Beleolvasó - Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna

Fülszöveg:

Íme a nagy amerikai író arcképe kölyökkutya korában. A miliő, amelyben Jonathan Franzen nevelkedett: St. Louis, a barátságos és szolid közép-nyugati "kisváros"; a fojtogatónak érzett családi légkör; a lázadó hippi báty és példakép, s a korszak - a hetvenes évek - a maga középosztálybeli bizonyosságaival, amelyek idő múltán igencsak megrendültek. A szégyen és a szorongás, ami áthatotta kamaszéletét; az iskolai csínytevések; egy keresztény ifjúsági közösség viselt dolgai; a német nyelvvel és irodalommal, Kafkával és Rilkével való ismerkedés; egy zátonyra futó házasság; a madármegfigyelés örömei és nehézségei - megannyi történet és motívum, amelyek visszaköszönnek a Javítások és a Szabadság regényvilágában.

A kötet hat ragyogó esszéje önbecsmérlés és önelégültség, szemérmes rejtőzködés és önkitárulkozás sajátos elegyét alkotva mutatja be egy íróember felnőtté válását, aki negyvenöt évesen elmondhatta magáról, hogy éppen olyan, amilyen tizenhét évesen lenni szeretett volna.

„Már jóval elmúlt éjfél, és a kevésbé közeli barátaink már régen hazamentek, amikor azon vettem észre magam, hogy egyedül táncolok a szoba közepén Elvis Costello Chelsea-jére, kígyózó mozdulatokkal, ahogy szoktam, a többiek meg néznek. A kifejezőkészségemet nézték, írtam másnap a jegyzetfüzetembe, St. Louis felé, a repülőgépen. Én ezt tudtam, és még csak egy perc mehetett le a számból, amikor odapillantottam rájuk, s a mosolyommal azt üzentem, "Ah, mennyi figyelmet pazaroltok szerény személyemre". Azt hiszem, ebben a mosolyban volt az igazi kifejezőerő. Miért van ez az ember zavarban? Nincs zavarban, és szereti, ha nézik. Mégis azért van zavarban, mert a figyelem középpontjában van, és mert el se hiszi, hogy mások ilyen csendesen részesévé tudnak válni az önkitárulkozásának. Jóindulatú lenézés van a mosolyában.”

Részlet a könyvből:

Minél többet néztem a madarakat, annál inkább bántam, hogy már nem sokkal régebben kötöttem ismeretséget velük. Sajnáltam, hogy csak elvesztegettem az időmet, amikor heteket és hónapokat töltöttem Nyugaton, kempingezve és hegyeket mászva, hófajdok és léprigók és más fantasztikus madarak között, és mégis csak egyetlenegyet figyeltem meg és jegyeztem meg magamnak közülük: egy hosszúcsőrű pólingot Montanában. Mennyire más lett volna a házasságom, ha már akkor rászokom a madarászásra! Mennyire megkönnyítették volna például az európai vízimadarak annak a spanyolországi évnek az elviselését!

És milyen furcsa, jut most az eszembe, hogy gyerekkoromban meg se érintett Phoebe Snetsinger, az egyik Webster Groves-i osztálytársam mamája, aki pedig később a világ legsikeresebb madarásza lett. Mi után 1981-ben áttételes, rosszindulatú melanómát diagnosztizáltak nála, Phoebe Snetsinger elhatározta, hogy élete hátralevő hónapjait teljesen a madarászásnak szenteli, és a következő két évtizedben, többszöri átmeneti javulás és visszaesés során, több madárfajt sikerült megfigyelnie, mint bárki másnak az előtt és azóta; már közel járt a nyolcezer-ötszázhoz, amikor életét vesztette egy autóbalesetben, miközben Madagaszkár szigetén hajkurászta a madárritkaságokat. A barátom, Manley eközben a hetvenes években valóban Snetsinger befolyása alá került. Mire elvégezte a középiskolát, már több mint háromszáz faj volt a listáján, és bár engem jobban érdekeltek a természettudományok, mint őt, nekem mégse jutott az eszembe, hogy a távcsövemen át bármi egyebet is megfigyelhetnék, mint az éjszakai égboltot.

