keressen valaki nálánál szerencsétlenebb alakot, akit maga is meggyötörhet. Peter nemegyszer felsöpörte és kitakarította a műhelyt, tüzet gyújtott, amelynek a füstje aztán a torkát kaparta és a szemét marta. Hajnalban kelt, hogy összegyűjtse a hamut, majd újra megrakta, meggyújtotta és felszította a tüzet. Ezt követően kimérte a különböző érceket, amelyeket aztán megőrölt. Miután mindezekkel végzett, a mester újabb, hasonlóan egyhangú és ostoba feladattal bízta meg, mint például, hogy szitálja át a homokot, amely vízzel elegyítve az öntőformába került, vagy hogy a jókora kupacokban tornyosuló báránybőrökből vágjon ki négyzet alakú darabokat, amelyek a latin nyelvkönyv nyomtatásához kellettek.

Egyetlen gondolat járt a fejében – megszökni. Muszáj valahogy – még ha leleményesebbnek is kell lennie, mint ami amúgy jellemző rá. Úgy érezte, nincs más választása – ugyanakkor mégsem foghatta csak úgy magát, és állhatott odébb az írószerszámaival. Az apja minden bizonnyal kiátkozná – sőt akár üldözné is szerződésszegésért. Egyedül abban reménykedett, hátha szerez magának valami másfajta munkát, ami kijuttatja a bűzölgő alvilágból.

Grede azt tanácsolta neki, imádkozzon türelemért. Egyik este halkan bekopogtatott hozzá, amikor a ház már elcsendesedett, látva, hogy fény szűrődik ki a szobából. – Miért nem pihensz? – értetlenkedett.

– Mégis hogyan? – felelte Peter. A nő rosszallóan megcsóválta a fejét, letette a gyertyáját, és leült a keskeny ágyra. – Azt nem értem, miért kellett engem beleráncigálni ebbe az egészbe. Bármelyik tökfilkó képes lenne működtetni egy kohót.

Grede ismét csak megcsóválta a fejét. – Szüksége van rád. Számít rád. – Nézte, ahogy Peter elkezd fel-alá járkálni a nyekergő padlón, mire az ajkához emelte a mutatóujját. A férfi megtorpant, és hallgatózott. Csend honolt a házban.

– Megbízik benned.

– Párizsban is ezt mondta. – Alig fél év telt el azóta, hogy Fust megbízta a képviseletével.

Grede megvonta a vállát. – Változnak az idők – jegyezte meg. Ő maga megelégedett azzal, amit a sors kimért neki. Peter mindig is azt remélte, hogy többről fog szólni az élete – elhitette magával, hogy valami másra hivatott.

– Büszke lett volna rám. – Elképzelte, ahogy a rektorral közösen eldöntik, mely könyveket érdemes lemásolni. Talán az egyiket maga tervezhette volna meg – igazi szakértelmet igénylő munka. – Most azonban azt várja tőlem, hogy dobjam el mindazt, amim van.

– Bármid, is van, neki köszönheted. – Grede oldalra billentette a fejét, úgy nézett Peterre. – Mint ahogy én is.

Őt is Fust mentette meg egy végtelen munkával teli élettől. Egy szűcs lánya volt, fürge és formás, akit Fust – miután megözvegyült – kiszemelt magának, és feleségül is vett. Peter még mindig elevenen emlékezett arra a kezdeti, hat évvel korábbi kellemetlen időszakra, amikor megjelent a vele egykorú lány. Eleinte feszengve kerülgették egymást, de aztán kiderült, hogy sokban hasonlítanak egymásra.

– Ezek szerint életünk végéig le vagyunk neki kötelezve? – vágott egy grimaszt Peter.

– Azt mondta, kizárólag akkor hajlandó együttműködni ezzel az emberrel, ha van a közelében egy megbízható társa. Túlontúl elköteleződött már mellette, szüksége van valakire, aki szemmel tartja. Különben rengeteget veszíthet. – A nő őszinte, nyílt tekintettel nézett rá, amit jól ismert azokból az időkből, amikor Fust oly sokat volt távol. A munka végeztével Peter írásba kezdett, Grede pedig a tűz mellett ülve varrt, nevetgélt és mesélt neki. – Valami biztosítékra, vagy még inkább egy megbízható szempárra van szüksége.

Peter ekkor értette meg, hogy nem egyszerűen szolga lett, hanem kém.

 

A Kiadó engedélyével.