Ennek az volt az egyik legfőbb oka, hogy a középiskolában a legjobb madarászok mind füveztek és LSD-ztek. Továbbá a többségük fiú volt. A madarászás nem számított feltétlenül a hülye stréberek sportjának (a stréberek nem szoktak LSD-t vinni az iskolába), de mindaz, ami vele járt, engem nem hozott lázba. Tíz óra kutyagolás erdőn-mezőn, közben csak a madarakat lesni, semmi másról, csak madarakról beszélni, s ezzel tölteni az egész szombatot, nekem egy kicsit sok volt a jóból.

Ami egyébként az egyik oka lehetett annak, hogy miután ismeretséget kötöttem a vörhenyes fülemülerigóval, és elkezdtem gyakrabban madarászni, egyre több időt töltve a szabadban, közben furcsamód mindig egy kicsit szégyelltem, amit csinálok. New Yorkban is, miközben sirályokon és verebeken gyakorlatozva tanultam a madarászást, nagyon ügyeltem rá, hogy ne a nyakamban hordjam a távcsövemet, hanem kézben vigyem, a tenyeremmel diszkréten eltakarva, és ha a madárhatározót is magammal vittem, melynek a címlapján nagy betűkkel ott állt, hogy MADÁR, mindig gondosan a címlapjával befelé fordítva tartottam. Egyszer Londonban megemlítettem egy barátomnak, aki szerkesztő volt egy kiadónál és nagyon választékosan öltözködött, hogy láttam egy zöld küllőt, amint hangyákat csipegetett a Hyde Parkban, mire az illető rémes grimaszt vágott, és azt mondta: „Csak nem azt akarod mondani, hogy te is madárbolond vagy?” Egy amerikai nőismerősöm, egy dizájnmagazin szerkesztője, aki egyébként nemkülönben nagyon elegáns volt mindig, szintén a fejéhez kapott, amikor elmondtam neki, hogy madárlesen voltam. – Ne-ne-ne-ne-ne-ne! – mondta. – Nehogy nekem beállj madarásznak!

– De miért ne?

– Mert a madarászok olyan… uhhh.

– De ha én is madarászni fogok – mondtam –, pedig én nem vagyok olyan…

– Akkor is úgy van! – mondta. – És akkor te is olyan leszel. Én meg akkor látni se akarlak majd többé.

Részben a madarászás kellékei ellen volt kifogása, mint amilyen például az a gumiszalag, amin a madarászok a távcsövüket hordják, hogy ne húzza le a nyakukat, és amit sajnos, azt hiszem, „melltartónak” becéznek. De a hölgy a legfőképp a madarászok kérlelhetetlen komolyságától borzadt. A keresés pőreségétől. A mohóságuktól. Az árnyas Ligetben (melynek főleg a rejtettebb zugai nappal a madarászok, éjjel a melegek kedvelt vadászterületei) nem volt olyan súlyos a helyzet; de olyan helyeken, ahol szabadabb a kilátás, mint például a Bow Bridge-nél, legfeljebb néhány pillanatra emelhettem fel a távcsövemet. Egyszerűen kínos érzés volt, hogy érzelmi elragadtatottságomnak annyi avatatlan tanúja van.

Így történt, hogy a szenvedély végül is csak Kaliforniában tört ki rajtam igazán. Az egy-két órai lopott együttlétek helyét ekkor vették át az egész napi kalandozások, melyeket már leplezetlen madarászással töltöttem, „melltartóval” a nyakamban. Valami kegyetlenül korai órára állítottam be a vekkert a kaliforniai írónő faházában. Hol a sebességváltót markolva, hol a termoszból kávét kortyolgatva a néptelen úton, robogtam a hajnali szürkületben, hogy mindenkit meg előzzek, és én legyek az első a parkolóban a Rancho del Osto nemzeti park bejáratánál, már ott legyek, amikor a madarak ébrednek, hogy halljam a hangjukat a füzesből és a sós mocsárból, meg a rétről, ahol a szórványos tölgyek koronájában élősdi növények bozótja tenyészik, hogy átéljem a madarak kibomlani készülő kollektív gyönyörűségét, ami ott várt rám: micsoda élvezet volt. New Yorkban, ha nem aludtam ki magam, egész nap fájt az arcom; Kaliforniában már az első rózsásmellű magvágó vagy tengeri réce megpillantása után úgy éreztem magam, mintha valami ajzószer hatása alatt lennék. Repültek a napok, mint az órák. Átvettem az égen haladó nap ritmusát; szinte éreztem a föld forgását. Aludtam egy kicsit a kocsiban, és arra ébredtem, hogy két szirti sas pásztáz dölyfösen egy dombhát fölött. Megálltam egy etetőhelynél, hogy megvárjam, amíg a sok ezer plebejus madár közt felbukkannak a háromszínű és a sárgafejű feketerigók is, ehelyett azonban, ahogy a madársereg szárnyra kapott és elmenekült, egy kissólyom jelent meg, s leszállt egy víztorony tetejére. Egy egész mérföldet gyalogoltam egy ígéretes erdőben, de semmi érdekeset sem láttam, csak egy rigót, meg egypár közönséges királykát, és már éppen azon kezd tem morfondírozni magamban, micsoda kolosszális időpocsékolás a madarászás, amikor az erdő egyszer csak megtelt énekesmadarakkal, minden ágon valami meglepetés várt, és a következő tizenöt percben minden szárnyrebbenés olyan volt, mint egy ajándék, amit én csomagolhattam ki – nyugati pivi, MacGillyvray-poszáta, törpecsuszka –, aztán éppen olyan hirtelen, mint ahogy megjelentek, el is tűntek, mint egy ihlet, vagy mint egy eksztatikus pillanat, és újra elcsendesedett az erdő.

Azelőtt mindig úgy éreztem, hogy nincs tehetségem a természeti szépségek kellő méltánylásához. Nyugaton túrázva a feleségemmel, néha sikerült olyan hegycsúcsokra bukkannunk, amelyeket még nem tettek tönkre más túrázók előttünk, de még ha tökéletes volt is minden, tőlem csak annyi telt, hogy „És akkor most mi van?”. Aztán elsütöttem a fényképezőgépet. Egy képpel több. Úgy voltam vele, mint akinek fotogén a barátnője, csak épp ő nem szereti a nőt. Vagy mintha másoknak próbálnék a kedvében járni, ha már én nem lelem örömömet a látványban. És amikor eluntam az értelmetlen fényképezgetést, elkezdtem inkább csak gondolatban fényképezni. Megállapodtam a feleségemmel, hogy egy bizonyos táj elképesztően gyönyörű, vagy elképzeltem magamat egy filmben, amely ennek a tájnak a díszletei közt játszódik, és hozzáképzeltem mindenféle lányokat, aki ket középiskolás meg egyetemista koromban ismertem, amint nézik a filmet, és le vannak nyűgözve tőlem; de semmi se használt. A mesterséges ingerek merőben elméletiek maradtak, mint antidepresszáns után a szex.

Csak most jöttem rá, hogy miért vannak úgy oda érte mások, miután kiderült, hogy a természet egyszersmind a madarak lakhelye is. Az a kaliforniai pipilo, melyet reggelizés közben szoktam nézni reggelenként, egy közönséges, közepes nagyságú barna madárka, amelyik szerényen a földön fészkel, és nagyon egy szerű, de vidám, csipogó hangokat hallat, több örömet szerzett nekem, mint a yosemite-i Fél Kupola napkeltekor vagy a Big Sur-i tengerpart látványa. A kaliforniai pipilo általában, az egész faj, a maga meg bízható egyformaságában, olyan volt nekem, mint egy jó barát, akinek az energiája és optimizmusa abból az egyetlen kis madárkából szökött ki, és ezer meg ezer négyzetmérföldnyi területen életet lehelt az útszéli csalitokba és a hátsó kertekbe. És rajta kívül még 650 különböző faj költ az Egyesült Államokban és Kanadában, olyan változatosságban küllem, lakóhely és viselkedés tekintetében – darvak, kolibrik, sasok, vészmadarak és szalonkák –, hogy mindnyájan együttvéve, vagyis maga az egész madárvilág, olyan, mint egy kimeríthetetlenül gazdag személyiségű társ. Engem olyan boldoggá tettek, mint a természetben más semmi.

A Kiadó engedélyével.